A honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukció – vallja Pócs Éva professor emeritus, aki fontos és súlyos gondolatokat fogalmazott meg arról, hol is ment félre az „ősmagyar vallás” kutatása.
Interjúalanyunk Pócs Éva (1936), néprajzkutató, professor emeritus a Pécsi Tudományegyetem, BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszékén.
*
Kutatásai, nyilatkozatai alapján úgy tűnik, hogy ha a tudományosság alapján állunk, búcsút inthetünk a honfoglaló magyarok hitvilágával kapcsolatos, köztudatban élő fogalmaknak, képeknek, legalábbis mai formájukban: samanizmus, sámándob, égig érő fa, hogy csak párat említsünk. Miért problémás ezeknek a „hívószavaknak” a mostani használata tudományos szempontból?
Tudományos szempontból azért problémás, mert ez egy 19. század végén, 20. század első felében kialakult fogalomrendszer, amely a köztudatban változatlanul, mint véglegesen bizonyított tézisek sorozata él.
A kutatás hibáinak, tévedéseinek beismerése és feltárása igen kevéssé történt meg
a honfoglaló magyarok vallásának vonatkozásában.
Pedig, úgy vélem, a kutatói tévedések és cáfolataik, a felismert tévedések korrigálása előre viszik a kutatást. Megindult egy „kételkedési” folyamat már a múlt század közepén, de a fő áramlatot a mai napig az a vélekedés képezi, hogy a honfoglalás kori vallás lényeges része volt a sámánizmus és a honfoglaló magyarok sámánja a táltos volt.
Hogyan vertek gyökeret a közvélekedésben és a magyar tudományos életben is a honfoglaló hitvilág nem bizonyított elemei, a kutatók romantikus túlzásai?
Ez a változatlannak hitt ősvallás-kép a magyarság kereszténység előtti, „pogány” vallásának rekonstrukciójával kapcsolatos. Most megjelent tanulmányomból idézek:
„A samanizmus mind az uráli, mind az altáji népek életében fontos szerepet töltött be, ezért a magyarság nyelvi és történeti múltjának fokozatos felderítése magával hozta, hogy a magyarok pogány vallásában is keressék nyomait. Ezek a törekvések a romantika európai eszmevilágába kapcsolódtak, a nemzeti identitáskeresés jegyében, így a kutatás bizonyos szimbolikus, az identitástudatot is szolgáló ideológiai töltetet is kapott: az a törekvés élt implicite a kutatás hátterében, hogy a magyarok vallása rendelkezzék valamilyen sajátos, az európaitól megkülönböztető keleti vonással.” (Pócs Éva: „A honfoglaló magyarok világfája a kutatói illúziók fényében.” In Bárdos Dániel és Tuboly Ádám Tamás szerk.: Emberarcú tudomány. Áltudományok és összeesküvéselméletek szorításában. Budapest, Typotex kiadó, 2023, 283–324.)
A samanizmus feltételezése már a 19. században megjelent az ősvallást kutató történészek, nyelvészek munkáiban.
A sámándob Sebestyén Gyula 1900-as cikke révén került a képbe, majd Róheim Géza 1925-ös, magyar néphitről és népszokásokról szóló könyve „Táltos” fejezetében építette fel a különböző ural-altáji nyelveket beszélő népek samanizmusának jellemző jegyeiből az eurázsiai sámán ideálképét, és ennek, mint modellnek a fényében megrajzolta az ősvallási táltos alakját, a jelenkori táltos hiedelemalakjából, elbeszélés-motívumaiból.
És mi történt azután? Ennyi elég is volt a sémák rögzüléséhez?
Ettől kezdve a néprajzkutatók publikációiban a táltos mint a magyar ősvallás sámánjának utódja szerepel. Róheim konstrukcióját tovább építette Solymossy Sándor a „világfa” motívumával – az „égigérő fa” mese alapján –, majd ezt a kiegészített konstrukciót tette Diószegi Vilmos az 1950-es évekbeli kutatásai alapjává. A honfoglalás kori hitvilágról szóló, 1954-ben megjelent könyvének főszereplője a táltos 20. századi hiedelmekből ismert alakja.
