Akkor ki fog velem golfozni?
De most jöjjön némi kritika. Talán kissé erős is, hiszen a könyv számos erénye mellett egyetlen aspektusáról van szó – de mégis, számomra roppant zavaró aspektusáról.
A szerző értelemszerűen nem tud kibújni a bőréből – Kertész András coachként is működik – s a könyvet olvasva végig ott motoszkál az emberben érzés, ami átlagosan három-négy fejezetenként előjön:
hogy nem bírja ki önmarketing nélkül. De tényleg nem.
Legyen szó a gyerek különóráiról, felöltöztetéséről, bevásárlásról, kisfiúvá éréséről, akármiről. A gyakorlati tanácsokból és a hozzájuk társuló okfejtésekből időnként kisejlik a prémium termékek reklámjainak szubliminiális üzenete, aminek az egyik fele, hogy én ezzel a samponnal mosom a kicsi haját, mert ez a legjobb és megérdemli, s ott lebeg kimondatlanul-láthatatlanul a másik fele azokról, akik nem így tesznek.
Amikor igyekeztem kicsit utánaolvasni Kertésznek, két dolog jött velem szembe elsőként. Az egyik a kötettel azonos című podcastadása, amibe bele-belehallgatva azt kellett, hogy megállapítsam, hogy ezek bizony jól strukturált, jól sikerült, olykor tényleg belemenős adások különböző nézőpontokkal bíró és alapvetően érdekes emberekkel. A másik pedig a Kertészről szóló, igen alapos Wikipedia-oldal – ami olyan lenyűgözően részletes, amilyen csak azoké szokott lenni, akik saját maguk szerkesztik fölös műgonddal azt. Nem feltétlenül puszta hiúságból, hanem akár mert egy felületnek tekintik a sok közül, amin megjelenhetnek, és természetszerűleg kontroll alatt akarják tartani.
Így van ez a miliővel, ami átitatja a könyvet. Ezen a ponton egyébként én is megálltam, hogy önvizsgálatot tartsak: nem az-e a problémám mindezzel, hogy borzasztóan irigylem ezeket a szerdákat attól, akinek megadatott – s nem ezt vetítem ki a könyv egészére? Átgondoltam, és rájöttem: csak részben van így.
Mert az égvilágon semmi gondom nem lenne vele, ha Kertész nem tekintené puszta döntés kérdésének és szervezési ügynek, hogy volt lehetősége egy évig minden héten egy hétköznap csak a kisfiával foglalkozni („sok pénz, vagy játszótér? (…) úgy döntöttem, hogy most a szívemre hallgatok”; „Hogy ők is vágynak erre, azt is értem. Hogy el sem tudják képzelni, hogyan lehet ezt megszervezni, azt is értem. Amikor azonban azt jelzik vissza, hogy ez milyen hősies tett, azt már nem értem. Hős vagyok? Á, dehogy!”). Hanem rögzítené, hogy ez a világon a legnagyobb privilégium, nem csak a fenti értelemben – s nem pedig a saját maga által hosszasan taglalt előnyös külseje és megnyerő modora („Keresztény, egyetemet végzett, átlagos testalkatú, kék szemű, szőke, viszonylag magas, jeles felmenőkkel rendelkező fehér férfi vagyok (...) Európában mindenhol otthon vagyok. Ha Angliába megyek, angolnak néznek, ha Németországba, németnek (...) A pozitív első benyomás után kinyílnak az ajtók, kedvesek az emberek, beengednek oda is, ahová másokat csak kérdések után.”).