Abból a színházból, amelyik nem előrefelé megy, nem keres új utakat, múzeum lesz – Nagy-Kálózy Eszter a Mandinernek

Miért pont Karády Katalin és az ő dalai?
A szakmai és a civil életemben is van előzménye ennek a „találkozásnak”, most viszont egy korábbi, nyári felkérés nyomán jött az ötlet. Siófokról kerestek meg, volna-e kedvem egy Karády-esthez. Először zavarba jöttem, mert még sohasem volt önálló estem; a vágyaim között szerepelt, de nem volt konkrét tervem rá. Elkezdett izgatni az újfajta kihívás, de kellett egy kis bátorítás is. Tanácsot kértem Mester Dávidtól, aki aztán az előadás zongoristája is lett, hogy szerinte képes lennék-e erre. Lelkesen igent mondott. Majd megkerestem Vörös Róbertet, vele a főiskolás évek óta ismerjük egymást, hogy legyen az est rendezője és szerkesztője, és így hárman elkezdtük a munkát. Közben szorgalmasan dolgoztam Szigeti Karinával is, hozzá hangképzésre jártam már több mint egy éve. Az ő támogatása szintén kellett ahhoz, hogy magabiztosabb legyek. Mindig féltem az énekléstől, pedig állandóan énekelek, kocsiban, fürdőszobában… Karády-dalokat is természetesen. Minden felvételt meghallgattunk, és elkezdtük kiválogatni azokat, amelyek ma is ugyanúgy a húsunkba marnak.

Végül mi lett a központi téma?
Amiről a dalok beszélnek! Nem kerestünk vezérfonalat, olyan gazdag az anyag. Mindenről szól, ami fontos az életünkben, mindenről, ami felkavar: szerelemről, a férfiról és a nőről, vágyakról, reményekről, boldogságról, fájdalmas búcsúkról, háborúról, a honvágyról. Érzelemdús dalok, ahogy reményeim szerint az est is az. Szerettük volna, hogy minél sokszínűbb legyen. Szenvedély, humor, játékosság is van ezekben a dalokban, én pedig ilyenkor elővehetem a bohóc lényemet is. Fontosnak éreztem, hogy mindez már belőlem szólaljon meg, nem akartam Karády lenni. Robi ötlete volt, hogy bővítsük az anyagot, tegyük még személyesebbé. A dalok közül kettőt más darabban énekeltem, énekelek, a háború okozta fájdalmas veszteségről, egy eltűnt világról mesélnek. Van egy Szép Ernő-vers Szirmai Albert megzenésítésével, ami szintén a régi időkbe repít vissza, és bármilyen furcsa, egy mai sláger is: Balázs Fecótól a Maradj velem Dávid által zeneileg beleillesztve a többi mű világába. Budapesten az Orfeum fogadott be minket, azt hiszem, e korszak megidézéséhez ennél nincs is tökéletesebb helyszín.

Úgy képzelem, ezek a régi idők, dacára annak, hogy a háború aztán mindent elsöpört, személyesen is közel állnak önhöz.
A harmincas években – bár a háttérben már készülődött a borzalom – innen nézve mégis van valami vonzó. A kávéházi élet bohémsága. A film térhódítása. Valami pezsgés és színesség. Karády Katalin egy háború sújtotta időszakban pillanatok alatt karriert tudott csinálni. Ma már más világ van, a színház, de a film sem jelenti ugyanazt az izgalmas, rejtelmes, sejtelmes csodát. Úgy érzem, most kiszámítottabb, ridegebb, felszínesebb, szikárabb a világ. Kevesebb az empátia. Talán nekünk, művészeknek a feladatunk visszacsempészni a hétköznapokba az érzelemdús történeteket, hogy azokat az érzéseket, amiket bennünk keltenek, meg is élhessük. Azt veszem észre szinte mindnyájunkon, hogy folyamatos rohanásban, robotolásban létezünk, hogy kizsigerel minket ez a fajta lét, hogy a feszültség bennünk a fejünk búbjáig ér. Érzéketlenné válunk mások szenvedéseivel szemben, és nem látjuk a lényeget: azt, hogy adjunk és segítsünk.

Azt mondta, voltak már előzményei a Karádyval való találkozásának. A Hamvadó cigarettavég című filmre gondol? Bacsó Péter a 2001-ben bemutatott mozijához az alkati különbségek miatt talán némi meglepetésre választotta önt a színésznő szerepére.
Még ennél is korábbra nyúlik a történet. Bár Karády lemezei évtizedekig nem jelenhettek meg, a nevét, ahogyan a dalait is, vitték tovább a következő nemzedékek. Amikor a hetvenes években újra kiadták a lemezeket, az apukám, aki nagyon szerette őt, az egyiket megkapta karácsonyra. Együtt hallgattuk, és a mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor, hiába voltam tízéves kamasz, engem is elbűvölt; a hangja, a kék szeme, a szépsége, a nőiessége. Dúdolgattam a dalait, a tükörben nézegettem magam, hátha hasonlítok hozzá. Azt is megfogalmaztam magamban, hogy majd egyszer eléneklem ezeket. Ezért éreztem szinte sorsszerűnek, amikor Bacsó Péter felhívott, hogy a Hamvadó cigarettavéghez velem is készítene próbafelvételt. Több hónapig tartott a várakozás, végül megcsörrent a telefon, hogy enyém a szerep. Végtelenül boldog voltam, de abban a pillanatban nyomást is éreztem.

