Izland rocksztárja, aki helyettünk is legyőzi a halált – Jón Kalman Stefánsson a Margón

Az irodalom rocksztárja, legalábbis itt, Magyarországon biztosan – így köszöntötte a pénteki pódiumbeszélgetést vezető Ott Anna Jón Kalman Stefánssont. A világhírű izlandi író a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásárra érkezett Magyarországra, ahova már-már hazajár, hiszen legutóbb nyár elején, az Ünnepi Könyvhéten találkozhattunk vele. A rocksztár jelző pedig az ő esetében egyáltalán nem túlzó, hiszen ahogyan júniusban a Vörösmarty téren, úgy most is tömegek várták, hogy bejuthassanak a Margónak még holnapig helyet adó Nemzeti Táncszínház Nagytermébe. A könyvbemutató utáni dedikálásról nem is beszélve; ekkora sort legutoljára tizen-valahány évvel ezelőtt, Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, Breat Easton Ellis asztalánál láttam.

A prózát költészetté emelő, a lét sötétéjét derűsen ragyogó csillagfényé változtató Stefánsson szinte egész életműve olvasható már magyarul. Ehhez most két újabb kötet csatlakozott: a 2001-es Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről, valamint a 2020-as Hiányod maga a sötétség – ezek megjelenése adta az alkalmat az újbóli meghívásra.

A talán kézenfekvőbb angol helyett az anyanyelvén, izlandiul beszélő Stefánsson Ott Anna első kérdésére, miszerint tudatos választás-e, hogy a könyvei egy része párbeszédben áll egymással, azt felelte, hogy ezt elég nehéz eldönteni. Mindig vannak előzetes tervei, mielőtt nekifogna az írásnak, de már szinte az első oldalaknál megváltozik minden; rengeteg figura és esemény jön, akiket és amelyeket előre nem látott. 

Vagyis nem vagyok felelős semmiért. Ez az egyik legszebb dolog az irodalomban: legtöbbször nem magad döntesz. Mintha egy hullámzó tenger lenne az egész, és az irányítana. Amiért nagyon hálás vagyok.”

Szó esett arról is, miért  született meg a Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről kötetnek az a mondata, miszerint „az írás mint torzulás még nem érződik a testemben”. Ennek egyik oka Stefánsson szerint, hogy amikor az adott könyv születik, „akkor nincs más, csak az lebeg az agyamban és körülöttem”. De miután befejezte, a történet kvázi kizárja őt, ezért nem tehet mást, mint hogy a felejtéssel álljon rajta bosszút. A másik konkrét dolog pedig, hogy e kötet főszereplője egy tízéves kisfiú, aki, mint minden gyerek, még tisztán, azaz „torzulások nélkül” látja a világot.

„A gyerekek tudata sok szempontból világosabb, mert az életet később megbolondító dolgok még nem jelennek meg benne. Ha szerencséd van költőként, és be tudsz menni ebbe a lelkiállapotba, nagyszerű dolgok történhetnek. A költőnek tehát úgy kell lennie, mint egy gyereknek, ezzel a tiszta tudattal. Úgy kell írnia, mintha először látná a világot, miközben persze már mindenről tud, ami megtörtént benne – így képes mélyebbre és távolabbra tekinteni írás közben, mint a többi ember.

A legtöbb esetben ez a jellemző: a költőknek általában nincs mondanivalójuk. Csak amikor írnak, akkor van, de akkor meg sokkal több, mint bárki másnak.”

Mindkét most magyarul megjelent kötetben, ahogyan általában az összes Stefánsson-műben, nagy szerepe van az időnek, csak más perspektívából. A Gondolatok a mamutfenyőkről és az időről a gyerekkor végéről szól, amikor egy tízéves először ráeszmél, hogy egyszer mindenki felnőtt lesz, „a felnőttek meg halott gyerekek, akikhez nem jó tartozni”. A Hiányod maga a sötétség százötven évnyi története viszont már a felnőttek gyászáról beszél, arról, hogy élhetünk tovább a szeretteink halála után és a saját létünk az idő előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb végességének tudatában.

A témaismétlődés ez esetben sem volt szándékos. Stefánsson úgy fogalmazott, amikor ír, olyan, mint egy zongorista, aki megpróbálja megtalálni a jó billentytűket. Ez sokszor rengeteg időbe telik, van, hogy egy hónapig dolgozik valamin, majd ki kell dobnia mindent, és újra nekiállni, mert az egész tele van hamis hangokkal. Néha jönnek olyan pillanatok, órák, amikor emiatt a világ legrosszabb írójának érzi magát.

„Ebben csak egy pozitívum van: ilyenkor rájövök, hogy tudok jobbat is csinálni. Ez a másik, amiért jó írónak lenni, és ez lesz az utolsó gondolatom is az életben: mindig tudom, hogy képes vagyok jobbat csinálni. Ez a pozitív érzés erőt ad a dolgok továbbviteléhez, és ez a lelkesedés az, ami a legjobban ellen tud állni a halálnak. 

A sötétből kihúzok történeteket, és azokat világosságra váltom.  Úgy használom a regényt, mint egy többszólamú hatalmas hangszert; hol zongoraként, mint a Mamutfenyő, hol orgonaként, mint a sokkal bonyolultabb szerkezetű Hiányod esetében. De ez nem olyan, hogy leülök, és kigondolom, hogy fogom megírni, ilyenkor nem gondolkodom, csak érzek. Ehhez a nyelv a hangszerem, a regényeim meg olyanok, mint a szimfóniák vagy egy rapdal.”

