A külföldön és belföldön egyaránt nagyon népszerű Late Night With the Devil a hetvenes évek egyik beszélgetős műsorában szabadítja el a gonoszt, a film pedig már nézhető is!
Nyitókép: Shudder/IFC FILMS
Valahol, valamikor egyszer azt olvastam, hogy egy, az okkultizmussal cimboráló filmes valami olyasmit talált mondani, aminek a lényege az, hogy amikor a film, avagy a mozi megszületett, az egy nagyon sötét napnak számít az emberiség számára. És bármennyire szeretnék ezzel vitába szállni, csak részben tehetem meg, mivel az ugyan messze nem mindegy, hogy milyen céllal állunk neki filmet készíteni, de maga a filmszakma és a mozi önmagában is annak a kontrollálatlanul ránk zúduló tudáshalmaznak és információs tengernek a része, ami az előző egy-másfél évszázadban ömlött ránk. Erre vonatkozóan pedig csak és kizárólag Al Pacinót tudom idézni, aki sátánként a remek, 1997-es Az ördög ügyvédjében úgy fogalmazott, hogy
Józan pillanataiban ki merné tagadni, hogy a huszadik század az enyém? Eljutottam a csúcsra, ez most az én időm!”
És Cameron Cairnes és Colin Cairnes párosa is valami hasonlóra utal nyitóképeivel első közös rendezésükben. A felvezetés szerint a hetvenes években nagyon megerősödnek az okkult tevékenységek és kultuszok, miközben a vallási vezető, a valós Anton Szandor LaVey-ről, az amerikai Sátán Egyházának alapítójáról mintázott Szandor D'Abo, egy démont idézne meg gyülekezetével, de végül rájuk ég a templomuk. Eközben megismerünk egy tipikus amerikai late night show-t, avagy éjszakai beszélgetős műsort a Night Owls képében, amelyet a tehetségtelen műsorvezető, Jack Delroy (David Dastmalchian) próbál sikerre vinni, kevés szerencsével.
Aztán történik valami – Jack jóban lesz a The Grove nevezetű csoportosulással, amely okkult rituálék és nagy orgiák során köti össze az elitet, akik az élet minden részén sikeressé és gazdaggá válnak, és bár daganatos felesége hamarosan meghal, ezután a műsorvezető is eltűnik egy évre, ám mikor visszatér, népszerűbb, mint valaha. Egy bizonyos, halloweeni estén pedig olyan műsorszámmal jelentkezik, amely megváltoztatja a világot. A szellemekkel kommunikáló Christou (nevét Criswell inspirálta, aki Ed Wood idejében volt hasonló sztár), valamint a szkeptikus, csalókat leleplező Carmichael Haig csak a kezdet,
hiszen a műsor második felére előkerül a leégett templom egyetlen túlélője,
egy fiatal lány, Lilly, akit a vele foglalkozó doktornő, Laura Gordon (June Ross-Mitchell) hoz el, hogy a színpadon bírja szóra a lányban lakozó démont vagy ördögöt.
Persze minden balul sül el, a film pedig azt szeretné elhitetni a nézővel, hogy a felvételek, amiket látunk, az eredeti adás megmaradt kópiáját jelentik, miközben a színfalak mögött készült fekete-fehér felvételek azt is megmutatják, hogy mi zajlott a háttérben azon a tragikus éjszakán. Mert természetesen emberek haltak meg, a Late Night With the Devil pedig szeretné ezt a történetet a lehető legautentikusabban bemutatni.
Ami részben sikerül is, hiszen elég gyorsan elhisszük, hogy egy valóban gyenge műsorvezető fárasztó poénokkal teli éjszakai show-ja elevenedik meg a képernyőn. Nagyjából sikerül hozni a hetvenes évekre jellemző hangulatot és közeget, az viszont szerintem sokat javított volna az összképen, ha nem ismert színésznek adják Jack Delroy (és a többiek) szerepét, hanem olyannak, akit még soha nem láttunk. Hiszen így bármennyire is beleélnénk magunkat a miliőbe, és David Dastmalchian vagy éppen June Ross-Mitchell bármennyire jó, csak ott van bennünk az érzés, hogy
hé, ezt a fickót én láttam már néhány filmben”.
A másik bajom a befejezés, ami nagyjából sejtem, hogy mi akar lenni, de annyira igyekeztek az alkotók eredetivé, misztikussá vagy éppen rejtélyessé tenni, hogy az nálam pont a kívánt hatás ellenkezőjét érte el. Pedig a film alatt kezdtem egészen komfortosan érezni magam, és nagyon tetszettek a valóságból belekevert elemek, legyen szó a karakterekről, a méltán hírhedt Amityville-házról, vagy éppen a Bohemian Grove-ról, aminek érdemes egyébként utánaolvasni.
A zene sablonos, de valóban a megszokott late night beszélgetős műsorok hangulatát idézi, ahogy az emberek viselkedése is, emellett a képi világ sem rossz, bár nekem az effektek ellenére már túl modern és HD a minőség. Az viszont biztos, hogy érdekes a koncepció és tényleg egyedi az ötlet, amire a Late Night With the Devil épül, és talán pont ezért akartam annyira szeretni, miközben a végén nem sikerül kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket. Szerintem ugyanis messze nem olyan jó vagy formabontó a végeredmény, mint ahogy az internet népe és sok oldal beállítja.
Egyáltalán nem rossz, olyan 6-7 pont körül lőném be, mivel az alap remek, a kivitelezés pedig vegyes.
Emellett a cím is kicsit félrevezető, mert maga az ördög elég kevés szerepet kap, és a potenciál megvolt egy sokkal érdekesebb irányhoz is a sátán és a TV kapcsolatában. Más kérdés, hogy Cameron Cairnes és Colin Cairnes filmje részben azért is kapott akkora figyelmet, mert a szemfülesek kiszúrtak benne néhány AI generálta képet, ami rendezői oldalról is megerősítést kapott. És ugyan tényleg csak képkockákról van szó, lényegében apróságokról, valahol egyetértek abban, hogy ennek semmi keresnivalója a filmiparban és a művészetben.
Nem mellesleg a hetvenes évekkel sem igazán kapcsolható össze.
Mégis, nem ez a legnagyobb csalódás a Late Night With the Devilben, hanem az, ahogy a remek koncepciót sikerül középszerűvé tenni a számos apró részlettel, amik miatt ez közel sem olyan kiemelkedő horrorfilm. És bár mondhatnám, hogy a filmvilág és a TV az ördög műve, mégis visszatérek ahhoz, hogy az ördög ezek helyett a részletekben rejlik.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Már az első trailer óta sejthető, hogy mire játszik és mivel lehet sikeres az Oz-mellékszál, de a mélyben ennél is nagyobb problémák vannak vele.
Vallásról, hitről és választásról veszélyes a nagyközönségnek nyilatkozni vagy akár szónokolni, mert könnyű belefutni abba a hibába, hogy alaptalanul valótlanságokat állítunk.
Van az a rémálom, ami után izzadtan ébredünk; van az, amelyiknél ordítva vagy éppen hadonászva kelünk; és van az, amibe akár bele is halhatunk.
Szörnyű tragédia történt, mikor a doktor által szabadon engedett beteg végzett az orvos feleségével – de az elmegyógyintézet ennél is sötétebb titkokat rejt.
Gladiátor II filmkritika.
Átnevezték az orosz költőkről elnevezett utcákat az ukrán fővárosban.