Miért? 
Amiatt, hogy meg kell felelnem az emberekben róla kialakult képnek. Ez eleinte frusztrált, de Márta Magdolna maszkmesterrel, Bacsó Péterrel és Andor Tamás operatőrrel együtt megalkottuk az én Karádymat. És, érdekes módon, ezek a külsőségek hatnak befelé is: egyszerre csak már nem idegenek azok a gesztusok, az a hanghordozás, beszédmodor, amelyek addig az én külsőmtől távol álltak. De akkor sem akartam utánozni őt, csak megidézni az alakját, a lényét. A többit maga a film, a cselekmény generálja. A felkészülés során azt kértem, hogy hadd énekelhessem én a filmbeli dalokat, és ne Karády felvételeit használják, mert egy filmbeli szituáció más előadást kívánhat. Bacsó Péter meghallgatta az általam előadott Hamvadó cigarettavéget, és azt mondta, csináljuk így. Boldog voltam. Később a premier után sokszor kértek, hogy énekeljek Karády-dalokat. De nem akartam ebben a szerepben maradni. Ezen az estén sem akarok Karády Katalin lenni. A sok-sok csodás szöveg már az enyém.

A színésznőkkel kapcsolatban gyakran előkerül, hogy bizonyos kor felett mintha nehezebben találnák meg őket a jó feladatok, az ön esetében viszont pont az látszik, mintha egyre inkább kiteljesedne a pályája: a Vígszínház mellett több másik teátrumban játszik, kis és nagy színpadokon is, plusz itt ez az önálló est.
Igen, és ez a változatosság fontos, mert mozgásban, edzésben tart; állandóan kutatok, keresgélek. És ha már a nők öregedésénél tartunk, muszáj megemlítenem a Dorottyát; Csokonai vígeposzának bemutatója novemberben volt a Gózon Gyula Kamaraszínházban, én alakítom benne a címszerep­lőt. Érdekes, már-már sors­szerű találkozás volt ez is: a mű szinte ugyanúgy végigkíséri az életemet, mint a Karády-dalok. Kamaszkoromban egy versmondó versenyen már adtam elő belőle részleteket, még ha akkor nem értettem is mindent, a humora, a szöveg játékossága nagyon tetszett. Így amikor tavaly, a Vígszínház költészet napi műsorára készültünk, a Csokonai-év kapcsán eszembe jutott ez az emlék. Éppen Dorottya monológjával foglalkoztam, amikor Szabó Ágnes, a Gózon Gyula-színház igazgatója felhívott, van-e kedvem náluk eljátszani ezt a szerepet. Mondtam, hogy boldogan, de nem tudom, mikor lehetne megcsinálni, mert rengeteg feladatom van a következő évben. Mégis találtunk egy öthetes időszakot, amikor ráértem, és a színháznak is pont megfelelt, így Hajdú László rendezésében megszületett az előadás.

Megint csak egy alkatilag látszólag ellentétes feladat.
Igen. Dorottya egy pártában maradt, idős hölgy, aki nagyon vágyik egy társra, egy szerető és szerethető férjre. Nemcsak azért, mert társ nélkül nem élet az élet, hanem azért is, mert abban a korban szinglinek lenni megvetett, szégyellendő élethelyzet volt. Dorottya valóban jóval öregebb nálam, és jóval karakteresebb is külsőre, kifejezetten élveztem a folyamatot, amíg kitaláltuk, hogyan nézzen ki, hogyan beszéljen, hiszen az évek során kevés foga maradt. Amúgy is mindig szeretem a próbaidőszakokat, élvezem, ahogy a leírt szövegből egy élő-lélegző, sokdimenziós karakter lesz. Akit aztán estéről estére újra kell éleszteni.

Ez azt jelenti, hogy soha egy pillanatig nem unta a színpadot?
Őszintén mondom, hogy nem. Sőt, ahogy telik az idő, egyre inkább színész szeretnék lenni. Ami nem azt jelenti persze, hogy mindig teljesen elégedett voltam. Még ha kívülről viszonylag egyenesnek látszik is a pályám, akadtak bizonytalanabb, nehezebb időszakok.

Például amikor 2018-ban öt év után eljött a Nemzetiből?
Akár.

Miért döntött így?
Mert bár hiába kaptam remek szerepeket, valahogy úgy éreztem, nem tudok beilleszkedni a kialakult rendszerbe. Nőtt bennem a feszültség, és sem a kollégáimmal, sem a nézőkkel szemben nem lett volna korrekt, ha ez – ami előbb-utóbb megtörtént volna – a színpadon is meglátszik rajtam. Ezért álltam fel, és vállaltam inkább a szabadúszást.

