Apaidő: hogy milyen is „modern” apának lenni? Hát ilyen

Nyitókép: illusztráció. Forrás: Clarisse Gallois / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP

***

Kezdjük rögtön az elején egy nagy levegővel. Mert először le kell kaparni a jó vastag mázat, és tudatosítani magunkban, hogy mi is ez az Apaidő című könyv Kertész András dollából.

Pontosan az, aminek egyébként a borítón ígéri magát: „válaszok a modern anyák és apák mindennapi kihívásaira” – vagyis kézikönyv. Időnként több, de általában az: gyakorlati és olykor a gondolkodásmódot is érintő javaslatok, meglátások szerepelnek benne. S mint minden kézikönyvből, ha csak nem valami atomreaktorhoz vagy rigid programnyelvhez adták, érdemes azt kivenni, amit az ember hasznosítani tud.

Kertész András – kommunikációs szakember, coach – ugyanis fogta magát, és úgy rendezte az életét, hogy „kivette” a munkanapok közül a szerdákat, hogy azokat a kisfiával, Dáviddal – Mr. D.-vel – tölthesse. S az eközben szerzett tapasztalatokat gyűjtötte össze egy könyvbe, amely az Apaidő címet kapta.

Minden téren.

Aki ezekből többre rádöbbent már, annak közhelyesnek tűnhetnek, de akinek pont így talál be az üzenet, annak felszabadító erejű lehet, és ez a fontos – talán ez minden kézikönyv legfőbb szerepe. Emellett bizonyos, ha úgy tetszik, konzervatív alapértékeket tekintve – szintén személyes véleményem szerint – nagyon is rendben van a könyv; ezekről még később.

Akkor ki fog velem golfozni?

De most jöjjön némi kritika. Talán kissé erős is, hiszen a könyv számos erénye mellett egyetlen aspektusáról van szó – de mégis, számomra roppant zavaró aspektusáról.

A szerző értelemszerűen nem tud kibújni a bőréből – Kertész András coachként is működik – s a könyvet olvasva végig ott motoszkál az emberben érzés, ami átlagosan három-négy fejezetenként előjön:

Legyen szó a gyerek különóráiról, felöltöztetéséről, bevásárlásról, kisfiúvá éréséről, akármiről. A gyakorlati tanácsokból és a hozzájuk társuló okfejtésekből időnként kisejlik a prémium termékek reklámjainak szubliminiális üzenete, aminek az egyik fele, hogy én ezzel a samponnal mosom a kicsi haját, mert ez a legjobb és megérdemli, s ott lebeg kimondatlanul-láthatatlanul a másik fele azokról, akik nem így tesznek.

Amikor igyekeztem kicsit utánaolvasni Kertésznek, két dolog jött velem szembe elsőként. Az egyik a kötettel azonos című podcastadása, amibe bele-belehallgatva azt kellett, hogy megállapítsam, hogy ezek bizony jól strukturált, jól sikerült, olykor tényleg belemenős adások különböző nézőpontokkal bíró és alapvetően érdekes emberekkel. A másik pedig a Kertészről szóló, igen alapos Wikipedia-oldal – ami olyan lenyűgözően részletes, amilyen csak azoké szokott lenni, akik saját maguk szerkesztik fölös műgonddal azt. Nem feltétlenül puszta hiúságból, hanem akár mert egy felületnek tekintik a sok közül, amin megjelenhetnek, és természetszerűleg kontroll alatt akarják tartani.

Mert az égvilágon semmi gondom nem lenne vele, ha Kertész nem tekintené puszta döntés kérdésének és szervezési ügynek, hogy volt lehetősége egy évig minden héten egy hétköznap csak a kisfiával foglalkozni („sok pénz, vagy játszótér? (…) úgy döntöttem, hogy most a szívemre hallgatok”; „Hogy ők is vágynak erre, azt is értem. Hogy el sem tudják képzelni, hogyan lehet ezt megszervezni, azt is értem. Amikor azonban azt jelzik vissza, hogy ez milyen hősies tett, azt már nem értem. Hős vagyok? Á, dehogy!”). Hanem rögzítené, hogy ez a világon a legnagyobb privilégium, nem csak a fenti értelemben – s nem pedig a saját maga által hosszasan taglalt előnyös külseje és megnyerő modora („Keresztény, egyetemet végzett, átlagos testalkatú, kék szemű, szőke, viszonylag magas, jeles felmenőkkel rendelkező fehér férfi vagyok (...) Európában mindenhol otthon vagyok. Ha Angliába megyek, angolnak néznek, ha Németországba, németnek (...) A pozitív első benyomás után kinyílnak az ajtók, kedvesek az emberek, beengednek oda is, ahová másokat csak kérdések után.”).

