Kate Winslet birodalma gyorsabban süllyed el, mint a Titanic – A rezsim sorozatkritika

A Böllér (Matthias Schoenaerts) volt az első, aki a kobaltbányáknál történt incidensnél elsőként az elégedetlenkedő munkások közé lőtt. A Böllér az, aki miatt az egész tragédia megtörténhetett. Ő az, aki üti és veri magát és mást, ha elborul az agya. Mégis, a Böllér az, aki abban a kiváltságban részesülhet, hogy a Kancellár (Kate Winslet), avagy az ország teljhatalmú úrnője elé áll, majd személyes védelmezője lesz a palotában, ahol leginkább a spórától óvja védencét. Hogy milyen spóra?

És bár a Böllér elköveti élete legnagyobb baklövését, ami miatt ismét száműznék, az utolsó pillanatban a megfelelő időben van a megfelelő helyen, hogy megvédje az uralkodónőt, ezzel nemcsak visszaszerezve a becsületét, de új, bizalmi pozíciót kapva a nő oldalán. És hogy a paranoid és az agresszor mit ér el együtt? Nos, az talán sejthető.

Kis európai valóság

A Stephen Frears és Jessica Hobbs rendezésében készült, 6 epizódos A rezsim egyfelől kiválóan hozza a kontinensre jellemző attitűdöt, a politikai berendezkedések legfőbb látleletét, valamint a karaktereket, akiket megtalálhatunk a régióban, mellette mégis mer szürreális szatíraként működni, amire ráadásul egészen stílusosan képes. 

Igazából egy percig sem vesszük komolyan a történetet, ahogy elindul, és ez valamennyire végig bennünk marad, de egy-egy nem várt csavar képes arra, hogy reálisabbá, drámaibbá tegye az összképet, arra késztetve a nézőt, hogy bólogasson, „igen, ezt már láttam”, de valahogy végig ott a karikatúra jelleg.

Kate Winslet, akinek az évek és a kilók is jól állnak, végig mindent megtesz azért, hogy szórakoztasson, de kiemelhető még jobbkeze, valamint Guillaume Gallienne is, bár összességében nehéz lenne bárkit elmarasztalni az alakításáért, annyira magáénak érzi mindenki a rá szabott szerepet. Még Hugh Grant is felbukkan a rá jellemző minőséggel, így egy szavunk sem lehet. A főcím zenéje mókás, de egyébként nem a muzsikákra fogunk emlékezni, ahogy az operatőri munka is rendben van, de semmi extra, amikor viszont amolyan sorozatos, olcsó érzetet kelt, az is kiválóan illik a szürreálisabb, szatíra jelleghez.

Mindent a pénzért

Persze itt is a sztori a legfontosabb. Az pedig működik. Látjuk, ahogy a kisember felemelkedik, lényegében legfőbb tanácsadó lesz,

De közben látjuk azt is, hogy mindez félelemkeltésre épül, a kabinet és az alapvető hatalmi rendszer pedig arra van kiépítve, hogy számos hálózaton és kacifántos megoldáson keresztül porszívóként gyűjtse be az összes anyagi forrást, amit csak lehetséges. De mit vár az ember egy olyan Kancellártól, aki még a saját gyerekét sem szüli meg, inkább mást fogad fel béranyának, közben meg halottaktól várja az iránymutató tanácsot? Ugye, hogy nem sok jót.

Így a lejtmenet előre garantált, bár egy-két epizód erejéig azért benne van az emberben, hogy a negatív felhangok és a puha diktatúra jelleg mellett azért lehetséges valami felemelkedés, ami mellé jellemfejlődés is jár, ezzel valamiféle új irányt mutatva a sorozatnak. De nem, a szürreális helyzetek folytatódnak, a döntések ismét visszatérnek ahhoz az irányhoz, amiket az elején láttunk, és ez viszont természetesen oda vezet, hogy a nagyobb kutyák idővel megunják a kisded játékokat, majd miután alaposan belenyúltak egy szuverén állam eseményeibe, újraosztják a lapokat.

Nincs ebben semmi újdonság és meglepő. Maximum az, hogy ilyen nyíltan bemutatásra kerül a rendszer.

Nem az év sorozata, de legalább eredeti

Én speciel nagyon jól szórakoztam A rezsim alatt. Nem lesz az év sorozata, mert az eddig látottak közül a The Long Shadow (az angliai sorozatgyilkos, a Yorkshire-i Hasfelmetsző történetét, a nyomozást mutatja be a hetvenes években) például biztosan veri nálam, de sokkal jobb az agyonreklámozott The Curse-nél, amely viszont bántóan kellemetlen és kényelmetlen, szatíraként pedig egyáltalán nem komikus. 

Értem én, hogy Emma Stone meg egy felkapott humorista, és jaj, micsoda kritika, de ettől még nem lesz jó vagy méginkább szórakoztató. A rezsim viszont szórakoztató a maga kicsit debil módján. Egy tükörkép minden diktatórikus és elnyomó, vagy éppen kizsákmányoló rendszernek.

Nem nagyon hiszem, hogy ezt lehetne folytatni, érdemes lenne még építeni rá, egyszeri esetnek viszont érdekes, már csak a témája és műfaja miatt is. Fiktív rezsimként sok helyzetre és politikai berendezkedésre ráilleszthető, ami méginkább a varázsát adja, szinte már univerzális dzsóker lapként játszható ki, ha valaki ujjal szeretne mutogatni. Karakterei sokszor egészen érthető motivációval rendelkeznek, avagy a legtöbbször még akkor is együtt tudunk érezni velük, ha egyébként elidegenítenek egy-egy véleményükkel vagy döntésükkel.

A rezsim március negyedikétől érhető el az HBO-n és HBO Maxon, hétfőnként egy új epizóddal, az előzetes alább tekinthető meg.