A Nyugat fogalma nem koherens, mert nem is lehet az – állítja egy régészporfesszor, és ez nekünk, magyaroknak is fontos

A szerző a Brain Bar jövőfesztivál alapítója

Josephine Quinn régész és történész, a görög, római és föníciai kultúrák szak­tekintélye, az Oxfordi Egyetem professzora. Monumentális műve, a How the World Made the West (hogyan teremtette a világ a Nyugatot) hasábjain nem kevesebbet állít, mint hogy a Nyugat mint civilizáció felemelkedéséről alkotott nézeteink eredendően tévesek. Bár a woke-izmus az utóbbi évtizedben – főként a „dekolonizáció” zászlaja alatt – totális támadást indított a nyugati identitás alaptételei ellen, azt azért senki nem kérdőjelezte meg, hogy mai kultúránk görög és római gyökerekre vezethető vissza. 

A klasszikus kánonban a nyugati történelem nem más, mint nagy birodalmak egymásba fonódó története – egy hatalmas folyam, amely az antikvitásból indult, s alighanem a Brit Birodalom fénykorában teljesedett ki. Szerzőnk egészen másként látja ezt: szerinte a vasúthoz és a távíróhoz hasonlóan a nyugati civilizációt is a 19. században „találták fel”.

Quinn úgy véli, hogy a mai értelemben vett nyugati kultúra nem is létezhetne a rá meghatározó hatást gyakorló iszlám, afrikai, indiai és kínai befolyás nélkül. A legújabb régészeti leletek vizsgálatakor alkalmazott, szén-dioxid-alapú kormeghatározási technikák meggyőző bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a Földközi-tenger már 4000 évvel ezelőtt, a bronzkor idején kifejezetten „globalizált” hely volt, pezsgő távolsági kereskedelemmel. A walesi réz a Skandináv-félszigetig utazott, a cornwalli ónt pedig a mai Német­ország területén használták fel bronzfegyverek előállítására. „A mükénéi nemesek sírjaiban talált balti borostyángyöngyök a Brit-szigeten készültek. […] Az ír üstök Portugália északi részén váltak különösen népszerűvé.” 

Szerzőnk meggyőződése szerint az intenzív kereskedelem egyet jelentett azzal, hogy a korabeli „nyugatiak” szabadon válogathattak a kulturális minták között – s meg is tették. Az idegen ideák, megoldások átvétele évezredeken át nem számított devianciának. „Az ókorban sokan egész életüket a gazdaságuk és családjuk határolta kicsiny világokban töltötték, s nem utaztak messzebb a közeli vigasság, a piac vagy a szentély helyszínénél. Mások azonban az úton vagy egyenesen a tengeren éltek, tanulták egymás nyelvét, letelepedtek egymás földjein és városaiban, magukévá fogadták a másik isteneit, és szüntelenül meséltek egymásnak.”

Ahogyan Polübiosz írja a feltörekvő rómaiakról: „hajlamosak saját szokásaikat a máshonnan származó jobb gyakorlatokkal helyettesíteni”. A modern Nyugat valódi gyökerei a babilóniai törvénykönyvektől az asszír öntözési technológián át az indiai irodalomig, az arab tudományosságtól a sztyeppei lovasok fémművességéig mindenben megtalálhatók. „Az a narratíva, amely a görögökre és a rómaiakra szűkíti a Nyugat háttértörténetét, elszegényíti a múltról alkotott képünket.”

Quinn kötetének részletgazdagságára jellemző, hogy csupán az irodalomjegyzéke 120 oldalas. Alapállítása, hogy a Nyugat fogalma nem koherens, mert nem is lehet az: világunkban már 4000 éve nem léteznek egymástól elszigetelt kultúrák, sem homogén civilizációk, legfeljebb sok egymással versengő és aktívan eszmét cserélő kis népcsoport. Nekünk, magyaroknak talán még fontosabb a szerző azon következtetése, amely szerint „az Európát Ázsiával szembeállító bináris polaritás” – bár egyfajta mély áramként Hérodotosz óta fel-felbukkan a nyugati történetírásban – nélkülöz mindenféle kulturális alapot.

Josephine Quinn: How the World Made the West – A 4,000 Year History. Bloomsbury, 2024