A konstrukciót a későbbi kutatók döntő többsége is kételkedés, kritika nélkül elfogadta,
mintegy kutatási axiómaként kezelte.
Pedig úgy tudom, nagyszerű tudósokról beszélünk.
Így van. Mindezek a kutatók kiváló tudósok voltak, akik azonban törekedtek egy minél teljesebb konstrukció létrehozására: nem a rendelkezésükre álló adatok felmérése volt a kiindulópontjuk, hanem – kis túlzással –
előfeltevéseikhez kerestek bizonyítékokat, majd konokul ragaszkodtak előfeltevéseikhez és azt igazoló eredményeikhez.
Magukkal ragadták a nagyközönséget, sőt, sokszor a tudományos közvéleményt is, amennyiben az is könnyebben hisz a „nagy embernek”. A honfoglalás korával foglalkozó régészek – László Gyula, Dienes István, Fodor István – lehetnek erre a példa.
Ők, mint a néprajzban kevésbé jártas tudósok, Solymossy, Diószegi tanait egy másik szakma nagy tekintélyei által megfogalmazott evidenciákként tették magukévá; régészeti leleteiket akarva-akaratlanul a honfoglalás kori samanizmus bizonyítékaként értékelték.
Kialakult az ördögi kör?
Mondhatjuk így is, hiszen László Gyuláék, mint szintén tekintélyes kutatók, továbbfejlesztett tanaikkal aztán visszahatottak a néprajzkutatók erőfeszítéseire is. A laikusok, áltudósok is bekapcsolódtak ezekbe a törekvésekbe: e sokféle kölcsönhatás eredményeképpen mai napig él, tovább fejlődik a honfoglalás kori vallás hiteltelen, több vonásában hamis képe.
Az újabb kutatás a táltos több honfoglalás kori vonásáról kimutatta, hogy tévedésen, kritikátlan adathasználaton alapul.
A kutatók a táltos-adatok hiányának pótlására – noha nem szándékosan – amatőrök hamisítványait is felhasználták,
modern kori, Európa nagy területein ismert mesékből, vagy jelenkori pásztorfaragások díszítményeiből következtettek a honfoglaláskori rítus- és hiedelemvilágra, jelenkori táltosmondákból az ősvallás sámánjának feltételezett tevékenységére.
A honfoglalás kori samanizmus képe nagy egészében néprajzkutatók, régészek és amatőrök, áltudósok összjátékával létrejött, prekoncepciókon alapuló konstrukciónak bizonyult.
Valóban kidobhatjuk ezeket az elemeket, vagy csak újra kell gondolnunk őket?
Csak újra kell gondolnunk őket. Egyik tény sem lehetetlen: valószínűsíthető, hogy a honfoglaláskori magyarság vallásában valamilyen szerepe volt a samanizmusnak.
A részletekkel van baj: nincs rá bizonyíték,
hogy a honfoglalás előtti finnugor vagy török eredetű szóval megnevezett táltos sámán lett volna.
Nincs semmilyen bizonyító adatunk a samanizmus olyan – eurázsiai samanizmusokból ismert – tartozékaira, mint a sámándob, a dobbal gerjesztett extázis, a sámánavatás szertartásai, a sámánviselet, a világfa mint a világkép része, a sámánfa, mint a sámánavatás kelléke. És nem tudjuk, hogy a samanizmusnak a magyarság mely törzseinél, nyelvi, vallási csoportjainál volt esetleg szerepe, és mi volt ez a szerep.
Nem kell tehát búcsút intenünk e fogalmak mindegyikének, de meg kell vizsgálnunk,
hogy mit jelenthetnek ezek a legújabb kutatások fényében.
Mi marad? Mit tudunk biztosan honfoglaló őseink hitvilágáról, meséiről, spirituális célokra használt eszközeiről?
A hitvilágról annyit, hogy
korántsem volt tisztán „pogány” vallás, és nem volt egynemű, egységes.
