Térkép és útvesztő – Cormac McCarthy halálára

„Egykor pisztrángok éltek a hegyi patakokban. Látni lehetett ahogyan a borostyánszín vízsodorban lebegnek és fehér szegélyű uszonyaik lágyan redőződnek az áramlatokban. Ha kézbe fogta őket az ember mohaszag áradt belőlük. A testük fényes és izmos és csavart. Kígyózó vonalakkal mintázott hátuk térkép volt a világhoz annak születése idejéből. Térkép és útvesztő. Egy olyan dologhoz amit nem lehet visszaváltoztatni. Nem lehet újra rendbe rakni. A hegyszorosok mélyén ahol ők éltek minden ősibb volt az embernél és minden rejtelemről duruzsolt.” (Totth Benedek fordítása)

Ezekkel a mondatokkal zárul Cormac McCarthy 2006-ben megjelent The Road (Az út) című regénye.

Így, vesszők nélkül. Áradó mondatokkal, ahogy a magashegységi vadvizek zúgnak a szorosokban. McCarthy könyveinek többségében nem használt vesszőket. Nincsenek írásjelek, csak pont.

Álmában beszél így az ember. Vagy egyfajta elragadtatottságban. Vagy ha egy tiszta, hűvös reggelen szétnéz az Appalache-hegység egyik fennsíkjáról.

A most elhunyt McCarthy a huszadik század egyik legnagyobb írója volt. Ilyen kijelentésekkel könnyen dobálózik az ember, de ez most nem dobálózás. A fent emlegetett Az út című regénye nem tartozik a legjobb könyvei közé, de részleteiben ez is zseniális.

A könyv filmváltozata hozta meg számára a világsikert.

Minden elégett, a tájat hamu borítja, a napot is vastag hamufelhő takarja el. Pontosan nem derül ki, mi történt, de annyi azért sejthető, hogy bekövetkezett a nukleáris apokalipszis. Egy szép reggelen egymásnak mentek az atomhatalmak.

Az olvasó már a világvége után lép be a regénybe. Nincs már sehol semmi, csak elszenesedett erdők, autóroncsok, düledező házak és itt-ott túlélők kis csoportjai, akikkel a legjobb nem is találkozni. Azért nem jó összefutni velük, mert nagy eséllyel megeszik azt, akit megtalálnak. Az apa el akarja vinni valahová a fiát, ahol biztonságban lehet. Ahol az emberi élet lehetősége legalább nyomokban még fellelhető. Az apa a régi világ képviselője, a fiú nem képvisel semmit, mert nincs új világ, amit képviselhetne.

Nem nehéz meglátni ebben a történetben mindazt, aminek mi is az árnyékában élünk. 2006-ban is az árnyékában éltünk, ma pedig már nem is az árnyékában, hanem az atomvillanásra emlékeztető, vakító közelségében.

McCarthy rejtőzködő író volt, ritkán adott interjút, nem nagyon látszott a médiában. Nem volt főzőműsora, nem adott ki szakácskönyvet, nem nyilvánított véleményt aktuális politikai és társadalmi kérdésekben. Mindazt, amit a világról gondolt, a regényeibe dolgozta bele.

Erről mintha hajlamosak lennének megfeledkezni az írók mostanában.  

Az írás magányos tevékenység, a gondolkodás úgyszintén magányos tevékenység, ez van. Nem mindenkinek való. Sokan eljátsszák, mintha írók lennének, de McCarthy nem törődött a látszatokkal. Dolgozott. Könyveinek világa jobbára sötét és kegyetlen, de soha nem öncélúan sötét és kegyetlen. Apokaliptikus világát mélyen átjárja a költészet, és minden látszat ellenére: a remény.

Fő művében, a Határvidék-trilógiában (Vad lovak, Az átkelés, A síkság városai) az Egyesült Államok történelmének leggyalázatosabb eseményeit kendőzetlenül beszéli el.

Aztán arról is mesél (a Nem vénnek való vidék című könyvében), hogy ezekre az alapokra később miféle világot sikerült felépíteni. Ebből a könyvéből szintén film készült (Joel és Ethan Cohen rendezésében), ami majdnem olyan erős lett, mint a könyv.

Aki látta a filmet, valószínűleg soha nem felejti el a Javier Bardem által alakított Anton Chigurh figuráját. Chigurh a démon maga, aki eredetileg bérgyilkos, de tevékenysége messze túlmutat a közönséges bérgyilkolásokon. Azért jön, hogy igazságot tegyen a maga sajátos logikája szerint. Ebben a logikában nincs sok köszönet, de egyenesen következik abból a világból, amiből Chigurh hátborzongató alakja előlép.

Van egy beszélgetés a filmben. A két idős seriff ül egy kocsmában a történet végén. Ők – Az út című regény apafigurájához hasonlóan – szintén a régi világot képviselik. Ülnek egymással szemben kétségbeesetten és nem értenek semmit. Nincsenek szavaik arra, amivel kénytelenek szembesülni. Egyikük valami olyasmit mond, hogy ha valaki néhány évvel azelőtt azt mondta volna neki, hogy a város utcáin nemsokára zöldre festett hajú kamaszok őrjöngenek majd bedrogozva, nem hitte volna el. Ül a két viharvert arcú, sokat látott férfi egymással szemben, tehetetlenül, és csak néznek maguk elé.

McCarthy regényeinek világa tele van gyilkosokkal, összetört életű, szerencsétlen, traumatizált egzisztenciákkal. Olyan sorsok egész tárháza tárul fel a könyveiben, amiről a legszívesebben nem is szeretnénk tudni.

Miután volt szerencsém jó néhány évet hajléktalanok között eltölteni,

De hiba lenne azt gondolni, hogy írói működése „csupán” abban merült ki, hogy az emberi létezés mélyvilágáról adott hírt. Egyáltalán nem. Mivel igazi művész volt, teremtett.

Elementáris erejű, poétikus látomásaiban a világ kozmikus léptékű panorámáját tárta fel.

De nem csak az emberi világét. Kevesen írtak úgy a tájról, a természetről, mint McCarthy. Mintha tényleg belelátott volna a teremtés titkaiba. Alig akad valaki a világirodalomban, aki ilyen szép tájleírásokat vetett volna papírra. A szépséget itt úgy kell érteni, hogy minden illúziótól mentesen látta és írta meg a természetet. Pontosan tudta, amit Rilke is tudott: hogy

lenyűgöz és megrendít, miközben tudjuk, hogy törvényei számunkra ismeretlenek. Éli a maga fenséges és titkos életét.

McCarthy az amerikai írók „aranygenerációjához” tartozott. Thoreau, Herman Melville, Faulkner és Hemingway méltó örököse volt. Jelentősége univerzális, mint minden nagy művészé. Halálával minden jel szerint az irodalom „klasszikus” korszakának is befellegzett.   

Nyitókép: Afp/Anadolu Agency/Pool