Az Iparművészeti Múzeum Dresszkód: art deco című új kamarakiállítása villámutazás abba a korba, amikor a világ szép lassan újra elkezdett hinni a mámorító jövőben. A jövő év januárjáig, a Ráth György-villában látható minitárlat a húszas-harmincas évek hazai női divatján keresztül a radikális társadalmi változásokról is mesél.
Nyitókép és fotók: Iparművészeti Múzeum
***
„Hiszünk a mámorító jövőben, ami évről évre távolabb kerül tőlünk. Ma sem sikerült elérnünk, de sebaj, majd holnap gyorsabban futunk utána, messzebbre nyújtjuk a kezünket, és akkor majd egyszer, talán, tovább küzdünk hát, evezünk az ár ellen és sodródunk napról napra a tegnap felé” – áll A nagy Gatsbyben. F. Scott Fitzgerald generációs regénye a húszas évek Amerikájának ha nem is a leghitelesebb, de a legérzékletesebb látképe,
amikor az „észbontó dzsessz” és a korlátlannak látszó lehetőségek bűvöletében a ruhák rövidülni, az erkölcsök meg lazulni kezdtek.
Ebbe, a bubifrizurák, flitterek és leheletfinomságú anyagok szegélyezte korszakba kalauzol el bennünket az Iparművészeti Múzeum nemrég nyílt kiállítása is, amely a több éve futó Dresszkód című, divat- és társadalomtörténeti sorozat részeként ezúttal az art decót állítja a középpontba az intézményhez tartozó Ráth György-villában.
Pontosabban a két világháború közötti női divatot és annak magyar ízeit; az Iparművészeti saját gyűjteményéből válogatott hétköznapi és estélyi ruhák, valamint kiegészítők révén ráadásul elég pontos képet kaphatunk arról is, hogyan változott meg radikálisan a nők életmódja és a társadalomban betöltött szerepe a két világháború között.
Leányszobákból kilépett leányálmok
Aminek oka félig-meddig a kényszerűség volt, hiszen az első világháború alatt a nőknek muszáj volt tömegesen munkába állniuk, dolgoztak az iparban, a mezőgazdaságban és a hadseregben is. Ennek következtében megjelent az önálló, modern, önmagáról gondoskodni tudó és akaró nőtípus, amely elsőként Victor Margueritte 1922-ben kiadott, nagy felháborodást keltett La Garçonne című regényében elevenedett meg. Az író a francia fiú szót (garçon) nyelvtani nőneművé tette, és ezzel megteremtette egy új, férfiasan élő és öltözködő, a párizsi éjszakába magát gátlás nélkül belevető „nőnemű fiú” ideálját. Akinek az alakja leginkább a bakfisokéhoz hasonlított, a haját fülre simuló bubifrizurával tette fiússá,
egyenes szabású, egyszerű ruhája meg annyira rövid lett, hogy gyakran a térde is kivillant belőle.
A „gárszonok” tündöklése egészen az 1930-as évek elejéig tartott, hogy aztán újra divatba jöjjenek a nőiesebb idomok, a hosszú haj és szoknya – a világ ekkor már a fekete-fehér hangosfilmek új sztárjaiért, mások mellett Greta Garbóért és Marlene Marlene Dietrichért rajongott.
Mégis – ahogy Mészáros Zsolt művészettörténész a megnyitón olyan találóan megfogalmazta – az I. világháború után a leányálmok végleg kiléptek a leányszobákból „messzi és magasabb tájak felé. A plakáton, a mozivásznon a korábbiakhoz képest más ideál tekint le ránk: alakja megnyurgult, szoknyája rövidült. A húszas-harmincas évek nője folyton mozgásban volt legalábbis a magazinok képriportjaiban: sportolt, flörtölt, gyereket nevelt, munkát keresett, szépségszalonba járt, autót, sőt repülőt vezetett. Bár a halcsontos míder eltűnt, a test kontrollja tovább folytatódott olyan eszközök és módok révén, mint a kozmetikumok, az esztétikai beavatkozások, a fűző könnyített változatai, a sport vagy a fogyókúra.”
Nálunk sem történt ez másképp, még ha kis késéssel is, de lassan elérkezett az óvatos önfeledtség ideje; amíg Európában a fiatalok táncoltak, és ünnepelték, hogy életben maradtak, Magyarország Trianon után csendesen gyászolt, az emberek maximum házi összejöveteleken találkoztak. Az első jogászbált 1922-ben rendezték meg, ezután indult meg lassan Budapesten is a társasági élet.