Természetesen egyfelől mindenki azt ír le, amit akar és úgy, ahogy akarja, ahogy az is magától értetődő, hogy nagyon kevesek merészkednek ki tényleg a komfortzónájukból, ha más álláspontok megértéséről, mások csomagjainak tartalmáról van szó.

A pont az i-re, hogy ráadásul mindez a másság elfogadásáról szóló fejezetben van: „azt szeretném, hogy a kisfiam, Mr. D. világpolgár legyen. (...) többek között ezért is van, hogy olyan óvodába jár, ahol 52 nemzet mindenféle bőrszínű tündéri kislányaival és kisfiúival játszhat együtt. Már most tudja, hogy nincsenek különbségek, ha szeretet van”. A világon semmi probléma nincsen a hegyvidéki magánóvodákkal, sem azzal, ha valaki szeretné azoknak a védett és elit környezetében tudni a gyerekét, szakmailag felkészült pedagógusokkal. De a másság elfogadására való nevelés csúcsaként bemutatni egy kizárólag felső-középosztálybelieknek elérhető, és ezáltal az otthonról hozott tapasztalatok terén igencsak homogén közeget, hát, érdemelt volna némi átgondolást.

Kritika vége.

Fontos értékek

Hiszen másfelől az Apaidő nem leplezi, hogy a szerző valójában reflektálatlan monológja, amelyen saját viszonyulásait és azok átalakulását is végigkíséri – így érthető, hogy nem halkítja le ezt a belső hangot. Nem is annyira meglepő ez a pozíció – az emberre óhatatlanul hat a környezete, a munkája, az ügyfelei, és az eközben felvett szerep (legyen az a szakma bármilyen szerepazonos is). A Bucka – ahogy egy kedves cimborám hívja Budának ezt a felét – és a kommunikációs iparág pedig ilyen. Kár, hogy a szerző nem tudta kissé elengedni ezt, és hátralépni belőle ezen a téren úgy, ahogy a podcastjeiben talán jobban sikerült.

Ettől eltekintve a kötet elsősorban kézikönyvként forgatva hasznos, emellett pedig vannak benne bájos fordulatok, kedves jelenetek, ismerős helyzetek és dilemmák, néhány nagyon jól elhelyezett mondat és „aha-élmény”. S bár a stíluson nyomot hagynak a fentebb taglaltak, azért megvan a szerzőnek az a jó tulajdonsága, hogy nem türemkedik előre a könyvben a guruszerepért, nem akar mindenhez érteni, és a válaszai sem a nagyvilágnak szólnak útmutatásként, hanem a kisfiának, ami itthon is egy lassan pont ezer éve legitim műfaj.

A családi tradíciók továbbvitele, beleszőve minden generációnak a sajátját; a családi ünnepek szellemiségének továbbadását („lesz egy pillanat, amikor a szépnagymama cukortartójából teszel egy kanál cukrot a kávédba, és elfog a biztonságot adó érzés: mindig volt, aki szeretett”); a polgári és európai kultúra ismerete, szeretete; a valláshoz való egészséges viszonyulás, a közösséghez – ha úgy tetszik, felekezethez való tartozás természetessége; embertársainkhoz való viszonyulás, akár a játszótéren, akár másutt, akár az idősekhez, akár a rokkantakhoz; nemzeti szimbólumaink, hazánk, környezetünk szeretete („Parlament: Szeretném, ha (…) átélné az alázat érzését a Szent Korona előtt”). Viszonyulást élethez, vagy egy szerettünk halálához – bízom benne, minél később kell a vonatkozó fejezetet az aktualitása miatt fellapoznom.

S azért még azt is hozzátenném, hogy elismerjem azt, amit el kell: a bevezető nagyon megható lett.

És ez nagyon így van. Noha az egy-egy hétköznap kiszakításának luxusa meglehetősen távol esik a lehetőségeimtől, mégis, amikor a feleségem mellől olykor én kelek fel a nyöszörgő vagy éppen vidáman, a játék megelőlegezett örömében kurjongató egyesztendős kicsihez valamikor hajnali négy-harminc és öt-húsz között, elég az a bizonyos mosoly tőle, és pontosan érzem, hogy életem legfontosabb óráinak egyike következik. Tudássá váltani ezt az érzést – ebben segített, hogy mindezt leírva olvashattam.