Vannak vidékek legbelül

Nyitókép: 56films

Négy férfi fürdik az óceánban, a legszebb mozzanat, amikor csak a fejüket látjuk egy vonalban; mintha egy pillanatra összeérne ebben a képben ember és végtelen. A négy férfi helyett mondhatnék négy bácsit is – mind túl a hetvenen –, de mi sem állna távolabb az igazságtól. Hiába látjuk, ismerjük, szeretjük a Kaláka tagjait immáron ötvenöt éve, hiába ritkultak meg közben a hajak, és nőttek fel a gyerekek, a lényeg nem változik. Talán, mert nem túl bonyolult receptből, de annál nagyobb gondossággal és pontossággal főznek: verseket énekelnek hangszeres kísérettel. Semmi cifrázás, pláne nem a trendek kiszolgálása, csak a dalba öltöztetett szövegek és mellé a kifogyhatatlan emberség, derű. Hogy nekünk, magyaroknak, éljünk a világ bármely táján, van egy Kalákánk, szinte olyan természetes, mint hogy reggel kisüt, este meg lemegy a nap. De azért mégiscsak nagyon jó, hogy mindezt most egy film is tudatosítja bennünk. Amely ráadásul egy olyan rendező, Pigniczky Réka keze alatt formálódott, aki 1956-os magyar menekültek gyermekeként az Egyesült Államokban nőtt fel, így nem is itthon, hanem a kaliforniai magyar közösségben hallotta először Gryllusék zenéjét. Nem véletlen, hogy ezt a besorolhatatlan műfajú alkotást, ahogyan a cím (Kaláka – a Kárpátoktól a Karib-tengerig) is mutatja, átszövi az összmagyarság gondolata és témája, annak a hatásnak az érzékeltetése, amit az együttes a föld minden magyarok lakta pontján gyakorolt – és gyakorol ma is.