„Hogyan éljen túl a dzsungel ragadozói között az állatkertben elsatnyult angol arisztokrácia?” – többnyire ezzel a kérdéssel foglalkozik a szatirikus bűnügyi filmek mesterének új sorozata, az Úriemberek, amely nem ér fel az azonos című filmhez, de annyi van benne Guy Ritchie-ből, hogy a rajongók végignézzék.
Nyitókép: Netflix/Instagram
***
Az emberek vagy túlélnek a dzsungelben, vagy az állatkertben léteznek”
– ez Guy Ritchie új, a rendező 2019-es nagysikerű filmjével azonos című sorozatának tételmondata. Az Úriemberek nyolc része március 7-én került fel a Netflixre.
Az cím ne tévesszen meg senkit, a sorozat ugyanis csak a film alapötletét, kulisszáit és stílusát használja, de a két történet sehol sem érintkezik, a szereplők nem azonosak.
Ráadásul
Ritchie csak két epizódot rendezett a nyolcból,
viszont részt vett az írásban és ő a sorozat producere. Erre sajnos még később vissza kell térnünk.
A széria tulajdonképpen fordít egyet a film nézőpontján.
Most nem az angol lordok telkein kannabisz farmokat létesítő nagypályás gengszter szemszögéből figyelhetjük az eseményeket, hanem a fiatal arisztokratáéból, aki apja halála után hirtelen mindent megörököl, a hercegi címet, a birtokot, valamint a legális és az illegális üzleti érdekeltségeket.
Igen, az ENSZ békefenntartóinak századosa és újdonsült angol herceg, Eddie Horniman hamar rájön, hogy egy méretes marihuána ültetvény van a lábai alatt.
Pontosabban a bűnszervezet fejének lánya és a hálózat második embere, Susie Glass színrelép és felhívja erre a figyelmét.
Az üzlet még Eddie apja, a régi herceg és Bobby Glass között köttetett: a herceg nem vesz róla tudomást, hogy illegális drogot termesztenek a birtoka alatt és ezért busás évi részesedést kap.
Csakhogy Eddie bátyja, Freddy – akit nem csoda, hogy apja kizárt a végrendeletéből – egy semmirekellő, elvetélt arisztokrata gyerek, olyasmi, mint a Majd a komornyik című sorozat főszereplője, csak nála még reménytelenebb eset.
Szinte semmi nem érdekli azon kívül, hogy minél több fehér port felszívjon az orrába, a következményekre pedig mindig csak utólag gondol, ezért tetemes összeggel tartozik egy szektás bűnbandának, amely megígérte neki, ha nem fizet, megfosztják legkedvesebb testrészétől.
Eddienek tehát pénzt kell szereznie, hogy megvédje a bátyját, de közben minél előbb a birtokán kívül akarja tudni a bűnszervezetet, akikkel ezért paradox módon összeáll, és egyszer csak azon kapja magát, hogy hivatásos gengszter lett. Bár ennek tényét rendre tagadja, mondván: „mi nem vagyunk közéjük valók”.
És itt érkeztünk el a tételmondathoz, amelyet a sorozat egyik antagonistája szájából többször is hallhatunk.
Eddienek el kell döntenie, hol él: a dzsungelben vagy az állatkertben. A nyolc rész alatt többször is keresi erre a választ, végignézhetjük, ahogy őrlődik a két világ között,
pedig a metafora gazdája, egy kifinomult amerikai úriember, aki nem mellesleg illegális metamfetamin előállításából és terjesztéséből szedte meg magát, már az első részben megadja a választ:
„Ritka az olyan ember, aki érti, milyen ravaszság és erőszakosság szükséges egy, az önéhez hasonló birtok megszerzéséhez. A háza ezen kultúrák szintézisének testamentuma. A kifinomultságé és az erőszaké. Az első herceg értette ezt az elvet, és én is értem” – magyarázza Eddienek Stanley Johnston. A herceg tehát vagy ragadozó marad és tovább élvezheti az uralkodó osztály előjogait, vagy bevonul az állatkertbe, a családja lassan, de biztosan deklasszálódik és a helyébe lépnek új ravasz és kifinomult nemzetségek.