1933-ban dr. Ferenczy Ferenc belügyminiszteri titkár kezdeményezésére pályázatot hirdettek a magyaros szellemtől áthatott öltözködés megteremtésének céljából, ami sajátos magyar divatot eredményezett. Ezt a regényes életű nagyasszony, Zsindelyné Tüdős Klára járatta a csúcsra, akinek ma is megfontolandó alapvetése az volt, hogy
„egy ruha vagy anyagban, vagy vonalban, vagy dekorációban legyen magyaros, de sohasem mindháromban egyszerre”.
Ebből illusztrációkánt rögtön láthatunk is egy meseszép alkalmi ruhát a tárlaton. Ahogyan sok más mellett az annak idején közvetlenül a híres, ma is működő New York-i Bergdorff áruházból érkezett estélyi köpenyt, na meg jó pár olyan, ha nem varratott, akkor valószínűsíthetően a Corvin Áruházban, a Divatcsarnokban és a Párisi Nagyáruházban vásárolt, könnyed esti táncra alkalmas huncutságot, amelyek, ha az éjszaka véletlenül úgy kanyarodott, reggel könnyűszerrel belehajtogathatók voltak a hölgyek által előszeretettel használt borítéktáskákba. És még néhány kiegészítőt, valamint táncrendeket – például Kozma Lajos építész-iparművészét, benne a Ne lopd az időt, siess táncolni! felszólítással –, szőrtelenítésre, arc-kéz- és lábápolásra buzdító hirdetéseket, egyéb plakátokat. És hogy az urak se maradjanak ki teljesen, még egy igen érdekes konstrukció cilinderméret-levevő eszköz is ott lapul az egyik vitrin üvege alatt.
Mindezek felett pedig ott őrködik a korabeli pesti divatot szinte egy személyben irányító, okos-vicces Hatvany Lili bárónő szelleme, aki nemcsak azt tudta, hogy „a divat maga az élet", „az öltözködés művészet”, vagy hogy mit illik viselni délutáni koktélpartihoz és mit a színházban, hanem az emberi természethez is kiválóan értett. Az általa szerkesztett Öltözködés és divat című, 1936-ban megjelent könyvben például így írt a rendelkezésre álló ruhadarabok számától függetlenül minden nőt azóta is folyton kínzó Mit vegyek fel? kérdésről.
„A kérdés helyes és indokolt. Helytelen csak az, hogy hangosan kérdezik. Hogy miért? Mert ha nőtől kérdjük, az vagy akarattal, vagy véletlen, a legjobb esetben valami ösztön alatti sugallat hatása alatt okvetlenül rossz tanácsot ad. (…) Ha meg férfit kérdünk, akkor, ha illetővel való ismeretségünk új keletű, azt fogja mondani, maga mindenben egyforma szép! Ha pedig illető férfi már gyakrabban volt alkalmunk kérdezni, azt fogja válaszolni, hogy ugyan kérem! Vagy bánom is én. Vagy nem látja, hogy olvasok? Vagy, hogy annyi ruhája lóg a szekrényben. Vagy, hogy mi közöm hozzá? (…)
Egyszóval, ne kérdezzünk senkit, hogy mit vegyünk fel, hanem határozzuk el magunkat büszkén és önállóan.”
Szinte reménytelen feladatra vállalkoztak a Műcsarnok szakemberei, amikor úgy döntöttek, számba veszik a magyar animáció 111 éves történetét. A végeredmény azonban nagyvonalú és pazar lett: a Vízió, gesztus, kísérlet tárlatra érdemes minimum egy egész délutánt rászánni.
Izgalmas tárlatokkal készül a Magyar Nemzeti Galéria is.
A Nyugat szellemi felsőbbrendűségének érvényesítéséhez régóta hozzátartozik a magyar emlékek elhallgatása. Nizalowski Attila jegyzete a Lengyel Intézet Tamara de Łempicka-kiállítása kapcsán.
Kiállítást rendeznek a 100 éve született színész életművéből.
A robbantásos betörés után azonnal tájékoztatták a bukaresti Román Nemzeti Múzeumot is.
A nagyközönség a Stuart Little, kisegér című film és egy abban feltűnő Berény Róbert-festmény kapcsán ismerte meg a nevét, a szakmában azonban már előtte is úgy emlegették: a képvadász. Barki Gergely művészettörténész szenvedélyesen kutatja az elveszettnek hitt vagy feledésbe merült magyar életműveket.
A magyar kormány kiemelkedő családtámogatási rendszert épített fel, melyet idén még tovább bővít a két- és háromgyerekes édesanyák teljes, életük végéig tartó jövedelemadó-mentességével.
A rózsaszín melegítő sem hiányozhat az összképből.
