Zavarba hoz a közösségi média elképesztő erejű kiáradása – Bencsik Gábor a Mandinernek

Nyitókép és fotók: Mandiner / Földházi Árpád

Véget ért az éjjel?
A focira gondolsz?

Naná!
Akkor óvatosan azt mondom, hogy igen. De a németországi 5-0-s vereség és a bosnyákokkal elért döntetlen ellenére is fenntartom, hogy nem rossz csapat a mostani. Legalábbis azoknál biztosan jobb, mint amiket az életem legalább felében láttam. Viszont gól nélkül nem lehet nyerni. Ha nem találunk ki megint valami újat, meglepőt, az utóbbi évek csodái ellenére hosszú távon marad a mezőny alsó széle. Sajnálnám, és nem csak azért, mert szeretem nézni a jó játékot. A foci ennél sokkal-sokkal többről szól.

Például miről?
Fontos és izgalmas társadalmi jelenség. Szublimált háború, ami úgy őrzi a harc, a küzdelem szépségét, magával ragadó voltát, hogy közben a gyilkolás szörnyűsége lehámlott róla. A baleseteket leszámítva senki nem hal meg a pályán, csak a varázslat van. Mint a színházban vagy még inkább a valóságban: nagy drámák, sikerek, kudarcok, katarzisok. És bármilyen furcsa is ezt kimondani, ahogy a háború, úgy a futball, tágabban a sport is közösséget teremt. Láttuk, ahogyan az Európa­-bajnokságon vagy nemrég az olimpián mindenki a maga zászlaját lobogtatta, a dánok nagyon dánok voltak a lelátón, a szlovákok nagyon szlovákok, és mi is nagyon magyarok. És ez jó. Mert közösséghez tartozni jó.

Ezt már elég korán megtapasztalhattad, legalábbis úgy képzelem, hogy a gyerekkorod a Százados úti művésztelepen pont ilyen varázslatban, erős közösségben telt.
Szerintem a legtöbb embernek varázslatos gyerekkora volt, de lehet, hogy tévedek. Nekem viszont tényleg az adatott. Értem ezt arra az időszakra is, amikor még nem a művésztelepen laktunk. Az ember hajlamos egyfajta dicsekvésként beszélni arról, milyen szegény volt gyerekkorában, ezt szeretném elkerülni, de tény, hogy a bátyám és én is a képzőművészeti főiskola kollégiumának mosókonyhájába születtünk, egyetlen szoba, a vécé a másik épületben, az első hat évemet itt töltöttem. Mégis csak szép dolgokra emlékszem, a nagy kertre, a kedves diákokra, hogy állok a kerti lépcsőn, és egy gyík szaladgál előttem; ezt az örökre belém égett képet meg is írtam aztán az egyik regényemben. Végül apám, aki szobrász volt, befejezte a főiskolát, és egy év kecskeméti kitérő után kikötöttünk valahogy a Százados úton. Anyukám ma is ott lakik, igaz, már egy másik, kisebb házban.

Ő mivel foglalkozott?
Ez érdekes történet. Apámhoz hasonlóan a Kisképzőbe járt, ott ismerkedtek meg, majd az érettségi után jelentkeztek a főiskolára. A felvételi része volt a két­napos alakrajz, ahova egyszer csak bejött egy Ék Sándor nevű, egyébként elég jó nevű festő, és elkezdett kiabálni anyámmal, hogy osztályidegeneknek itt nincs helyük, azonnal hagyja el az épületet. Mindezt, mert a nagyapám egyszerű utcai rendőr volt a Horthy-korszakban. Anyám így aztán nem végzett főiskolát, viszont több kanyar után jegyzett könyvillusztrátor-grafikus lett.

