Tompos Kátya 7/B-s tanuló emlékére

Nyitókép: Tompos Kátya  /  fotó: Attila Kleb - Tompos Kátya Facebook-oldala

„Színésznő szeretnék lenni!” – közölte minden bevezető nélkül Kátya a Váci utcán, megtörve a színdarab utáni katarzis csöndjét.

Ez a pillanat olyan volt, mint egy dagerrotípia: most is úgy látom, mintha tegnap lett volna. Azonnal éreztem, hogy ez egy jelentőségteljes pillanat, amire később pontosan emlékezni fogunk, és tényleg úgy lett, amin egy kicsit sem csodálkoztam később: sorsszerű volt.

Ott álltunk a Pesti Színház főbejárata előtt, 1996 tavasza volt, és egy kicsit szemerkélt az eső. A dzsungel könyve musical egyik első premierelőadását néztük meg, a darab üde volt és frenetikus – a hatása alatt voltunk mindannyian, letaglózva. Kátya izgatott volt, vibrált, még a szokásosnál is jobban csillogott a szeme; valamit megértett ott 12 évesen, ő már tudta, hogy eldőlt a sorsa.

1995 őszén kezdtem magyar-töri szakos tanárként tanítani régi alma materemben, a cinkotai Szerb Antal Gimnáziumban. 22 éves voltam, friss fősulis diplomával a zsebemben, a bölcsészkari tanulmányok közepette – talán jogilag nem is taníthattam volna egy gimiben, hiszen az egyetemi diplomám még nem volt meg, de a hely szelleme és a volt tanáraim protezsáltak.

Nem felejtem el, amikor négy év után újra besétáltam a tanterembe: ahol zűrös titánként végeztem, oda tanárként léptem be – a szívem a torkomban vert. Izgés-mozgás fogadott, a gyerekek talán nem hitték el, hogy én leszek az új magyar tanáruk, várták az „igazi” oktató érkezését, és egy negyedikes végzős diák szeptemberi tréfájának nézhették az akciómat. De nem jött az „igazi”, a tanár én voltam, bár kicsit sárga, kicsit zöldfülű, de mégis az övék.

A 7/B a nemrég induló hatosztályos gimnáziumi tanrend egyik első évfolyamának egyik osztálya volt, tele tehetséges gyerekekkel, köztük egy csendes, mélyzöld szemű kislánnyal, Kátyával. Az első napjaik voltak a gimnáziumban – nekem is, a katedra túloldalán. Zéró tapasztalatom volt, viszont a tantestületben megbeszéltük, hogy a hat tanítási évből az első ún. „nulladik” év lesz, a négyéves tananyagot öt év alatt vesszük át, az első, vagyis nulladik évben pedig szabad kezem lesz, semmi más dolgom nem lesz, mint megtanítani a srácoknak a műfajokat, megszerettetni velük az irodalmat.

Azt találtam ki, hogy egy téma köré fűzöm fel a tananyagot, az pedig legyen a szerelem... Az összes epikai, lírai és drámai műfajból kiválasztottam egy-egy ütős művet, és ezeken néztük végig, hogy ugyanazt az érzést (a szerelmet) milyen különböző költői eszközökkel lehet kifejezni, és mik ezeknek a belső szabályai. A komédia műfajában Shakespeare A makrancos hölgy című darabját választottam, a két civakodó főszereplő, Kata és Petruchio szerepére kértem két önként jelentkezőt, hiszen részleteket olvastunk a darabból, később pedig játszottunk is belőle.

Kata szerepére senki nem mert jelentkezni, mert mindenki tudta, hogy az osztályban csak egy karakterre illik a makrancos, cserfes lány szerepe: Tompos Kátyára. Ahogy a darabbeli Kata szépen odamondogatott, szarkasztikus megjegyzéseit interpretálta, az az első pillanattól lenyűgöző volt – ez a törékeny, halkszavú kislány kinyílt, és néhány percre egy nagyszájú, vagány angol menyecskévé változott. A tehetsége szikrázott, elrejthetetlen volt, ahogy a gyertya fénye betölti a szobát, és ezt az osztálytársai is azonnal érzékelték, nagy kacagásokkal jutalmazták Kátya bátor játékát.

Amikor tavasszal elmentünk megnézni A dzsungel könyvét, az előadás után arra gondoltam, hogy egy ilyen katartikus élmény bármely színjátszással kacérkodó nebulót azonnal beszippantana a színház világába. Amikor néhány másodperc múlva Kátya odalépett osztályfőnökéhez, Smejkál Szilvi nénihez és hozzám, kijelentve a megváltoztathatatlant, azt éreztem, igen, itt és most valóban megtörtént a csoda.

Onnantól kezdve Kátya tudatosan járta az útját, az iskolai énekkar tagja, a szavalóversenyek rendszeres résztvevője lett, és elsőre felvették a Színház-és Filmművészeti Egyetemre. Ezt már csak később tudtam meg, két év tanítás után ugyanis engem is elvitt a saját vágyam a saját ösvényemre, az újságíráshoz; a gimi és vele a 7/B, benne Tompos Kátya egy feledhetetlenül szép epizód lett az emlékeimben.

Hosszú évekkel később a HírTV folyosóján botlottunk újra egymásba, ő akkor már nagy színész volt, akivel interjút készítettek, én pedig műsorvezető, aki interjúkat készítgetett. Nagyon örültem neki, a sikerének, a révbe érésének, a ragyogásának. Könnyes szemmel nevettünk a régi élményeken, a nagy origo-ponton, A dzsungel könyvén...

Furcsa, de csak néhány nappal ezelőtt tudtam meg, hogy beteg. Egyszerűen vannak barátok, ismerősök, szerettek, akik búvópatakként bukkannak fel s tűnnek ismét el az életünkben, tudunk is róluk valamit, meg nem is. Kátya egy életerős, életvidám, energikus lány volt, jó humorral, amelybe azért egy csöppnyi szláv melankólia vegyült; biztos voltam benne, hogy fiatal szervezete és élni akarása felülkerekedik majd a kóron. Még optimistább lettem a hír hallatán, hogy a külföldi gyógykezelésre összegyűlt a nagylelkű adományozók pénze.

És aztán a ma reggeli hír.

Nehéz szembesülni az elmúlással. Alig feldolgozható. Egy élet kell hozzá.

Kátya, nagyon örülök, hogy találkoztunk. Sok örömöt szereztél sokaknak. Méltatlanul rövidre szabatott ez a pálya, de nagyon szép volt.

Ez a drága, csicsergő énekesmadár kirepült. Repülj. Isten Veled.