Rejtélytelen Napóleon, avagy Ridley Scott csinált egy tökéletesen felejthető filmet – olvassunk inkább Wikipédiát

Kezdjük ott: senki nem várta el Ridley Scott-tól, hogy fejtse meg Napóleon titkát. Léon Bloy, a századforduló nagy francia írója mondott egyszer valami olyasmit, hogy Napóleoné a valaha volt legkevésbé ismert történet. Pedig hát az eltelt időben hány életrajzot, monográfiát, tanulmányt össze nem írtak e történet kapcsán. Hány remek történész és író nem szentelte, ha nem is az életét, de az élete jelentős részét annak, hogy végre megmutassa a „kis káplárból” lett császár valódi arcát. Milyen felfoghatatlanul hatalmas könyvtárra lenne szükségünk, hogy összegyűjtsünk minden Napóleon-irodalmat! A dolog nyilvánvalóan úgy áll, hogy az életrajzi adatok aprólékos felfejtése nem visz közelebb bennünket a rejtély megfejtéséhez. Ez a megállapítás általában is érvényes, amennyiben minden ember, a földi történések látszólag legjelentéktelenebb statisztája is, fenség, Észak-fok és így tovább. Annak feltárása, hogy kit mit csinál, nem „adja ki” az életenigmát. És pláne így van ez a közmondásos „Nagy Én” esetében, aki minden önmegvalósító voluntarizmus mintaképévé vált. Annak az egyszerre nagyon igaz és nagyon hazug mondatnak a hátterében, hogy „az életben nincsen lehetetlen”, ott sejtjük a koronát önnön fejére helyező parvenüt, a „totálisan szuverén”, mert „totálisan expanzív” embert, akit ironikus módon a végső határok kötnek béklyóba. Noha – ne feledjük – a Nagy Énnek Napóleon is csak sokadlagos megtestesülése-utánérzése volt. Már Julius Caesar is kardjába akart dőlni, amikor harmincéves korában megállapította: ahhoz képest, ahol Nagy Sándor ugyanennyi idősen tartott, ő nem ért el semmit.

Szóval Ridley Scott feladata nem az volt, hogy megfejtse Napóleon titkát. Az lett volna a feladata, hogy érzékeltesse vagy „körülírja” ezt a misztikus élettényt. Scott Napóleonja körülbelül annyira misztikus, mint egy Wikipédia-szócikk. Nagy ívű történelmi tabló, ilyesmit szoktak mondani a hasonló filmekre, de itt ez a „nagy ív” sem teremtődik meg, nem kapunk többet, mint illusztratív jelenetek csokrát. Még Joaquin Phoenix – pedig micsoda különös és szuggesztív jelenség, tőrőlmetszett Napóleon-­alkat! – sem képes élettel megtölteni a figurát, vagyis igazán rejtélyessé tenni őt. 1793-től követjük nyomon Napóleon életét, akkortól, amikor kiverte az angolokat Toulon erődjéből. A royalisták lemészárlása, az egyiptomi hadjárat, a konzulátus időszaka, az egyszemélyi hatalom kiépítése. Néhány – tegyük hozzá, nagyon látványos – csatajelenet: Austerlitz, Moszkva ostroma, Waterloo. Megismerkedése és házasság­kötése egyetlen nagy szerelmével, Jozefinával (Vanessa Kirby alakítja), majd válásuk az asszony meddősége miatt, a frigy Mária Lujzával, a Sasfiók születése. Scott utalgat arra, hogy a „Nagy Történelmi Tényezők” mellett milyen közemberien „kicsi” indokai voltak Napóleon cselekedeteinek, haza­téréseinek. A hatalomvágy mellett minimum egyenlő mértékben annak vágya, hogy maga mellett tudja Jozefinát. De az illusztratív rendezés ennek a magánéleti motiváltságnak is elveszi a súlyát.

A kritikusok a történelmi pontatlanságokat kérik számon Scotton. Nem lövetett ágyúval a piramisokra, nem vezette személyesen csatába a katonáit, nem találkozott a végső kudarc után Wellington hercegével. Ezek a pontatlanságok alapvetően lényegtelenek. Nem a tények számítanak Napóleon esetében, hanem a titok. Ezt a titkot egyaránt érzékeltethette volna egy nagyszabású remekmű és egy nagyszabású művészi kudarc. Ridley Scott csinált egy tökéletesen felejthető filmet. Olvassunk inkább Wikipédiát.  

(Napóleon. Rendezte Ridley Scott, 2023)

Nyitókép: Intercom