Így szexelnek a brit lányok egy görög szigeten

Nyitókép és jelenetfotó:  Nikolopoulos Nikos/Mozinet

***

Bevallom őszintén, nem sok kedvem volt elmenni a Hogyan szexeljünk sajtóvetítésére, mert hát egy bizonyos koron felül az ember nem igazán kíváncsi egy újabb, hülye címmel beharangozott tinivígjátékra, amelynek a középpontjában a szüzesség elvesztésével kapcsolatos bénázások állnak. De még jó, hogy erőt vettem magamon: Molly Manning Walker bemutatkozó rendezése messze nem egy egynyári kaland szokásos klisékre épített, könnyes-nevetős krónikája, hanem mélyen felkavaró kor- és kórkép a tizenévesek totális elveszettségéről – abszolút nem érdemtelenül győzött tavaly a cannes-i fesztivál Un Certain Regard szekciójában.

Pedig a történet kiindulópontja nagyon is egyszerű. Három tizenéves brit lány egy görög szigetre érkezik, hogy túl az érettségin, életük első igazi csajos nyaralásán alaposan odacsapjanak a lovak közé. Ez ebben az esetben nyilván nem a turistalátványosságok mindenáron való kipipálását jelenti, a lényeg a féktelen bulizás, és hogy a még ártatlan Tara (Mia McKenna-Bruce) végre testi szempontból is felzárkózzon a barátnői mellé. Ehhez pedig minden adott; az olcsó apartmanban halmokban állnak a sminkek és az ízléstelen, ám szexi ruhák, fogy a pia meg a drog, ordít a zene, a szórakozóhelyeken soha nincs vége az éjszakának, vagy ha mégis, tök mindegy,

Ide, ennek a XXI. századi, egyszerre nagyon vonzó és nagyon veszélyes partidzsungelnek a mélyébe visz be minket a rendező. Pontosabban a három főszereplőt, leginkább a már említett Tarát, akit a lelkes visítások leplezte kislányos bizonytalansága miatt egyre jobban megértünk és megszeretünk. Nem úgy a barátnőjét, a kifejezetten mérgező Skye-t (Lara Peake) vagy a kedvesebb, de másképpen önző Emet (Enva Lewis) – hármójuk dinamikájában egyébként  igen szemléletesen kirajzolódik a mindenkori lánybarátságok összes színe és fonákja is.

És persze ott vannak még a szomszéd szoba lakói, akikről ugyanígy le lehetett volna forgatni egy hasonló jellegű mozit: a két csapatot nemcsak a menekülésvágy köti össze, hanem hogy hiába az állandó nyájban létezés – off-, de főleg online –, mégis magányosnak, bizonytalannak, a társadalom és a szülők által totálisan magára hagyottnak látjuk őket. A Hogyan szexeljünk egyik legmegrázóbb jelenete éppen ennek a szeretetéhséggel keveredő testi-lelki magára hagyatottságnak az esszenciája; felnőttként mi ugyan pontosan értjük, mi zajlott le a tengerparti kvázi erőszak során, Tara viszont csak sejti, hogy az első, minden értelemben kényszerből megvalósult szexnek nagyon nem így kellett volna történnie.

Molly Manning Walker azonban nem ítélkezik semmilyen irányban, és, legalábbis közvetetten, nem akar kioktatni vagy hibáztatni senkit sem. Ehelyett dokumentarista jelleggel – a képek, a szituációk, a dialógusok, de még a zavart, egyre bizonytalanabb arckifejezések is rendkívül hitelesek –, egyszerűen megmutatja, mit okoz a figyelemhiány és a korlátoknélküliség, mekkora szakadék tátong az egyes generációk között, 

Mert ne legyenek kétségeink, Malia és minden, ami ott történik, nem a forgatókönyvírói fantázia szüleménye. A gyerekeink meg adott esetben sokkal súlyosabb dolgokat művelnek, mint azt a csevegő vagy éppen túlontúl hallgatag felszín mögött gondolnánk.