Jenő megy a háztól

Nyitókép: Shutterstock

A feleségem, Sipőczné Karsai Emma 2016. május 4-én 17 óra 45 perckor hagyott fel végleg a kenyérsütéssel. Nem tervezte ő ezt, bennünket, azaz a családját sem készítette fel a változásra: három gyermekünkkel – 9, 7 és 4 évesek – mit sem sejtve keltünk fel azon a bizonyos reggelen. Egyikünk sem tudhatta, hogy a házi kenyerek időszakának befellegzett. Még maga a feleségem sem.

Két évvel korábban, 2014-ben kapta el őt a kenyérsütési láz, az interneten futótűzként terjedő ír szódás kenyér receptje ért el hozzá is. Aztán amikor a soron következő alkalommal azzal szembesült, hogy az általa vásárolt bolti kenyér idő előtt elfogyott, nem volt rest, előkotorta a gondosan elmentett receptet, a leírásnak megfelelően egy tálba mért 50 deka lisztet, két teáskanál sót, egy teáskanál szódabikarbónát, négy deci kaukázusi kefirt – még jó, hogy a folyamatosan holnap kezdődő fogyókúrája miatt mindig volt otthon –, 
összegyúrta, sütőpapírral borított tálba fordította a gombócot, tetejébe éles késsel szép nagy ikszet vágott, és kétszáz fokon harminc perc alatt megsütötte a tésztát. Ropogós héjú, puha bélzetű kenyér lett a végeredmény. Maga volt a csoda. Mi, azaz a család sem túl lelkesek, sem elutasítók nem voltunk, megjegyeztük ugyan, hogy a kenyér íze kicsit más, mint amit megszoktunk, de azért jó.

A következő állomás az élesztős kenyerek és péksütemények világába vezette a feleségemet, de nem érte be holmi fehér liszttel, vett vagy tízfélét, durumlisztet, tönkölybúzát, rozst, kukoricát, még alakort is, aztán kevert, dagasztott, kelesztett, sütött – és mint egy háború sok csatájában, hol vesztett, hol nyert. 

Valamelyik gyereket vitte egyszer orvoshoz, és a váróban beszélgetésbe elegyedett egy másik anyukával. Kiderült, hogy az ő nagynénje kovászos kenyereket süt, és ellátja az egész ismerősi kört finomabbnál finomabb kovászos csodákkal – ezt követően került a családba Jenő, a kovász. A hűtőben lakott, és a feleségem kétszer egy héten a szokásosnál is korábban kelt, mert 

azaz egy rész kovászhoz két rész vizet és két rész lisztet kevert, majd 2-3 óra múlva, amikor a kovász aktivizálódott, nekiállhatott vele dolgozni – autolizált, dagasztott, kelesztett, sziromhajtogatott háromszor, félórás pihentetésekkel, és ha minden jól ment, a kenyér délután 3 körül a sütőbe jutott.

A gyerekek sóhajtoztak néha, hogy „hej, milyen finom is volt régen az a bolti kenyér vajjal meg lekvárral, nem ez a savanyú kovászos”, de a feleségem azonnal lecsavart mindenféle reklamációt azzal, hogy „bizonyos szint felett nem süllyedünk bizonyos szint alá”, ilyen egészséges kenyér nem sok asztalra kerül, becsüljék meg, hiszen neki ebben igen sok munkája van. Magam is csitítottam a gyerekeket, mert hát értettem én a feleségem lelkesedését, bár titokban a munkahelyemről ebédelni a közeli boltba szaladtam ki, ahol önfeledten válogathattam vizes és tejes kiflik, bagettek és fehér kenyerek között.

2016. május 4-én 16.30-kor iskolai anyák napi ünnepségre volt hivatalos a feleségem, a legnagyobb gyerek osztályába. Merő rohanás volt az egész napja, reggel elaludt, épp csak beestek az iskolába nyolcra, utána a kicsit vitte oviba, és onnantól rengeteg feladat szakadt a nyakába. Amikor fél ötkor fáradtan lehuppant a kemény iskolai székre, hogy végighallgassa 28 gyerek szavalatát, na meg többek között az örökzöld „Serkenj fel, kegyes nép” kezdetű ős-anyáknapi dalt, egyszer csak átvillant az agyán: nincs otthon kenyér.

Hazafelé beszaladt hát a boltba, és megadta magát a szükségnek. 

17 óra 44 perckor kirakta az étkezőasztalra, amit vett. „Vacsora!” – kiáltotta el magát, és néhány pillanat múlva megindultunk a konyha felé.

A középső gyerek ért először az asztalhoz, hökkenve állt meg előtte, két kezét szája elé emelte, szemét elfutotta a könny, és elfúló hangon ennyit mondott: „Bolti zsemle…!” Hát ekkor hagyott fel a feleségem   kenyérsütéssel.