Egy későbbi részben Johnston már nem fogalmaz ilyen ködösen és kerek perec kimondja:
az eredeti maffiozók az arisztokraták voltak.
Majd történelmi példákkal szemléltetve elmeséli, hogyan alakult ki Anglia elitje:
voltak, akik mindent elvettek másoktól, amit csak akartak és megszületett az angol főnemesség.
A szigetország modern arisztokráciájára persze már nem ez jellemző.
Az évszázadok során elsatnyult figurák próbálják menteni őseiktől örökölt óriási vagyonukat a ragadozóktól és a „kapzsi kormány” adóitól.
Bekerültek az állatkertbe, ott mutogatják magukat az érdeklődőknek, vagy ahogy Eddie parafrazeálja egyszer Johnston tételmondatát:
„az állatkertben élünk és a dzsungelbe járunk vadászni”.
Annyira van érdekes ez a gondolat, hogy ha, mint egy karácsonyfát, feldíszítik szórakoztató elemekkel, megfelel egy egészestés film szerkezetének, de
nem biztos, hogy ez a felszínes társadalomtörténeti tétel megér nyolc egyórás részt.
A karácsonyfadíszek pedig…hát…
Kezdjük azzal a kérdéssel, hogy miért szeretjük Guy Ritchie-t. Sokmindenért, de
talán mi, magyarok tudat alatt azért kedveljük a rendező világát, mert valahol rokon Rejtőjével.
Ritchie szerzői filmjei tele vannak olyan karakterekkel, akik elsőre karikaturisztikusnak tűnnek, de ha valóban alámerülnénk azokba a szférákba, ahol a nyárspolgár nemigen fordul meg, pontosan ilyen fazonokat találnánk. Az Úriemberek sorozat viszont, bár vicces mellékszereplőket sorakoztat fel, de a karakterek kidolgozottsága megragad a képregények világban: felnagyított személyiségjegyek, amelyekről nem hisszük el, hogy tényleg sétálnak ilyen pofák az utcán.
Persze láthatunk egy-két ötletes kikacsintást. Például Tarantino problémamegoldójának, Winston Wolfnak a kifordítása egy első ránézésre bárdolatlan alkeszre, aki eközben kifinomult ízléssel rendelkezik és azonnal kiszúrja a milliókat érő festményt a falon, ám máskor nyersen valaki fejének lecsapását javasolja, amikor a szakmai véleményét kérdezik.
Ezt is ajánljuk a témában
Az HBO saját gyártású politikai szatírája egy európai kis országról, valamint egy paranoid és manipulatív diktátorról, aki azt hiszi, hogy a feje tetejére állíthatja a világot.
Van viszont, aki nem sikerült ilyen jól: a kannabisz ültetvény főkertésze. Ő – erre nincs jobb kifejezés – annyira veszélyesen és idegesítően síkhülye, hogy néző nem érti, hogyhogy nem került még a Temze fenekére. Mielőtt bárki arra gondolna, hogy azért, mert ártalmatlan, nem, nagyon nem az. Mivel nem kicsit kapott rá a saját maga által termesztett cuccra, teljesen ön- és közveszélyes, utóbbi pedig nem szokott a túlélés záloga lenni egy bűnszervezetben.
Nem hittem volna, hogy ezt valaha leírom, de egy Guy Ritchie-produkció egyik szereplője egy az egyben a Star Wars-univerzum méltán közutálatnak örvendő Jar Jar Binkse.
Sajnos a főszereplők se túl meggyőzőek. Theo James még csak-csak megformázza a tökös arisztokratát, aki a családja és az ősi birtok védelme érdekében hol szembeszáll, hol pedig társul gengszterekkel, de a Kaya Scodelario által alakított Susie Glass egyszerűen nem elég érdekes, nem elég titokzatos. Pedig ez lett volna a cél, egy okos és ravasz női főszereplő, aki nem valakinek a csaja, felesége, és aki nem a vonzerejét használja eszköznek a film noire műfajból ismert végzet asszonyával ellentétben. Nem is a vonzerő hiányzik belőle, hanem hogy elhiggyük, nem angol irodalmat tanul Oxfordban, hanem keménykötésű verőlegényeket ugráltat és fejlevágásokat néz végig élő egyenesben rezzenéstelen arccal.
