Dunává válni – Magasles

Ücsörgök a parton. A part a Duna partja, Nagymaroson, a Halas nevű büfé alatt. Ez az őspart, életem őspartja. Alig látok már ismerős arcokat. Aki mégis ismerős, alig ismerem fel. Hajdani általános iskolai osztálytársnőm, az arca mélyén még ott a gyerekkori arca, de ami azóta rárakódott, tökéletesen idegen. Megöregedett. Nyilván én is megöregedtem, és rám is alig leplezett szörnyülködéssel tekintenek a hajdani iskolatársak. Legfeljebb nem mutatják. Én sem mutatom. Udvariaskodunk. Ha van település ezen a világon, amihez kötődöm, az Nagymaros. Harminc éven át éltem itt. Bár ha mostanában megkérdezem magamtól – és elég gyakran megkérdezem –, hogy mégis mit jelent ez a kötődés, egyre nehezebben találok válaszokat. Talán már nincsenek is válaszaim. A gyerekkor szereplői szinte mind eltűntek. Szétszéledtek vagy meghaltak. Az utcakép megváltozott. A hegyek megmaradtak, a Duna is megmaradt. 

Gyerekkorom óta kedves elfoglaltságom a vízparti keresgélés. Kotorászás a kavicsok között, hátha találok valamit. A Dunában és a partján sok mindent lehet találni. Évszázadok (és évezredek) emberi hordalékát görgeti magával. Töltényhüvelyek, régi palackok, gombok, miegymás. Úgy tíz éves lehettem, amikor egy kora reggelen egy aknát találtam a homokon. Üres volt a part, sehol senki. Úgy nézett ki, mint egy miniatűr rakéta. Ma sem értem, miért emeltem fel és miért hajítottam arrébb. Holott azt azért sejtettem, hogy akár fel is robbanhat. Eldobtam, nem történt semmi. Pár órával később arra jártam és láttam, hogy már körbekerítették. 

De találtam római pénzt is, középkori sodronying darabját, ezüstláncot. Ez a keresgélés nem csak arról szól, hogy találok-e valamit. Ez a céltalan mászkálás a parton vagy a sekély vízben valójában a Dunával való együttlét. Meditáció. Belekerülök a folyó lelki „sodorvonalába”, átveszem a tempóját. A Duna sodrását figyelni olyan, mintha az éjszakai égbolton mozgó csillagképeket nézném. A teremtett világ elementáris sodrásában elmerülni, talán ez a meditáció lényege. Annak is legalább húsz éve már, hogy a fotón látható, régi fényképtartót találtam. A komp feljárója mellett hevert a sekély vízben. Hazavittem, lesuvickoltam róla a rárakódott koszt. Aztán csak néztem és néztem, megpróbáltam megfejteni a titkát. Vagy inkább a történetét. Milyen kép lehetett benne? Hogy került a Dunába? Egy hajdani zakózsebből pottyant a vízbe véletlenül? Egy szerelmes férfi zakózsebéből, aki imádottja fényképét mindig magával hordta? A kép feloldódott a vízben és eltűnt, ahogy a képen megörökített nő is minden bizonnyal rég eltűnt már a világból. Persze soha nem fogom megtudni, hogy kinek a képét rejtette ez az egyszerű, de finoman megmunkált holmi, ahogy azt sem, miként került a Dunába. Sosem tudtam rászánni magam, hogy egy fényképet tegyek bele. Szentségtörésnek éreztem. 

Az atomjaira oldódott arckép a Duna részévé lett, ezt az arcot csak a Duna ismeri, de a Duna hallgat. 

Egyszer olvastam valahol, hogy a Magyar Rádió hangarchívumának jó része a második világháborúig az egyik budapesti híd pillérében volt. Akkor sem értettem, miért épp egy híd pillérét találták alkalmasnak arra, hogy lemezek és szalagok ezreit helyezzék el benne. Talán azt gondolták, hogy egy hídpillér ellenáll minden kataklizmának. Ha így gondolták, rosszul gondolták, mert az archívum a budapesti hidakkal együtt semmisült meg 1945. januárjában. Néhány hónappal ezelőtt megkérdeztem Várhegyi Miklóst, a Hamvas Béla-életműkiadás egyik szerkesztőjét, hogy van-e olyan felvétel, ami megőrizte Hamvas hangját. Tudjuk-e, milyen volt a hangja. Elvileg tudhatnánk. De az ő hangja is beleveszett a Dunába, sokak hangjával együtt. Van valami megnyugtató abban, hogy ez a sok hang a Dunában van. Hogy mégsem vesztek el igazán. Ami a Dunában merül el, nem tűnik el véglegesen, csak Dunává válik. 

És ez akkor is igaz, amikor – mint néhány nappal ezelőtt is – az ember egy régen látott barátjával a Szentendrei-sziget homokos partján, egy uszadékfán üldögélve az aktuális világállapotokról beszélget. A mi hangunkat is magával vitte a Duna, azt a sok hülyeséget, amit összehordtunk. Vagy nem is hülyeségek voltak ezek, csak az unásig ismert közhelyek, amelyek tényleg annyira unalmasak, hogy beszélni is kár róluk. Egy idő után javasoltam is, hogy beszélgessünk inkább A Buddenbrook házról, Thomas Mann első regényéről, amit huszonhárom éves korában írt, és amit nemrég olvastam. Beszélgettünk is, és onnan kezdve a beszélgetés jó lett. Ahogy magyaráztam valamit erről az egyébként nagyszerű regényről, eszembe jutott a régi fényképtartó. 

De ezt nem mondtam ennek a régi, középiskolai barátnak. Nem is tudom, miért. Talán mert azt hittem, hogy ilyen mondatokat csak a Dunának lehet mondani, és amúgy is el kellene mesélnem hozzá sok mindent, amit nem mindig vagyok képes elmesélni.

Gábor, innen üzenem, hogy erről hallgattam akkor, amikor visszaültünk a kajakokba és elindultunk Verőce felé. 

(Nyitókép: a szerző saját fotója)