„Mindig rohantam az uccán, nyitott szemmel a fényben és zajban” – Ilyen volt Radnóti Miklós Budapestje

Nyitókép és fotók: Csákvári Zsigmond/Petőfi Kulturális Ügynökség

A találkozási pont nem véletlen. A Juhász Anna irodalmár vezette, az ősszel még számos alkalommal megrendezendő irodalmi séta, amin egy, a kelleténél kissé napsütésesebb szombat délelőttön mi is részt veszünk, a Margit híd pesti hídfőjénél indul. Abból a kis parkból, amit – ha nem is pontosan ebben a formájában – az ablakából kinézve egykor Fifi és Mik is láthatott. 

Vagyis rendes nevükön Gyarmati Fanni és Radnóti Miklós, akik ifjú házasokként a Pozsonyi út 1. szám alatt, a második emeleten béreltek lakást. Ezért itt gyülekezik az a szépszámú és az életkort illetően meglepően vegyes társaság, akik a kalauz Juhász Anna, valamint a válogatott napló- és versrészleteket, kortársi visszaemlékezéseket élővé varázsoló Péterfy Bori színésznő aznapi útitársaivá szegődnek. 

A koncepció egyszerű, e szövegeket a fókuszba helyezve minden egyes alkalommal más-más színész (a következő két időpontban Tasnádi Bence és Ember Márk) segít felidézni a 20. század egyik legnagyobb és ezzel együtt az egyik legnehezebb sorsú költőjének alakját. A megvalósításban viszont már akad egy kis csavar. A nagyjából két és fél óra alatt nem időrendben – a születéstől a halálig – követjük az egyes életállomásokat, hanem mozaikszerű nekifutásokban: 

Ez a szerkezet képes hosszú ideig ébren tartani a figyelmet, még ha időnként el is veszünk a sok emléktábla, szobor, név, felelevenített életrajzi esemény és felolvasott szöveg között. Utóbbiak közül a legmegrendítőbbek Fanni a szűkös háztartás gondjait is gyakran számba vevő, aggódó, mégis többnyire gyengéd hangú naplóbejegyzései vagy Vas István szavai a Radnótival közös munkaszolgálatok idejéből. 

A zsidóság mint „életprobléma” természetesen többször felemlítődik az egyébként kifejezetten jó hangulatú, sokkal inkább az életre, annak hétköznapi részleteire, mint a jól tudott szörnyűségekre koncentráló séta során; a kifejezést, mint megtudjuk, maga Radnóti használta egy Komlósi Aladárnak küldött levelében:

„Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »Zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőiségem« ősi meghatározójának. (...) A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma.

– írja 1942-ben.

És megtudunk sok egyéb érdekességet is. Például arról, hogy Kosztolányitól Gobbi Hildán át Zelk Zolltánig ki mindenki járt fel Radnótiékhoz a Pozsonyi útra, mely környékbeli kávézók voltak Miklós kedvencei, és hogy kiket szeretett még ideig-óráig megszédülve a mindent elnéző és megbocsátó, felfoghatatlanul nagyvonalú Fanni mellett. 

És miközben gyalogszerrel, sőt, egy szakaszon a trolira felzsúfolódva a Pozsonyi út elejétől a Szent István parkon, a RaM-Art Színházban berendezett emlékszobán és az újlipótvárosi utcákon át a Kádár utcai szülői házig szép lassan körbeérünk egy történelem által szűkre szabott, tragédiával kezdődő és azzal végződő, mégis örök léten, a város, legalábbis ezen része is kicsit új fénytörésben jelenik meg előttünk.