Megosztott bánat

Néhány hete épp a kiskutyámmal vagyok a kertben anyuéknál, amikor időpontot egyeztetünk Sótonyi Péterrel, az állatorvosi egyetem rektorával az e heti lapszámunkban olvasható interjúra. Október 22-ét beszéljük meg. 

Október 21., hétfő. Zserbó váratlanul, minden előzmény nélkül meghal. Éppen a reggeli rituálé zajlik otthon, ő a szokásos izgalommal hívja aput a konyhába reggelizni. Majd egy sikítás után elvágódik, rángatózni kezd, elharapja a nyelvét és elfekszik. Még egyszer hatalmasat sikít. Infarktust kapott. Halál­tusája alig egy-két percig tart, közben le nem veszi a szemét apuról. Anyu ezalatt hív, hogy menjek, nagy a baj. Én végre hasznát veszem húszévnyi rendszeres futásnak, és egy korábban soha nem produkált sprinttel náluk vagyok. Engem ugyan már nem lát Zserbó, a szíve leállt, de a tudata még dolgozik. Érzékeli, hogy megérkeztem hozzá. Aztán ő elmegy, itt hagy minket, alig több mint tízévesen. Pedig mindenki azt mondta: ez a kutya olyan jó passzban van, hogy legalább tizenöt évig fog élni… Egy óra múlva már a kertben temetjük, alig múlt el nyolc óra. Majd indul a nap, menni kell dolgozni, előre hozott lapzárta. Szürreális!