Az idő és a felejtés mellett az izlandi író harmadik fontos témája az emlékezés. Ahogy egyik művében is szerepel, „a feledés az élet elárulása”. Az irodalom pedig nemcsak abban segít, hogy a felszínre hozza az elfeledett dolgokat, hanem abban is, hogy ezeket feldolgozzuk. Hiszen „ha nem emlékszünk a tegnapi eseményekre, sokkal pocsékabban tudunk felkészülni a holnapi történésekre. Az irodalom olyan, mint a Webb-féle űrtávcső, amely megmutatta, hogy ahol korábban azt hittük, nincs más, csak a sötétség, tele van csillaggal, Nappal, élettel. Ugyanezt teszi az irodalom is: elővarázsolja a láthatatlant, és csodálatosabbá teszi az eget, a fényével és a sötétségével együtt.”

Ezután a zenéről beszélt, aminek mindig fontos szerepe volt az életében és a könyveiben is.

„A zene már akkor bennem lakott, amikor születtem. Az egész családomban mindenhol zene volt, nagyapám húga a legnagyobb izlandi opera-énekesnő, nagyapám pedig a legtehetségesebb férfiénekes volt a maga korában, de úgy döntött, inkább az ivásra fókuszálja az erejét. Fiatalon természetesen én is rocksztár akartam lenni, nem utolsósorban a lányok miatt, de azért is, mert ösztönösen éreztem azt a hatalmat és erőt, ami a zenében lakik. Ezért tartom a mai napi annyira fontosnak a zenét: egyesíti az emberiséget. Egy Bachot vagy Beatlest nem kell magyarázni.”

Ezért van az is szerinte, hogy a zene folyton belefolyik az írásaiba, a dalok meg, amelyek mindegyikének külön világa van, kitágítják a történetek univerzumát, új élményeket, világokat tárnak fel az olvasók előtt – beleértve a közönség saját emlékeinek felszínre hozását is. Ráadásul nagyon szórakoztatónak gondolja a dalok regényekhez való válogatását. Különösen az unalmas számokét. Kenny Rogers Coward of the County című dalát például kifejezetten azért tette bele az egyik könyvébe, mert annyira rossznak gondolta; ezt az akkori szerkesztője azóta sem bocsátja meg neki.

Arra kérdésre, vajon lehet-e boldog könyvet írni, vagy a boldogtalanság mindig érdekesebb, Kierkegaard-t idézte, akinek két kulcsa volt az élethez, bár mindkettő a boldogtalanság ajtaját nyitotta.

„Én is azt gondolom, hogy ezerszer könnyebb a boldogtalanságról könyvet írni, mint a boldogságról, örömről. Az örömről ugyanis nem olvasni kell, hanem megélni, ott lebeg a levegőben, belénk bújik, megtölt minket. A boldogtalanság, a mélabú, hiány pedig olyan, mint egy mély víz. Viszont ez tesz minket emberré, ebből jön az élet. 

Írás közben pedig, ahogy már említettem, annyi hangszeren lehet játszani, és ha véletlenül jó, vicces vagy ironikus hangokat hallunk, az csodálatos. Egy könyv igenis tud úgy szólni szörnyű sorsokról, hogy közben szórakoztató is. Hiszek benne, hogy a humor erős fegyver. Nem véletlen, hogy a világtörténelem összes diktátora utálta a humort, mert nagyon nehéz ellene védekezni. Persze az író a legtöbb esetben nem tudja, humoros-e. Thomas Mann magát viccesnek gondolta, de lehet, hogy ezzel csak saját maga értett egyet.”

Végezetül a Stefánsson-univerzum nagyon erős női karakterei is szóba kerültek, mire az író megjegyezte, hogy a nők ilyeténvaló ábrázolása sem véletlen. A nők ugyanis nagyon fontosak az életében, köztük nőtt fel, a felesége  (Sigríður Hagalín Björnsdóttir szintén író, vasárnap este, hatkor a Margón mutatják be a Tüzek című kötetét –  a szerk.) pedig egy nagyon erős ember, nem mellesleg Izland legszebb nője is.

„Már gyerekként figyelmes lettem rá, hogy az országot kizárólag férfiak vezetik, minden fontos döntést ők hoznak. Miközben az volt a tapasztalatom, hogy a nők egyáltalán nem rosszabbak a férfiaknál. Sőt, a legtöbb esetben sokkal érdekesebbek. Ennek az lehet az oka, hogy mivel már olyan régóta a férfiak uralkodnak a világban, a nőknek az ő árnyékukban sokkal szorgalmasabban kellett dolgozniuk. Olyan sokáig el voltak nyomva, hogy az előrejutáshoz, egyáltalán az élethez sokkal nagyobb erőfeszítésre volt szükségük – és ez gyakran még ma is így van a világ sok részén –, ezért a férfiakénál sokkal több az erejük. Lehet, hogy ezt az erőt próbálom minél többször és minél jobban leírni.”

Nyitókép és fotó: Jón Kalman Stefánsson október 13-án este a Margón, a Nemzeti Táncszínház Nagytermében (Facebook/Nagy Attila/Müpa)