Legalább tíz éve nem voltak ilyen kevesen a Szigeten, Azahriah próbálta menteni a helyzetet

Nyitókép: Azahriah (Baukó Attila) koncertje a Nagyszínpadon a 30. Sziget fesztiválon a Hajógyári-szigeten 2024. augusztus 8-án. (MTI/Balogh Zoltán)

Amikor 2022-ben az utolsó VOLT Fesztiválon a délutáni órákban először láttam Azahriah-t, érezni lehetett, hogy ebben a srácban hatalmas potenciál van, csak éppen nem amiatt, aminek alapján akkor gondoltam. Kissé skizofrénnek hatott a koncertje, az egyik pillanatban világszínvonalon lejátszott világszínvonalon néhány angol nyelvű brit popszámot, majd hirtelen egy nem túl jó ízlésre valló mulatósra váltott, ami igencsak bántotta a fülemet.  

Aztán eltelt két év, Azahriah hirtelen az ország túlzás nélkül legnagyobb sztárja lett, így a Sziget kiemelt idősávjában a nagyszínpadon lépett fel csütörtök este. És érdekes módon a koncertje ezúttal pont azokban a pillanatokban ült le, amikor vagy tizenöt percen keresztül az említett angol nyelvű dalai kerültek terítékre. Rájöttem, hogy azért annyira mégsem kiemelkedőek, a közönség is sokkal inkább a jóval populárisabb számáraira mozdult meg. 

de a matek nem jött ki: Azahriah hiába járta be már Európát, a külföldi közönség számára azért még mindig ismeretlen névnek számít. Viszont felemelő érzés volt, hogy a legnagyobb helyszínen mindenki magyarul énekel, még ha a nyelvi akadályok miatt csak fél házat is vonzott a show. Ami  körítésben nyilván alaposan elmaradt a Puskásban adott tripla koncerttől, de a lángnyelvek azért ütemesen felcsapkodtak, és a 22 éves előadón érezni lehetett, igencsak élvezi, hogy kiemelt fellépőként szerepelhet a Szigeten.

Hogy a magyaroknál maradjunk, nála jobban talán csak Beton.Hofiból áradt a lelkesedés. Akárcsak Azahriah, ő is elég jó köröket futott az elmúlt években; tavaly még az aprócska dropYardon játszott, azóta viszont megtöltötte az ország legnagyobb fedett koncerttermét, az MVM Dome-ot, most pedig ő is a nagyszínpadon kapott helyett pénteken. 

És bár a délután négy órai melegben nagyjából a hatalmas terület tizedét töltötték csak meg a kedvelői, ez szemmel láthatólag cseppet sem zavarta, vigyorgott végig, mint a vadalma, egyébként is az egyik legalázatosabb és legszerethetőbb hazai előadóról van szó a saját korosztályából. És az egyik legkiválóbb szövegíróról is; nála simán megférnek az energikus dalok mellett a végtelenül melankolikus és kitárulkozó számok, de utóbbiakat is olyan erővel prezentálja, hogy szomorkodás helyett teljesen beindul tőlük közönség. 

Csütörtökön a második legnagyobb helyszínen, az egykor az A38 nevét viselő Revolut Stage-en a Nova Twins például félig megtöltötte a sátrat, ami szerénynek hangozhat, de délután ötkor azért nem kis teljesítmény, pláne hogy ráadásul nem szupersztárokról beszélünk, hanem egy, a maga műfaján belül is közepesen ismert, feltörekvő metalcore bandáról. A két fiatal lányból egy férfi dobosból álló csapat pedig kiszakította a dobhártyákat, szó szerint – több mint ezer koncerten jártam már, de mindegyik közül ez volt a leghangosabb, a keverőpultnál a kelleténél jobban felcsavarták a potmétert, sokan ki is menekültek az első sorokból. 

Még nagyobb tömeget vonzott ugyanezen a napon a pop-punkot rappel és metálelemekkel keverő Grandson, noha a szervezők igencsak kibabráltak vele, hiszen egy időpontban játszott az aznapi fő attrakcióval, az egyik legnagyobb jelenlegi popsztár Halsey-vel, mégis csaknem csurig megtelt a sátor. És ha Beton.Hofi esetében a lelkesedésről beszéltünk, akkor a fiatal előadó kapcsán ki is fogytunk a jelzőkből, olyan erőbedobással tombolt végig egy órát, mintha meg akarna halni a színpadon, miközben a Linkin Park néhai énekesére, Chester Benningtonra megemlékezve és az öngyilkossággal kapcsolatos prevenciót tartva meg is ríkatta a közönséget. 

Ennek a vehemenciának sajnos az ellenkezője mondható el a pénteki nap fő fellépőjéről, Liam Gallagherről, akinél úgy lehetett érezni, csak le akarja tudni az egészet, aztán megy is arccal a kassza felé. Akik az énekes szólószámai miatt érkeztek, nagyot csalódhattak, hiszen az idei turnéja nem szól másról lényegében, mint hogy lejátssza az Oasis debütáló, idén harmincéves Definitely Maybe című albumát. 

De úgy tűnt, a Sziget látogatóinak nem sokat mond az említett lemez,

kezdés után is kényelmesen be lehetett sétálni az első sorokba. Talán ez is szegte el az előadó kedvét, mert bár a körítés és a látvány meggyőző volt, ő annál enerváltabbnak tűnt, profin elénekelte a dalokat, de közben mintha lélekben ott sem lett volna, a közönség pedig hiába követelte skandálva a végén, hogy játssza már le a legnagyobb slágerét, a Wonderwallt, Gallagher faképnél hagyta őket.