Renoir Pestre érkezett

Már művészeti középiskolás diákként rájöttem, hogy a művészet történetét a teremtő képzelet végtelen impulzusokat nyújtó lokális helyszínein lehet igazán megérteni. A gótika spiritualitása, építészeti vívmányai Chartres és Reims katedrálisában vagy Kassa és Kolozsvár csarnoktemplomában kerülnek helyükre – építészettörténeti ismereteinken túl a lelkünkben is. Ahogy a németalföldi tájképfestészet lényege vagy az itáliai reneszánsz tájak sfumatója is a homokdűnék és a tulipánmezők horizontján, illetve a dimbes-dombos toszkán tájak közt bóklászva érinti meg tudatunk legmélyét. Nincs ez másként a 19. század derekán kibontakozó impresszionizmussal sem, amely úgy törte át az akadémizmus sziklaszilárdnak gondolt falait, hogy onnan már nem volt megállás; idővel megnyílt az út a 20. századi modern és avantgárd művészet felé is. És ha impresszionizmus, akkor Francia­ország, benne Normandia kősziklái, Provence izzó színekben merítkező tájai, legfőképpen pedig Párizs forgataga jelentik a nagy felismeréseket, hiába kerülgetjük ma már kényszeredetten a Boulevard Saint-Micheltől a Montmartre legszebb kilátópontjáig az amerikai és ázsiai turisták tömegeit. Most viszont abban a szerencsében van részünk, hogy a Szépművészeti Múzeum földszinti időszaki kiállítóterébe lépve nemcsak képletesen, de valamelyest spirituálisan is átléphetünk a 19. század művészeti erjedését elindító korba.