Ravenna

Carl Gustav Jung önéletrajzi könyvében ír ravennai élményéről, és élete legkülönösebb tapasztalatának nevezi. „Mindenekelőtt a helyiséget betöltő szelíd kék fény tűnt fel – írja –, de mégsem csodálkoztam rajta. Nem adtam számot magamnak róla, hogy honnan származik, és ezért eszembe sem jutott csodálkozni azon, hogy nincs fényforrás. Legnagyobb ámulatomra ott, ahol emlékezetem szerint ablakok voltak valaha, egy hallatlanul szép mozaikfreskó díszlett, ezekről, úgy látszik, megfeledkeztem.” Ezek után Jung részletesen leír több mozaikképet, amelyekről utólag kiderült, hogy egyszerűen nem léteznek. Nincsenek ott. Ennek ellenére a vele tartó nő is pontosan ugyanazt látta, amit ő. Hiába kutatott a képek után, hiába szeretett volna képeslapokat vásárolni róluk. Jung ezt az élményt beavatásként élte meg, a tudattalanból érkezett nagyszabású látomásként, noha arra még neki sem volt magyarázata, hogy a vele tartó ismeretlen nő miért részesülhetett ugyanebben a látomásban.

Odabent a kápolnában csak néhány turista téblábolt unott arccal. Fotózgattak, pajzsként emelték tekintetük és a látvány közé okostelefonjuk képernyőjét. A belső tér nem lehetett nagyobb, mint egy nagyobbacska nappali. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a feleségem és a gyerekek nincsenek ott. Úgy tűnik, időközben kimentek. Egy darabig még álldogáltam a keresztelőmedence mellett, aztán kiléptem az utcára. Nem láttam őket. Nagy sokára kerültek elő, miután felhívtam őket telefonon, hogy mégis merre kódorogtak. A gyerekek – a maguk nyers módján – nekem szegezték a kérdést, hogy hová tűntem. Mert bent a kápolnában nem láttak, és azt hitték, kimentem.