A kokós arisztokratát játszó Daniel Ings viszont egészen szórakoztató, bár az a minimális karakterfejlődés, amit a végén elő kellett adnia, kissé elnagyoltra sikeredett, igaz, ez lehet, hogy inkább az alkotók hibája.
Szóval igen, érezhető, hogy ez nem teljes mértékben Guy Ritchie produkciója. Előzetesen kíváncsi voltam, rá lehet-e ismerni majd, melyik részeket rendezte a mester és melyikeket mások, ezért próbáltam nem odanézni a stáblisták felugrásánál, ami sikerült is.
Az első két rész kifejezetten tetszett, míg a többi rendezését laposabbnak éreztem, és lám: pont az első kettőt rendezte Ritchie.
Persze ez nem menti fel teljesen, hiszen a sorozatot mégiscsak ő álmodta meg, tehát abban is felelőssége van, hogy például a végén a megoldás ne legyen annyira egyszerű, hogy a nézőben felmerüljön a kérdés: „minek néztem végig a bonyodalmat, a kibontakozást és a tetőpontot, ha ilyen könnyedén át lehetett volna vágni a gordiuszi csomót?”.
Továbbá, minek kerültek bele kihagyható szálak? Az egyik epizód szinte teljes egészében fölöslegesen készült el, persze akkor nem kerültünk volna le egy fiatal arisztokrata pincéjébe, ahol kegytárgyak voltak összegyűtjve a Harmadik Birodalomból és annak Führerétől. Ott, a hátborzongató félhomályban még Adolf Hitler elveszettnek hitt fele férfiassága is előkerül, ami igen gusztustalanul végzi a jelenet végén.
Hazugság lenne azt állítani, hogy nem ingerli a nézőt nevetésre az eféle gyomorforgató feketehumor, de inkább egy Seth Rogen-filmben lenne autentikus.
Szintén fölösleges az a szál, amely kísértetiesen hasonlít a Lady Chatterley szeretőjének sztorijára. A sorozat cselekményét semmivel nem vitte előre, viszont pont kapott annyi időt, hogy csak felszínesen lehessen ábrázolni ezt az érzelmileg rendkívül bonyolult helyzetet. Csak akkor lenne értelme mindennek, ha lennének következő évadok. A sztorit végül is nyitva hagyták, tehát nincs kizárva, de
nem ez lenne az első eset, hogy Ritchie folytatással kecsegteti a közönséget, ami aztán elmarad.
Viszont a sorozat javára válik, hogy wokeizmust nem nagyon tartalmaz, vagy annyira le van csiszolva, hogy szinte észrevehetetlen, és néhol, elszórtan még anti-pc él is érezhető.
Minden gyengesége ellenére, aki szereti Guy Ritchiet és belenéz az Úriemberekbe, az végig is fogja nézni.
Nem ad annyit, mint a legjobb filmjei,
nem fognak a szövegkönyvéből szállóigeként részleteket emlegetni társaságokban, mint a Blöff vagy a Ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső beszólásait,
de bőven ragadt rá annyi báj a gengszterfilmek mesterétől, hogy a rajongói egy szabad hétvégéjük alatt ledarálják.
Az Úriemberek előzetese alább tekinthető meg:
Ha a düh-kór már nem elég, akkor a klasszikus, jól bevált veszettség is megteszi, vagy legalábbis egy variánsa. Ettől pedig a francia veszettek szinte szó szerint tépik szét egymást.
Mivel a 2019-től megjelenő sorozat előző kötetei is megvásárolhatók, a barokk rajongóinak aligha találunk idén kiválóbb ajándékot.
Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
A pusztítás mértéke egyelőre nem ismert.
A Batman világában játszódó Pingvin igazi oázis a képregény-feldolgozások kietlen sivatagában: bámulatos, ahogyan az HBO sorozatában egy elsőre totálisan érdektelennek tűnő karakterre építve milyen mély és emberi drámát alkottak.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
A Liverpool edzője szerint kiemelkedő a magyar játékos.
