Úton a Lajos-forrás és a Kármán-forrás között

Ott szoktam kiszellőztetni a fejem, mielőtt beülök a Hamvas Béláról − bár ő ezt kifejezetten kérte, hogy ne − elnevezett könyvtárba dolgozni. 

A Lajos-forrásnál halkan fütyülöm Cseh Tamás nótáit. Hány éve is, hogy meghalt? Elmehettem volna a temetésére, de elmulasztottam. Most meg hallgatom, Beck Zolitól, a Csík zenekartól, Szűcs Krisztiántól elszórva a dalait. Baráti iszogatások rendszeres velejárója volt, hogy előkerül a gitár hajnalban és a Budapest, a Fehér babák takarodója, a Csönded vagyok… Ma már egyre kevesebb a baráti összejövetel, egyre messzebb Cseh Tamás, pedig már intézet is van elnevezve róla. Itt a fülemben az a kis idill, „Vértes földrajztanárnővel, / A barna trottőrcipőssel, / A kék színű melltartóssal”… Tényleg, egyszer aggódván a magyar kultúráért, kijőve a budapesti könyvfesztiválról, beültünk az Aranyhíd vendéglőbe, és alapítottunk közösen egy brigádot Fel Belgrádra Kultúregylet néven. Ott volt Cseh Tamás, Ferences István, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője és néhány jóbarát. Valahol megvan az alapító okirat. Épp egy Jékely-lemezre készült Cseh, az lett volna a következő a Hangzó Helikonban, amikor elment.