A kereszténység hatása már a honfoglalás előtt is számottevő volt, feltehetően szlávok révén, sőt, némi muszlim és zsidó hatások is érhették a magyarokat a kazár birodalomban. Ami az ural-altáji örökséget illeti: honfoglaláskori temetők leletei bizonyítják, hogy a magyarok hittek a halál utáni életben, tisztelték az ősöket, imádtak egy égistent, tehát áldozó papjaik is lehettek.
Nyelvészeti bizonyítékok alapján mondhatjuk, hogy hittek egy időjárást befolyásoló sárkányban, az embereket éjszaka támadó „nyomó” démonban – ezt hívták „boszorkány”-nak – valamilyen tündérszerű lényben, és közösségeikben működtek javasok, jósok, látók, talán idővarázslók is.
Ami a tárgyi világot illeti: sok, testen viselt óvó amulett maradt fenn a sírokban.
A mesék kérdése problematikusabb:
nem tudjuk, milyen elbeszélő műfajok voltak; a mai értelemben vett tündérmese biztosan ismeretlen volt még. Hősénekek, és egyéb énekelt, kántált verses epika léte azonban nagyon valószínű.
Hol a helye Ön szerint a mítoszoknak, identitáserősítő regéknek, ha már a tudomány természeténél fogva kiveti ezeket magából? Máshonnan közelítve: mi marad a hétköznapi érdeklődőnek, akit a romantikus, a rejtélyes, az izgalmas vonz – ami teret nyit a képzeletnek – nem pedig a bizonyított, szikár tények? Vagy nincs áthidalhatatlan szakadék?
Nem baj, ha a mítoszok is erősítik az identitást, csakhogy nem ismerünk sajátos ősmagyar mítoszokat. Csak hiteltelen forrásokból származó hamis mítoszok vannak, amelyeket meseköltők és tankönyvírók terjesztettek el a 19. századi nemzeti romantika jegyében: ilyenek például a hun-magyar mondák.
Ha Csaba királyfit tanítjuk a kisiskolásoknak, mint identitáserősítő tényezőt, óhatatlanul a hun-magyar azonosság hazugságára tanítjuk őket.
Identitásunkat nem csak az „ősmagyar” mítoszok erősíthetik. Hiszen ilyen tényező lehet a magyar kultúra bármely szelete: például a magyar költészet az Ómagyar Mária-siralomtól Balassin, Vörösmartyn át Petri Györgyig, vagy Liszt, Bartók, Ligeti muzsikája. Vagy ez nem elég izgalmas?
Nyitókép: Karcolt díszítés egy biharnagybajomi pásztor szaru sótartóján. Szűcs Sándor gyűjtése, Diószegi Vilmos 1958-ban világfa-ábrázolásként közölte
Európában kétféle Attila-kép létezett, az Árpádok nem voltak rászorulva Attilára, mint ősre, krónikásaink esetében pedig „ősvállalásról” beszélhetünk, nem „ősválasztásról” – mondja Szabados György.
A kazár-bizánci kapcsolatok miatt megkerülhetetlen a Krím szerepe őstörténetünkben, az etelközi magyarságnak is nyoma van a félszigeten – árulja el egy hiánypótló könyv szerzője.
Hun hagyományunknak több köze van az avarokhoz, mint az ókori hunokhoz, sok forrásunk valójában egy Attila nevű avar királyra utal – mondja a Mandinernek Kontos Gábor.
Olyan régészeti környezet kimutatása szükséges, amely Altaj vidéki eredetű, a baszandajszki kultúra pedig magában hordozza az őshaza környezetéhez szükséges összetett feltételeket – tudjuk meg.
A táltos egyedülálló szuperhős, akinek legfontosabb attribútuma, hogy kikezdhetetlenül jó – mondja a szerző, aki szerint amit a nyelvünk őriz, az a miénk, mindegy, honnan kaptuk.
A professzor szerint az újabb elméletek csak a régiek felfrissítései, sem a hun-török eredet, sem a „szökevény székelyek” teóriája nem tartható, az archeogenetika pedig komoly előrelépést hoz majd.
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
Az ukrán haderő volt főparancsnoka őszintén elmondta a véleményét.
