Intercity

(Nyitókép: MTI/Kovács Attila)

Évekig tulajdonoltam az ország legszebb nőjét, mondja a szomszéd ülésre az imént lehuppanó férfi a szemközti ülésen helyet foglaló másik férfinak, aki szemmel látható értetlenséggel fogadja a közlést. Vonaton utazom épp, és a vonaton sok mindent hallani, lassan három évtizedes rutinom van ebben. Elegáns, emlékezetes kezdőmondat ez, nem vitás, nem akárki lehet ez az imént az ülésre lehuppanó férfi. Meg is nézem magamnak, persze csak diszkréten, a szemem sarkából, mert ebből a karakteres kezdőmondatból azért arra következtetek, hogy itt bizony diszkrécióra lesz szükség. Nagydarab ember, szakállas, kopaszodó, a ruházata alapján lehetne akár hajléktalan is, abból a fajtából, amelyik még valamelyest ad magára. A hajléktalanok életében, sorsvonalában gyakran akad egy pont, amikor végérvényesen elengedik az egészet. Ezt is tapasztalatból mondom, volt szerencsém egy évtizeden át közvetlen közelről megfigyelni. 

A végérvényes elengedés akár szó szerint is értendő, mert egyfelől konkrétan azt jelenti, hogy az illető egyszerűen behugyozik, rosszabb esetben beszarik, de mindez nem különösebben érdekli többé. Ha behugyozott, hát behugyozott, ha beszart, hát beszart, akkor innentől kezdve hugyos vagy szaros gatyában fog közlekedni. Másfelől a végérvényes elengedés tágabb értelemben azt jelenti, hogy az illető az egész életét, a sorsa felől való további gondolkodást engedi el, nem foglalkoztatja többé, lesz, ami lesz, neki mindegy. Ez az utolsó fázis, a befejező, a végső stádium, innen már nincs hová elmozdulni, innen már csak egy kijárat nyílik, az pedig maga a halál. A karakteres kezdőmondattal helyet foglaló férfi nem tűnt ilyennek. Elhanyagolt ugyan a külseje, ettől még nem feltétlenül hajléktalan. Inkább tűnt pszichiátriai betegnek, aki a szülei halála után egyedül maradt az előrehaladott romlás jegyeit mutató házban, a villanyt talán már kikapcsolták, talán a vizet is, de még tud fűteni rongyokkal vagy műanyagszeméttel, esetleg a rég üres disznóól korhadt deszkáival. Az utolsó fázis ez az utcára kerülés előtt, de ez az utolsó fázis – némi szerencsével – akár évekig is eltarthat. A feleséged ezek szerint nem magyar, mondja a szemközti ülésen helyet foglaló férfinak, miután hallja, hogy azok egymás között angolul beszélnek. Nem, ő kanadai, válaszolja a férfi, talán túlságosan is szívélyes hang­fekvésben. Kanada? Az igen, Jack London meg medvék, az kiváló, mesélj nekem Kanadáról, mondja emberünk olyan hangon, mintha egy rendőrségi kihallgatás első pillanataiban járnánk, amikor a nyomozó még negédes udvariassággal érdeklődik apró-cseprő dolgaink iránt, hogy aztán egy váratlan pillanatban felrúgjon minket a székünkkel együtt. Volt valami fenyegető ebben az udvariasnak tűnő felszólításban, amitől nekem összeugrott a gyomrom. Hallottam hasonló hangnemben udvariaskodni embereket, amiből például az lett, hogy a népkonyháról elcsent villa a beszélgetőpartner hasfalában landolt. A férfi mesélni kezdett Kanadáról. Nem különösebben érdekes dolgokat mesélt, inkább közhelyeket, mintha egy Kanadáról szóló újságcikk tartalmát mesélné el. A kopaszodó, nagydarab férfi eközben lerugdosta a cipőit, kinyújtotta a lábait, és kényelmesen elterpeszkedett. Aha, mondta unottan. Én meg dolgoztam évekig Ausztriában és Németországban, százezer euróval jöttem haza, én voltam a király Dombóváron, de átvertek, kiraboltak, rám állt a nemzetbiztonság, a titkosszolgálat, kicsináltak. Várta a hatást, de nem volt hatás, csak csend volt, a kanadai feleség a napszemüvege mögé rejtőzött, a férje kibámult az ablakon. Eszembe jutott egy férfi a hajléktalanszállóról, aki egyszer azzal a lehengerlőnek szánt indoklással próbált bejutni éjszakára, hogy ő az utolsó Árpád-házi király. Aztán egy másik, aki azt üvöltötte a kaputelefonba, hogy a testvére a budapesti rendőrkapitány, úgyhogy ne szórakozzak itt vele, mert perceken belül leromboltatja az épületet. Ezek a rögeszmés nagyotmondások, a kétségbeesést és az ürességet elleplező, szenzációsnak szánt bejelentések, ezeket is jól ismerem. Az egykor az ország legszebb nőjét tulajdonló férfi aztán Kelenföldnél szállt le. Álldogált a peronon, kezében a koszos hátizsákjával. El nem tudtam képzelni, hová megy majd onnan. Pár üléssel arrébb néhány tizenéves kölyök azon vitatkozott, hogy az éjszaka egy bizonyos csajt a buliban tényleg mind megdugtak-e, vagy valamelyikük hazudik. Nem jutottak dűlőre a kérdésben. Megcsörrent a telefonom. A kijelzőn azt láttam, hogy a hívást Irakból indította valaki. Már nem is csodálkoztam. Ahogy azon sem, hogy egyszer csak azt láttam, hogy a peronon álldogáló hátizsákos férfi egyenesen nekem integet, szélesen mosolyog, és egy csókot dob felém.