Ebben a közegben nem mocorgott benned is a vágy, hogy hasonló utat válassz?
Nyilván ha az ember mindennap Kossuth-díjasok műtermé­be jár játszogatni, rajzolni meg gyúrni az agyagot, megfordul a fejében ilyesmi. Beszélgettünk erről a szüleinkkel, akik okosan mindig elmondták, nincs rosszabb, mint féltehetségű művészként létezni: életre szóló vesszőfutás. Ha viszont az ember annyira jó, úgyis át fog törni. Mint apám, aki somogyi kanászgyerekből lett elismert művész, vagy anyám, aki egyszerű kispesti kispolgári családban nőtt fel. Mert egy pillanatig sem volt kétség bennük a saját útjukat illetően. Nyilván ha mi is annyira tehetségesek és elszántak lettünk volna e téren, mint ők, mindenben mellénk állnak; nem a művészetet féltették tőlünk, hanem minket a vergődéstől, a kudarcok, sikertelenség okozta állandó boldogtalanságtól.

Ezt elkerülendő mentél inkább első körben agrár­mérnöknek?
Az élet nagy igazságtalansága, hogy csak egy van belőle mindenkinek, legalább három-négy kellene, hogy minden vágyunkat kipróbálhassuk. Sok minden érdekelt engem is. Korán megpróbálkoztam az írással, például verseket költöttem, mint minden kamasz, és nagyon szívesen lettem volna műbútorasztalos is; a fának a magas szintű megmunkálása a mai napig lenyűgöz. Akárcsak a jog, ez a fantasztikus konstrukció, amit az 
európai civilizáció létrehozott. De a legközelebb a biológiához kerültem. Mindig ötös voltam belőle, versenyekre jártam, és elég hamar eldöntöttem, hogy biológus leszek.

És miért nem lettél az?
Egy hajszálon múlt. Az egyetemen egy nagyszerű tanársegéd vezetése alatt néhányan elhatároztuk, hogy feldolgozzuk a kukoricaföld ökológiáját. A hetvenes években az ökológia, azaz a természet egészének és benne a különböző együttműködéseknek a vizsgálata nagyon divatos irányzat volt. A kukorica pedig az egyik legfontosabb növény, ezért kitaláltuk, hogy minden szempontból – makro- és mikrobiológia, talajfelszín, növény- és talajtan – alaposan kikutatjuk. Nekem a mezofauna témaköre jutott.

Én viszont nem vagyok jó biológiából.
Lényegében 1-2 milliméteres ízeltlábúak sokaságáról van szó. Éveken át azzal foglalkoztam meglehetős szenvedéllyel, hogy ezek az állatkák hogyan vesznek részt abban a körforgásban, aminek eredményeképp a következő évben újra kukorica nő. Elképesztő, mi minden van a felszín alatt: egy kis rögnyi földben is sok százezer lény dolgozik, nyüzsög, szaporodik, táplálkozik. A diplomamunkámat is ebből a témából írtam, és – csak dicsekszem megint – nem is volt visszhangtalan tudományos körökben. Ami azért kár, mert pont abban az időben más szempontból meg kezdtem kiábrándulni a tudományból. Láttam, hogy ebben a zárt, erősen hierarchikus közegben, ahol mindenki mindenkit ismer, mindenki mindenkiről pletykál, mekkora küzdelem zajlik a pozíciókért, és hányan végeznek mindenféle kényelmes álkutatásokat a meleg irodában, mert nincs kedvük kimenni a téeszbe, a földekre. Az egész egyetemi világ olyan kisszerűnek látszott, hogy az ötödik év végére elment tőle a kedvem. Valószínűleg nem volt teljesen igazam, de akkor így éreztem.

