Sorozatot akartak készíteni arról, mennyire túlszexualizált, kizsigerelő húspiacként működik a zeneipar, viszont egók párharca után egy erőszakpornó lett az HBO új sorozatából. Itt Az Idol!
Krupincza Mariann és Varga Mátyás írása
Huszonéves modell-alkatú lány pózol a kamerának egy vörös hálóingben. Csakis egy vörös hálóingben. A fotós instruálja, nevessen, legyen olyan mint egy szende szűz, őzike-szemekkel. Legyen komisz, játsszon a kamerának. Majd amikor kéri, hogy legyen szomorú, legyen sebezhető, a kamera addigi ritmikus kattanása átalakul valami egészen mássá. Mintha egy erődítmény kövei omlanának le, s minden egyes kattanással jobban és jobban átlátnánk a megtévesztő, erős külsőn. Egy kislány romjait látjuk, akinek nem volt ideje felnőtté nőni, akiből a saját megfelelési kényszere, az élet és a showbusiness tornádója nem hagyott mást, csak egy romhalmazt.
Elindult az HBO új „botránysorozata”, egók harcával mind a kamera mögött, mind a kamera előtt.
Az HBO még 2021. novemberében rendelte be Az Idolt, mint egy nőközpontú görbetükröt/szatírát a zeneiparnak a mostani állapotával kapcsolatban, a The Weeknd művésznéven elhíresült Abel Tesfaye zenész hathatós producerkedésével. Akkor még egy bizonyos Amy Seimetz ült a hatrészes minisorozat rendezői székében. Seimetz neve nem azért cseng ismeretlenül a hazai olvasóknak, mert „hazájában világhírű”, hanem mert eddig nemes egyszerűséggel nem volt ismert. A magyar vásznakon esetleg a 2017-es Alien: Covenant című űrhorrorban, vagy a 2019-es Kedvencek temetője horror-remakeben láthatta a mozizó Seimetzet, de csak és kizárólag mint színésznő.
Viszont azóta volt egy igazán kiváló filmje, melyben gyakorlatilag mindent ő csinált.
Ő volt a rendezője, írója és producere is a She Dies Tomorrow című 2020-as horrornak, amelyben szemrebbenés nélkül ötvözte az egzisztenciális rettegést az abszurd humorral. Valószínűleg ezért is kapta meg az Idol rendezői székét, viszont a neve gyakorlatilag semmit se nyomott The Weeknd/Tesfaye ellenében, aki tényszerűen a kortárs pop egyik meghatározó alakja. Végül ez lett a rendezőnő veszte is, úgymond.
A sorozat '21 novemberi berendelése után az volt csak a következő hír, hogy 2022. áprilisában páros lábbal kirúgták a rendezőnőt, úgy hogy a nagyjából 60 millió dolláros sorozat 80 százaléka már kész volt. Az indok?
Tesfaye úgy érezte, a sorozat túlzottan a „női perspektíva” felé halad.
Így, mivel a sorozat fő producere kiadta az ukázt, az HBO gyorsan megtalálta az Eufória rendezőjét/készítőjét Sam Levinsont, aki a felkavaró szexualitást és a túlzott meztelenséget felcsavarta 110 százalékra abban a sorozatban, ami eredetileg pont arról szólt volna, hogy mennyire túlszexualizált, kizsigerelő húspiacként működik a zeneipar.
A Rolling Stone által megszólaltatott, a sorozat készítésében résztvevő személy is ezt kifogásolta: „Amire jelentkeztem, az egy sötét szatíra volt a hírnévről és a hírnév modelljéről a 21. században [...] azokról a dolgokról, amelyeknek a tehetségeket és a sztárokat kitesszük, az erőkről, amelyek az embereket a reflektorfénybe helyezik. [...]
A szatírából azzá vált, amit szatirizált.”
Levinson kidobta mindezt, amit Seimetz csinált, újraforgatott mindent. Levinsonnal a sorozat már nem arról szólt, hogy van egy fiatal popsztár, aki áldozatul esik (az amúgy Tesfaye által alakított) szektavezérnek és küzd a saját maga feletti hatalom visszaszerzéséért, hanem egy lealacsonyító szerelmi történetté vált, üres üzenettel, ami olyan, mint „bármelyik nemi erőszakról szóló fantázia” – magyarázta szintén a Rolling Stone-nak a stáb egyik tagja. Mellesleg, az HBO Amerikában úgy reklámozta a sorozatot, mint Levinson és Tesfaye „beteg és elborult elméjéből Hollywood legpiszkosabb szerelmi története”.
