Bolond a világ – de mi csak legyünk boldogok Rúzsa Magdival

Nyitókép: Böjtös Gábor

Abban Magdinak teljesen igaza van, hogy bolond világot élünk, így egyből ráéreztünk az üzenetre, amit át akart adni. És amihez amúgy az előzenekar, a Liana is megteremtette az alaphangulatot. Az említett előzenekar tagjai a saját szavaikkal úgy jellemzik a zenéjüket, mint „spacefolkpop középföldei felhangokkal”, amit sem megerősíteni, sem megcáfolni nem szeretnék. De tény, hogy érdemes figyelni a 2022 óta létező bandára, amelynek fellépésekor elsőre az énekesnő, Kató Lilla bájos jelenléte tűnik fel a szép fehér ruhában, majd a hangja adja a varázslatot, később viszont nemcsak feltűnnek mellette a remek zenésztársak, de kicsit el is viszik a show-t.

Jó, azért nem teljesen, mert ha kiengedi a hangját, akkor Lilla nagyon szépen énekel, ráadásul árad belőle a kedvesség, viszont amikor a Liana Hobo-felfolgozásba kezd, akkor a folk mellett a Zöld Sárga, Zöld Sárga nemcsak az énekesnőnek áll nagyon jól, de a többieknek is, akik 

És akkor még ott a Lajkó-Rúzsa Magdi közös, amit az előzőnek meghívott Liana hálásan vezet fel, a Még azt mondják – amit ugyan egyik kedvencemként szívesebben hallgattam volna meg Magdiéktól, de azért így is nagy köszönet a feldolgozásért. A Liana jól nyomja, egy klubkoncertre simán elmennék rájuk.

Ember mindig remélj

Aztán jöttek Magdiék, akikből csak úgy árad a profizmus. Hipp-hopp le is ment több nóta és némi közönségénekeltetés, mielőtt a művésznő komolyabb konferálásba kezdett, de ahogy azt be is vallotta, ez a stratégia része, hogy a közönség is átszellemüljön, mire mond valamit. És volt mit mondania. Ahogy Ákos, vagy éppen a Noxnál Szilvi, úgy ő is próbált olyan üzenetet átadni, ami a mai, már említetten bolond világban irányt mutathat, fontos lehet. Bár a hangsúly ezúttal leginkább a koncertre helyeződött, amin fontossá vált az emberek boldogsága. Márpedig a közönség ezúttal is boldog lehetett.

Egyfelől remek felhozatalt kaptunk (Hazatalálsz, Szerelem és a többi) a legismertebb slágerekkel és közönségkedvencekkel, sőt még néhány régebbi dal is előkerült, amit az énekesnő rajongói értékelhettek igazán. Legalább annyira, mint én a Queen-kezdést, ahol egy rövid montázzsal érkezett a klasszikus banda több slágere, miközben Magdi úgy engedte el a hangját, hogy néhány pillanatig már szinte Bonnie Tylerré vedlett. Egyébként lazán, mégis csinosan vezényelte le a teljes koncertet, zenésztársai pedig biztos kezekkel kezelték a hangszereket – néha rockosabban zúzva, néha popposabban szólva, máskor pedig egy-egy érzelmesebb és lassabb szerzeménynél alig észrevehetően a háttérbe vonulva.

Te a Nap, én a Hold

Rúzsa Magdi egyértelműen a magyar könnyűzene ékessége még mindig. Számomra picit túl poppos és túl slágeres, de egyfelől tudom hogy nem én vagyok a célközönség, mert akihez szól, azt egyből megtalálja, másfelől egy-egy dalt azért még én is nagyon tudok értékelni (pl. Ég és Föld). A közönség pedig láthatóan nagyon hálás és nagyon lelkes volt ezúttal is. Egyként énekelve és tapsolva, táncolva, vagy éppen párok formájában összeölelkezve a megfelelő időben és megfelelő dalokra.

De ami a legszebb az egészben, hogy sem az évek, sem a sikerek, sem a gyerekek nem vitték rossz irányba az énekesnőt, aki a mai napig belülről áradó energiával, kedvességgel és bájjal áll a színpadra, mellőzve a komolyabb manírt és a dívákra jellemző megnyilvánulásokat. És miután a baromi jó fényjátékkal, néhány sziporkával és egyéb látványelemmel lemegy a show, szinte fel sem tűnik, mennyi idő telt el, mi mindent kaptunk. 

Csak miután kimegyünk abba a bizonyos bolond világba, ahol a kapott boldogság-adagba burkolózva bízzuk rá magunkat a Jóistenre.