És ezért teljesen logikusan beálltál újságírónak a Nők Lapjához.
Nem állt olyan messze a két dolog egymástól, mint ahogyan első hallásra tűnik. Az írás, ahogy mondtam, mindig is ott volt valahogy a háttérben, az egyetemi lapban jelengettek meg cikkeim, verseim, kisebb novelláim. Hogy most miként van, nem tudom, de abban az időben ezek a lapok elég sok későbbi újságírót kineveltek. Lényeg, hogy a Nők Lapja kiírt egy álláspályázatot, mint utólag kiderült, egy falusi kislány számára, aki majd jól megénekli a szocialista mezőgazdaság szépségeit. Sokan jelentkeztek, és valamiért rám esett a választás. Innentől nem volt megállás, elcsábított a média, csináltam mindent a füstös vidéki kocsmariportoktól a Richard Burton-interjúig. Ahhoz képest, hogy korábban, még az egyetemi évek alatt rikkancsként nyolcvan fillérért árultam az Esti Hírlapot, hirtelen megjelent a nevem, egy-egy vezércikk mellett a fényképem is egy közel egymillió példányban eladott hetilapban; hogyne legyezgette volna a hiúságomat! Itt tennék egy kitérőt is, ha nem haragszol, sajnos ahogy az ember öregszik, úgy locsog egyre többet.

Csak nyugodtan!
A hiúságról akartam valamit mondani. Az ember már csak ilyen, hiú, és szeretné magát megmutatni: „látva lássanak”, ahogyan Ady írta. Egymillió példány ide vagy oda, a világ békésen napirendre tért afölött, hogy Bencsik Gábor létezik a földön. De ha egyszer egy sajtótájékoztatón csak átsvenkelt rajtam a kamera, másnap már öten megállítottak az utcán, hogy láttak a tévében. És hol volt még akkor az internet adta nyilvánosság, ami ma egy pillanat alatt magasba emel vagy épp ellenkezőleg, a mélybe lök bárkit és bármit.

Hogy mindez alaposan átalakította a médiát is, nem kérdés. Hogy látod, mi lesz ennek a vége?
Szerintem ketté kell választani a dolgokat. A hivatásos sajtóban, azaz amit főállású újságírók állítanak elő bármilyen formában, olyan nagy változást nem látok a nyolcvanas-kilencvenes évekhez képest. Most gátak vannak, akkoriban falak voltak. Azért ma ezerszer nagyobb a szabadságfok, ami mellett a hivatásos sajtó – balról, jobbról – alapvetően egész jól, legalábbis a természete szerint működik. Ami inkább zavarba hoz, az a közösségi média elképesztő erejű kiáradása. Itt van például Magyar Péter, aki, legalábbis nekem úgy tűnik, teljesen új médiakezelést kezdett el: minimumra szorítja a hivatásos sajtóval való kapcsolatát, és kilencven százalékban ráfordult a közösségi médiá­ra. Ez azt mutatja, hogy innentől meg lehet élni így, akár egy politikus is létezhet a hivatásos sajtóban való jelenlét nélkül: a Facebookon, YouTube-on, TikTokon tökéletesen lefedi a nagyközönséget. Ezeken a csatornákon amúgy is boldog-boldogtalan ott tobzódik, iszonyú mennyiségű információ árad, egyik napról a másikra ki tudnak emelkedni emberek több százezres, milliós követővel. Ez zavarba hoz, nem tudom, nekem is be kell-e szállnom a buliba.

Miközben meg bizonyos értelemben már nyakig benne vagy. Nem véletlenül kezdtük a focival, a Facebook-oldaladon elég sok mindenről mondasz véleményt a labdarúgástól a közéleti történéseken át a gazdaságig, amiért hol ez, hol az koppint a fejedre. Megéri?
Őszintén mondom, amikor elkezdtem a közösségi médiát használni, meglepődtem, hogy ennyi irányból ennyi reakció érkezik egyes posztjaimra. Pláne, mert eredetileg teljesen más okból vágtam bele ebbe a kísérletbe.

Miért?
Ez a felület kifejezetten alkalmasnak tűnt bizonyos gondolatok, mondjuk így, alacsony felelősségű megmérésére. Az élet egyik fundamentális szabálya, hogy az ember egyedül soha nem elég okos, visszajelzések, ütközések, viták kellenek. A lényeg tehát az volt, hogy a gondolataimat még nem kicsiszolt, nem kiérlelt formában kiraktam, megnéztem, hogyan reagálnak rá, mi az, amit eltaláltam, miben tévedtem, ami aztán segített a hivatásos sajtóban megjelenő publicisztikáim előállításában. És hát megint csak a hiúság, ugye: ha valaki egyszer belemerül ezekbe az izgalmakba, nehéz leszokni arról, hogy folyton mutogatni akarja magát.