A végleges produktumban olyan mondatok hangzanak el, mint „a mentális betegség irtó szexi” (ugyanis a főszereplőnőre lengeruhás fotózása közben rátuszmákolnak egy kórházi csuklópántot, hogy emlékeztessék a sorozat világában a „fogyasztót” annak idegösszeroppanására, amelyet anyja halála után szenvedett el), valamint „olyan megerőszakolós” (amivel pedig Tesfaye klubtulajdonos/szektavezér karakterét illeti a főszereplőnő jobbkeze).
Bár ellentmondásos kritikák jelentek meg az HBO új sorozatáról, az Idolról, érdemes kicsit alászállni a nyúl üregébe, és túltekinteni a pornóba hajló részleteken. Az első rész kezdetén a világsztár Jocelynt láthatjuk, akit Lily-Rose Depp, (Johnny Depp lánya) alakít. A történet szerint Jocelyn egy évvel édesanyja halála után készül új lemezt kiadni, azonban az szemlátomást nem a „saját gyermeke”, nem tud annak tartalmával azonosulni. Mindeközben az énekesnő helyzetét továbbbonyolítja egy szexbotrány,
amelyet egy olyan szelfi vált ki, amelyen Jocelyn arcán ondócseppekkel látható egy szexuális aktus után.
Természetesen az őt körbevevő menedzserek és szponzorok hada a baráti sajtó munkatársaival ezután azon fáradozik, hogy ezt a botlást mihamarabb kiküszöbölje, mivel a stábot szorítja a közelgő turné határideje.
Bár az első részből még nem derült ki, hogy az énekesnő édesanyja mi módon veszítette életét, de a beszélgetésekből és az interjúkból átszűrődik, hogy az nagy törést okozott Jocelyn életében, amelyről egy év távlatában sem szívesen beszél. Sőt mi több, úgy tűnik, hogy ez a veszteség egyfajta alkotói válságot is előidézett nála. Itt vetődik fel tehát az első lélektani kérdés, hogy vajon mennyire sikerült a szupersztárnak elgyászolnia édesanyját. Sikerült-e egy olyan „otthonban” keresztülmenni a gyász öt szakaszán, – tagadás, izoláció; harag; alkudozás; depresszió; elfogadás – amely nem ismeri az intimitást, tárva-nyitva áll a táncosok, a fotósok és az újságírók hada előtt. A válasz előreláthatóan nem lesz, tekintve az erőteljesen jelen lévő szexuális megnyilvánulásokat, valamint azt ahogy aláveti magát a The Weeknd által megformált bártulajdonos/szektavezér, Tedros mindenféle intimitást nélkülöző közeledésének – ami amúgy végtelenül kínos szövegekkel van előadva, amin nem segít az, hogy láthatólag kevesek ehhez Tesfaye színészi képességei.
Annyira próbál faarccal mélyen felkavaró és titokzatos lenni, hogy csak sajnálatot tud kiváltani a nézőből a kínosan rossz játékával.
Egész egyszerűen rossz nézni azt, ahogy próbálkozik – magyarán a sorozat iskolapéldája annak, hogy hogyan csavarodhat ki az egok harca a kamera előtt, ha azok a kamera mögött is összecsapnak.
Jocelyn példáján keresztül a néző előtt megjelenik a sokat irigyelt sztárság mögött meghúzódó árnyoldal, ahol sok tehetséget menedzsereik tudatosan felépítenek, jól forgalmazható termékként „megcsinálnak”. Miközben megfosztják őket a saját döntésektől és az alkotói szabadságtól.
A szociálpszichológia úgy tartja, hogy mind a sztárok, mind a celebek egyfajta társadalmi sikerpótlékok. Egy réteg igényeit elégítik ki. A hozzájuk kapcsolódó pletykák, illetve a magánéletük kibeszélése erős csoportképző mechanizmusnak számít. Erről a jelenségről korábban Síklaki István szociálpszichológus azt vallotta, hogy
a különböző médiaorgánumoknak és immáron a közösségi médiának is hatalmas szerepe van abban, hogy kiből legyen celeb, illetve sztár.