Egészen 2021-ig, amikor is a Rudolf Péter vezette Vígszínház tagja lett. Ugyanolyan nehezen hozta meg a döntést, hogy a férje által igazgatott színházhoz csatlakozzon?
Sokat gondolkodtam, gondolkodtunk rajta Péterrel. Mert ez tényleg nagyon kényes helyzet, és az eltelt évtizedekben mindig kifejezetten ügyeltünk rá, hogy saját magunk és véletlenül se a másik miatt értékeljenek minket. De azóta eltelt közel három év, és ma már csak ritkán gondolok erre, ahogy remélem, a kollégáim is; rengeteg új előadás született az utóbbi időben, és azt látom, hogy ezek újra egységgé kovácsolták a társulatot.

A közönség is tud önökkel menni? Különösen a Pesti Színház sokszor kísérletibb jellegű bemutatóira gondolok.
Telt házak előtt játszunk, szóval: igen. Minden színháznak megvan a maga feladata, beágyazódása, múltja. A Vígszínháznak a nézők minden rétegét, minden korosztályt meg kell szólítania. A fiatalok becsábítása különösen fontos, hiszen ők lesznek a jövő nézői. Szerintem ehhez az ifjú, tehetséges alkotók lelkes, újító színházi gondolkodására, kreativitására nagy szükség van. Nekünk, az idősebb generációnak pedig lépést kell tartanunk velük. Mert ezzel tanítanak is minket. Oda-vissza ható folyamat. Imádtam például az Egy szerelem három éjszakája próbaidőszakát. Izgalmas élmény az életemben. Nézni a sok fiatalt, ahogyan keresnek, fogalmaznak, játszanak: inspiráló az ilyen közös munka. Abból a színházból pedig, amelyik nem előrefelé megy, nem keres új utakat, múzeum lesz. Pedig a színház a ma, a most művészete.

De nem az aktuálpolitikáé. Néhány éve, a Színház- és Filmművészeti Egyetem modellváltásakor ön is kiállt a régi intézmény autonómiája mellett. Azóta eltelt pár év, temetődtek valamennyire az árkok?
Nem mondanám, sőt. Sajnos úgy érzem, hogy egyre markánsabb vonalak határolják ezeket az árkokat. Amikor kiálltam a régi SZFE-ért, azért tettem, mert ugyan véleményem szerint sok mindenben megérettek a dolgok a változtatásra, nem szerettem volna, ha mindaz, ami évtizedek alatt megteremtődött a falak között, egyik pillanatról a másikra kilapátolódjék onnan. Egy ilyen változás sokakat érzékenyen érint, de ezt senki nem vette figyelembe. Főleg nem a diákok kéréseit és lehetőségeit. Nem jó, ha huszonéves fiatalokat gyerekként kezelnek. Ők természetesen kezdtek harcolni az autonómiájukért, ha én lettem volna akkor egyetemista, én is ezt tettem volna. Kialakult egy front, és már látszott, hogy nem lehet párbeszédet folytatni. Elkönyvelték őket randalírozó huligánoknak, pedig csak zavartalanul folytatni akarták a tanulmányaikat a tanáraikkal. A helyzetet pedig nem ők generálták. Szerintem ez a történet a mai napig fortyog, és nem is lesz béke még jó darabig. Abban bízom, hogy a minket követő nemzedék tanult mindebből, és amikor rá kerül a sor, okosabb lesz nálunk.

Nem aggasztja ezért, hogy mindhárom gyereke a szülei hivatását választotta?
Aggódom értük, ahogy minden szülő aggódik a gyerekéért. Főleg azért, mert azt látom, hogy hiába nyílt ki a világ, hiába tűnik úgy, hogy több a lehetőség számukra, sokkal nehezebben találják meg a helyüket – talán pont emiatt. Régen két út állt előttünk: vagy felvettek valakit a főiskolára, vagy nem. Ha nem, akkor elkezdhette statisztaszerepekkel, és akinek volt tehetsége és elég erős hivatástudata, annak sikerült. De nem csak a saját gyermekeimért aggódom. Úgy látom, hogy az egész generáció rengeteg fájdalommal, felesleges küzdelmekkel éli a mai világot.

Mi segíthet nekik?
Az otthonról kapott minták. A mi esetünkben azok, amiket én is hoztam magammal a szüleimtől. Nevezhetjük klasszikus polgári értékeknek is. Egyszerű dolgokra gondolok, például hogy figyelünk egymásra, meghallgatjuk a másikat, próbálunk nyitottabbá válni, állandóan tanulunk, mert hajt minket a fejlődni vágyás. És ebben nagy szerepe van a művészetnek, mert tanít, nevel, felemel. Ma, amikor a rengeteg információ között alig tudunk kiigazodni, és sokszor már nem látjuk a fától az erdőt, kevés megbízhatóbb iránytűnk maradt ennél.

***

Nyitókép: MTI / Czimbal Gyula