Még akkor is, ha egészen elképesztő és elkeserítő dolgok zajlanak a kommentmezőkben? Ezt nap mint nap látjuk mi magunk is a netes cikkek alatt.
Az biztos, hogy olyan szintű elgátlástalanodás érzékelhető, ami a hivatásos sajtóban soha nincs. Szokták mondani, hogy ez vagy az az újságíró milyen csúnyán beszél. De ez semmi ahhoz a mocsokhoz képest, amit a közösségi médiában kap az ember a különböző szekértáborokba tartozó hozzá­szólóktól. Eddig kétszer fordult elő, hogy kénytelen voltam emiatt leszedni posztot, mert már elfáradtam a hülyék egész napos kitiltogatásában.

Ha már szekértáborok, te például időnként mintha megpróbálnád középre pozicionálni magad, pedig a Demokrata főmunkatársaként vagy a kötcsei piknik rendszeres résztvevőjeként kétség sem fér hozzá, hova tartozol.
Van egy nagyon érdekes meggyőződés mindkét oldalon, hogy a másik képviselője biztosan félelemből, megalkuvásból, a felülről jövő nyomás miatt vagy pénzért teszi, amit tesz. Biztosan vannak ilyenek is, de én sokszor leírtam már, hogy mindig a saját véleményemet mondom, beleértve a kritikát is. Soha nem rejtettem véka alá azt sem, hogy alapvetően a jobboldali tábor tagjának tartom magam. Méghozzá meggyőződésből, sok éven át végiggondolt racionális megfontolások alapján.

Azaz?
Egyrészt ott vannak ugye a családi történetek. Anyám esetét már említettem, apámé kicsit bonyolultabb volt. Őt előbb felemelte a rendszer, még a forradalomban való részvételt is elnézték neki, a hatvanas években kifejezetten sikeres szobrász volt. Majd egy botránnyal végződő kiállítás miatt – a Fiatal Művészek Stúdiójának elnökeként rendezte meg 1948 után az első zsűri nélküli tárlatot – húsz év teljes szilenciumot kapott, filléres munkákból élt. 
A rendszerváltozás idején alapító tagja lett a pécsi MDF-nek. Úgyhogy a kommunisták mindig is távol álltak tőlem. A liberálisok már kicsit közelebb, az első szabad választáson még az SZDSZ-re szavaztam, később a MÚOSZ főtitkáraként is inkább ilyen közeg vett körül, ami nyilván erősen hatott rám. Fokozatosan, sok töprengés után éreztem rá, hogy a jobb- vagy konzervatív oldal jár közelebb az igazsághoz.

És mi ez az igazság?
Hogy azoknak a dolgoknak van értékük, amelyek kiállták az idő próbáját, ezért ha nem követem is őket, akkor is tisztelettel kell tekintenem rájuk. Ilyen a család, amely a kőkorszak előttről létező egysége a társadalomnak. Ilyen a nemzet, amelyről hiába mondják, hogy egy 19. században kitalált konstrukció, szerintem – és ezt történészként is állítom – nem így van. A hungarus tudat például már a középkorban is létezett, más kérdés, milyen formában: egy magyarul egy kukkot nem tudó szász vagy szerb is gondolhatta hungarusnak magát, szándékosan elkülönülve ezzel mondjuk a németektől. Identitás, nemzet nélkül élni olyan, mint meztelenül kimenni az utcára; a legtöbb ember, köztük én is, elviselhetetlennek tartaná még a gondolatot is. Ezért, átvitt értelemben, úgy állok a közönség elé, hogy felveszem az identitás­ruháimat, és ezzel kijelölöm a helyem a világban: budapesti, értelmiségi, magyar férfi vagyok. És persze még ott vannak az olyan nagy kérdések is, mint a vallás meg a hit. Amit mindenki úgy őriz és él meg, ahogyan akar vagy tud, de hogy őrizni kell, mivel ugyancsak bőven kiállta az idők próbáját, nem lehet vita tárgya.