Ennél a pontnál érdemes tisztázni, hogy mi a különbség a celeb és a sztár között. „A celebek olyan médiaszemélyek, akiket a tömegkommunikációs műsorkészítők konstruálnak a közönség szórakoztatása érdekében. A sztároktól eltérően szinte kizárólag a magánéletük nyilvánossá és érdekessé tételével képesek magukat a képernyőn tartani” – fogalmazott évekkel ezelőtt a Médiakutató.
Leegyszerűsítve úgyis mondhatnánk: míg egy sztárszínész vagy sztárénekes letett valamit az asztalra, addig egy celeb bizonyos sémák mentén kész a legképtelenebb helyzetekbe is belemenni, hogy porondon maradjon, ne tűnjön el a süllyesztőben villámgyorsan. Ugyanakkor a celebnek is van esélye arra, hogy felülemelkedjen a már-már „ripacskodó” szerepen. Ha el tudja magát fogadtatni, akkor két legyet üthet egy csapásra: megkapja a presztízst, és ismertsége is lesz.
A szakértők szerint az megint más kérdés, hogy ki miként tudja feldolgozni a sokszor hirtelen jött sikert és ismertséget. A 2000-es évek elején erre voltak jó példák egyes valóságshow szereplők, akik kamerák kereszttüzében élték az életüket, majd miután a show véget ért, és visszatértek a mindennapokba nem tudták kezelni sem a túlzott mértékű rajongást, sem a kritikát, valamint sok esetben az irigységet, és traumatizálódtak, felőrlödnek.
Síklaki arra is felhívta a figyelmet hajdan, hogy sokkal több figyelmet, időt, pénzt kellett volna szentelni a játékosok pszichológiai állóképességének megállapítására, ám esetükben is, akárcsak a sztárvilágban „kereskedelmi termékekről” van szó, amelyek ha nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket rövid időn belül vagy a már emlegetett süllyesztőben vagy jobb esetben újból a startmezőn találhatják magukat.
Napjainkban, a véleményvezérek és az infuenszerek áradatában továbbra is nehéz arra választ adni, hogy ki is az „ideális popsztár”, ki az, aki képes kiemelkedni a tömegből. Az, aki a sztárcsinálók utasításait követve beáll a trendek, és újabban ideológiák diktálta sorba, és a Grammy-díjas Sam Smith-hez hasonlóan olyan jelzőket aggat magára, mint „nem bináris” vagy „genderfluid”. Vagy az, aki a tehetségének és a karizmájának köszönhetően a saját útját járja, még ha utóbbi ösvény sokszor úgy tűnik, hogy nagyon göröngyös.
Már csak az a kérdés: miután Tesfaye kipenderítette a számára túl nőies rendezőt, mit hozott össze magának?
Nyitókép: HBO/Warner Bros.
„Nem fogunk semmilyen módon politikai ideológiával beleszólni abba, hogy hogyan, és milyen módon kell a kultúrának működnie” – jelentete ki a Magyar Nemzeti Múzeumban Tarr Zoltán.
Az talán túlzás, de semmiképpen sem öregbíti Denzel Washington kultikus filmjének hírnevét.
Margaret Atwood olyan univerzumot teremtett A szolgálólány meséjében, amely minden kegyetlensége ellenére magába szippantja a nézőt. Most Testamentumok címmel itt a folytatás egy nem kevésbé nyomasztó világgal.
Hankó Balázs hozzá nem értése is azt mutatja, hogy a kultúra – és annak finanszírozása – az elmúlt években komolyan lezüllött.
Az Operaház főigazgatója Rost Andreával való kapcsolatáról, és az intézmény jövőjéről is beszélt.
Csak a szokásos: szex, drog, csupán ezúttal rock ’n’ roll helyett Hans Zimmer zenéje.
Évek óta a szlovákiai fiatal magyar értelmiség fontos fórumának és képzési központjának számít az Esterházy Akadémia. Méry Jánossal, az intézmény vezetőjével beszélgettünk indíttatásukról és sokszínű tevékenységükről.
Nem baj, majd lesz helyette tánc, gólyalábon lépkedés, kardnyelés, légtornász-bemutató és tűzkarikán átugrás.
