Ötvenöt éve öltöztetik nekünk dalba a verset, hogy ne felejtsük el: változhat a világ bárhogyan, a lélek mindig ugyanaz marad. Most rendhagyó mozi készült a Kalákáról, amely egyszerre portréfilm és kordokumentum, de leginkább jókedvű utazás a Kárpátoktól a Karib-tengerig.
Nyitókép: 56films
Négy férfi fürdik az óceánban, a legszebb mozzanat, amikor csak a fejüket látjuk egy vonalban; mintha egy pillanatra összeérne ebben a képben ember és végtelen. A négy férfi helyett mondhatnék négy bácsit is – mind túl a hetvenen –, de mi sem állna távolabb az igazságtól. Hiába látjuk, ismerjük, szeretjük a Kaláka tagjait immáron ötvenöt éve, hiába ritkultak meg közben a hajak, és nőttek fel a gyerekek, a lényeg nem változik. Talán, mert nem túl bonyolult receptből, de annál nagyobb gondossággal és pontossággal főznek: verseket énekelnek hangszeres kísérettel. Semmi cifrázás, pláne nem a trendek kiszolgálása, csak a dalba öltöztetett szövegek és mellé a kifogyhatatlan emberség, derű. Hogy nekünk, magyaroknak, éljünk a világ bármely táján, van egy Kalákánk, szinte olyan természetes, mint hogy reggel kisüt, este meg lemegy a nap. De azért mégiscsak nagyon jó, hogy mindezt most egy film is tudatosítja bennünk. Amely ráadásul egy olyan rendező, Pigniczky Réka keze alatt formálódott, aki 1956-os magyar menekültek gyermekeként az Egyesült Államokban nőtt fel, így nem is itthon, hanem a kaliforniai magyar közösségben hallotta először Gryllusék zenéjét. Nem véletlen, hogy ezt a besorolhatatlan műfajú alkotást, ahogyan a cím (Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig) is mutatja, átszövi az összmagyarság gondolata és témája, annak a hatásnak az érzékeltetése, amit az együttes a föld minden magyarok lakta pontján gyakorolt – és gyakorol ma is.
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
A magyar párton fog múlni Románia fejlődése is.
Magyarországon ilyen nem fordulhat elő.