Van még egy ruhadarab, amit egy ideje magadra ölthetsz, hiszen nemsokára a harmadik regényed is megjelenik. Minden ezért volt, hogy végül szépíró lehess?
Talán igen. Bár a fiatalokat lebeszélném arról a fajta életről, amit én csináltam évtizedekig. Egy úton kell végigmenni, nem folyton belekezdeni valamibe, majd kiszállni belőle, ahogyan én tettem előbb a biológiával, majd történészként a cigánykutatással. Közben voltam antikvárius is egy darabig, nem túl nagy sikerrel, alapítottam könyvkiadót, éveken át álltam főszerkesztőként a Magyar Krónika élén, amit aztán teljes jó szívvel adtam át az új csapatnak, megtiszteltetésnek érezve, hogy továbbra is számítanak rám. Az írás vágya végig ott volt a háttérben, csak ahogy telt az idő, egyre kevésbé volt merszem belevágni. Mindig a fülembe csengtek apám szavai a középszerűségről, és antikvárius koromban azt is láttam, milyen gyorsan elavulnak egyes szerzők; Kossuth-díjasok ajnározott nagyregényei váltak eladhatatlanná tíz évvel a haláluk után. Igazán a költők halhatatlanok, ez nagy tanulság volt.

Hatvanöt évesen mégis megírtad a Mari történetét, majd nem sokkal később a hegedűs Lavotta Jánosról szóló regényt. Miért gondoltad meg magad?
Mert rájöttem, apám annak idején mire értette, hogy nem elég, ha jó vagy, zseniálisnak kell lenned. Nem arra gondolt, hogy mindenki legyen El Greco, hanem hogy az egész életműben legalább egyvalami legyen jobb a jónál. Nagyszerű mesterem volt a Nők Lapjánál Galsai Pongrác; kismester, de van egy könyve, az Egy hipochonder emlékiratai, amivel maximálisan teljesítette az Istentől kapott feladatát: azért kapott talentumot, hogy ez a mű elkészülhessen. Ezt is végiggondolva arra jutottam: miért ne kockáztatnék? Pláne egy olyan történettel, amit jól ismerek, hiszen a Mari történetében a dédnagy­anyám és a nagyanyám abszolút valós sorsa köszön vissza. Legépeltem az első mondatot, és a könyv, ahogyan Szegedy-Maszák Mihály is állította a jó regényekről, önmagát kezdte el írni, nekem mindössze annyi volt a dolgom, hogy kitaláljam, merre megy. Most éppen apám életének megragadásával küzdök, az keményebb dió. De nem adom fel.

Ezek szerint maradtak még megvalósításra váró álmaid.
Az ember két dologhoz nem lehet soha elég idős: a változtatáshoz és az álmodozáshoz. Utóbbival kapcsolatban azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok. Kicsi gyerekkoromban anyám tanított meg rá, akivel zseniálisan lehetett egészen képtelen álmokat szőni. Az egyik játékunk például az volt, hogy a konyhaasztalt kineveztük Párizsnak, a sótartó volt az Eiffel-torony, a borsszóró a Louvre, és mi teljes átéléssel barangoltunk a városban. Néhány évvel ezelőtt, amikor már nem nagyon tudott járni, azt mondtam neki: nem baj, anyukám, én most elviszlek, és a valóságban is bejárjuk Párizst. Vettünk egy kerekesszéket, béreltem egy nagyobb autót hozzá, elmentünk, és végigtoltam a Champs-Élysées-n. Sokat kellett rá várni, de megérte: életünk egyik, ha nem a legszebb napja volt.