Ákos a rengetegben

Nyitókép: Rajcsányi Gellért

Ákos, a bonanzás; Ákos, az indián; Ákos, az ikon és az ideális popsztár; Ákos, a jobboldal véleményvezére és a liberálisok réme – és még megannyi ákosi korszak és szerep. De

És egy érzékeny alkotó. Ha minden önmagára vállalt és mások által rá aggatott szerepet lehámozunk, megtaláljuk benne a művészetek múzsái által elvarázsolt, aztán elcsábított, polgári családból érkező pesti srácot, aki csak ihletett dalokat akart írni és énekelni.

Ha valaki ennyit – harmincöt évet, több mint egyharmad évszázadot – a rivaldafényben, a kulturális és közéleti törésvonalaktól repedező magyar nyilvánosságban töltött, méghozzá karakteres előadóként, az adott és kapott is elég csapást.

A kérdés mindig az, hogy egy ennyi ideje jelen lévő művész megtalálja-e az inspiráció forrását: akar-e és tud-e érvényeset, mélyet, ihletettet alkotni; vagy elég neki a régi sémák megismétlése, a jól ismert szerepek újrajátszása. A több évtizede pályán lévő hazai és nemzetközi popsztárok legnagyobb része az utóbbit csinálja, amit busásan honorál a megrendült világban nosztalgiára vágyó közönség.

A szűkebb ösvény és a kanyargósabb út, ha az alkotó tényleg leás önmagában az ihlet forrásáig, felerősíti érzékeny receptorait, és eljut a kisebb és nagyobb katarzisokig – amiket aztán dalokba tud foglalni, mely dalokban fel-feldereng vagy épp szíven is üt a megrendülés. Ami minden magasabb művészet célja és értelme.

Ákos új lemeze, a Metropolis pedig tele van kisebb-nagyobb megrendítő pillanatokkal, katarzisokkal. Dupla album, kétszer tizenegy dallal, egy koncepcióra felfűzve, rendkívül igényes, képeskönyvnyi belső füzettel. A hallgató és szemlélő bátran mondhatja, hogy ez Ákos eddigi fő műve, és talán az alkotó is ennek szánja. A fő téma a mai forrongó korszellem, a felsejlő jövő (rém-)képei, és az, hogy egy a saját igazában hívő ember hogyan tud ebben az egyre futurisztikusabb, de közben disztópia felé tartó világban saját megrendülései és elbizonytalanodása mellett is továbbmenni és élni. És hogy mi várhat ránk bizonytalanná vált lépteink végén.

Honnan jöttünk, és hová vezet az utunk? Mi történik körülöttünk a világban, és mi lesz ennek a vége? Mi marad a féltve őrzött hitünkből? Az ifjúkori emlékekből és az életkezdeti lendületünkből? Mi teszi az embert emberré, a férfit férfivá, a nőt nővé? És mégis milyen világot hagyunk utódainkra – ha életünk delén derűs optimizmus helyett egyre hangsúlyosabb aggodalmakkal látjuk a formálódó új világot?

Ember maradj, Fel a szívekkel, A tükör, Útközben, Magunk maradtunk, A világ peremén, Az utolsó békeév, Metropolis, Necropolis, Képernyőmagány és Égbekiáltó – már a dalok címéből is összeállhat, hogy tényleg ezekről a kérdésekről töpreng, szól és dalol Ákos. És nem véletlen, ha ez sokakat, főleg a mai fiatalabb és idősebb középnemzedékek tagjait megérinti és megszólítja.

Zeneileg a kiadvány Ákos komplett zenei panoptikuma: minden korszaka, minden őt érő ifjabb kori és későbbi hatás lenyomata hallatszik a számokban. A dupla album első lemeze rockosabb, a másodikat pedig a szintetizátorok uralják. Az Ákos-féle precíz hangszerelés és csiszoltság most is hallható, de igazán akkor üt a lemez, amikor karcosabbak lesznek a gitárok, és amikor tornyosulni kezdenek a Szárnyas fejvadász hangulatát is idéző szintetizátorok.

Vagy már gépként létezik? Vannak még határok? Vannak még egyéniségek? Vannak még álmok, vágyak, vallomások? Lesz még jobb világ? És lesz még remény? Ezen az érzelmi és értelmi hullám­vasúton ülhetünk, hallgatózhatunk, énekelhetünk és töprenghetünk végig Ákossal a Metropolison.

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata