A duóra fogyatkozott Gahan és Gore új dalain átjön a valóban megélt gyász és a mulandósággal való szembesülés, a zene nyelvére lefordítva. Nem csak rajongók mondhatják, hogy hosszú idő óta ez lett a legjobb Depeche Mode-album.
Ha van olyan külföldi zenekar, aminek széles körű és elpusztíthatatlan kultusza van Magyarországon, az a Depeche Mode. Egyszerre könnyű és nehéz megfejteni, miért is van ekkora rajongótábora hazánkban – és sok más kelet-közép-európai országban – az egykor az angol vidékről indult, több mint negyven éve pályán lévő elektropop zenekarnak.
A Vasfüggönytől inneni világba szorult, nyolcvanas évekbeli fiatalok valahogy nagyon magukénak érezték a jobbára a fekete-fehér, no meg a szürke minden árnyalatának esztétikájában utazó zenekar dalait, amik akkoriban nagyon futurisztikusnak számító hangzással idéztek meg kicsit vagy nagyon szomorkás hangulatokat. Ugyan a Depeche Mode a saját angolszász világában is fontos, nagy hatású zenekar volt,
egy (több) nemzedék világának ikonjai.
A Just Can't Get Enough vidám, kamaszos bulislágerétől a Black Celebration sötétebb univerzumáig, az elektropop mestermű Violatortól a bluesos, rockos, gótikus Songs of Faith and Devotionig nagyon sűrű első másfél évtizedet járt be a banda – ami után jött a majdnem teljes szétesés, Dave Gahan majdnem-halála, a DM klasszikus hangzásáért nagymértékben felelős Alan Wilder zenekarból való távozása.
Sok banda számára ennyi pont elég is lett volna egy teljes karrierútnak – Gahanék azonban folytatták. Jött az 1997-es, atmoszférikus, kiégés utáni újrakezdésekről szóló Ultra, a máig izgalmas és futurisztikus hangzású 2001-es Exciter – majd az immár egyre több rutinból születő és egyre kevesebb izgalmat rejtő további sorlemezek. És közben menetrendszerűen a világsikerű, telt házas, a rajongók széles tábora számára kihagyhatatlan (fekete) misének számító koncertturnék ,
Hogy közben Martin Gore dalszerző épp ihletettebb korszakát élte, vagy épp fogytán volt a zenei vagy lírai ötletekből, már egyre kevésbé számított: Dave Gahan, a hangját megőrző, sőt megerősítő, színpadi jelenlétében a legnagyobbak közé emelkedő frontember mindig el tudta adni a show-t, sőt a későbbi lemezeken már ő is rendre jelentkezett saját dalokkal.
A háttérben pedig ott mocorgott a harmadik tag, Andy Fletcher – hogy ő pontosan mit csinált (és mit nem) a zenekarban, nagyrészt mindig találgatások és viccek tárgya volt. De aztán az történt, hogy meghalt: 2022 májusi halála pedig újabb vízválasztót – és minden tragikussága ellenére, vagy éppen azért ihletforrást jelentett Gahannek és Gore-nak, akik immár a hatvan fölé érve, zenésztársuk, saját maguk és minden más mulandóságával szembesülve ezeknek az érzéseknek szentelték a mostanra elkészült és kiadott új lemezüket, a Memento Morit.
Memento Mori - az új lemez dalai
S hogy milyen lett az új album?
A nyitó My Cosmos Is Mine talán nem véletlen került a lemez elejére:
azon belül is a legmélyebb, legatmoszferikusabb, legintimebb bugyrokba, ahol az Exciter-korszakra emlékeztető elektronikus zörejek és lassan vánszorgó hangtájképek között susog Gahan meglett férfiként a megtalált saját belső világról, amit már ne merészeljen senki megrendíteni.
My Cosmos Is Mine
A Wagging Tongue viszont rögtön egy kirándulás a nyolcvanas évekbeli szintipopos DM-hangzásba – csak Gahan érett hangja szólal meg az ifjúkorukat felidéző szintifutamok fölött. A Ghosts Again is marad ezen a vonalon: az első kislemezként kijött, slágernek szánt szám beleillik a DM saját retró hagyományaiba, és – meglepetés – ez is az elmúlásról, ellebegésekről, búcsúzásokról szól.
Az ezt követő Don't Say You Love Me-n még tovább fokozódik a gyászos szomorúság. A mélyből a középtempós My Favourite Stranger emel vissza, amely ismét a fénykori Depeche Mode hangzásokra épít. A Soul With Me-vel megérkezünk a kötelező Martin Gore-balladához, amely megint csak mintha egy hirtelen előkerült, ismeretlen nyolcvanas évekbeli szintipop etűd lenne. A Caroline's Monkey közjátéka után a Before We Drown végre egy nagyobb ívű, monumentálisabb, húzósabb dal, ami úgy idézi meg a DM csúcskorszakát, hogy pont nem Martin Gore, hanem Gahan és a zenekarral élőben fellépő két másik zenész a szerzője. Az elég hosszúra nyúlt lemez a vége felé kissé ellaposodik: a záró Speak To Me himnikus, lassú fohásza épp időben zárja le a kései Depeche Mode új produkcióját.
Before We Drown
Gahan és Gore immár duóra fogyatkozva, egy folyamatos alkotással teli, nagy nyilvánosság előtt megélt, küzdelmes, sűrű életúttal a hátuk mögött minőségi albumot tettek le az asztalra. A Memento Mori úgy kalauzol végig minket a DM különböző korszakaiból álló kozmoszon, hogy az nem tűnik puszta önismétlésnek. Gore dallamain és Gahan erős, mégis kissé megtörtnek és távolságtartónak tűnő hangján
Nem csak rajongók mondhatják, hogy az ezredforduló óta ez a legjobb Depeche Mode-album – s ha ez lesz a zenekar hattyúdala, talán pont a legmegfelelőbb lezárása is egy különleges életműnek.
Fotó: DM Facebook
A Budafoki Dohnányi Zenekar az MVM Dome után a Budapest Kongresszusi Központban tartotta meg videójátékos koncertjét. De a harmadik Gamer Symphony meglepetése az lett, hogy nem volt meglepetés.
Kilencvenkilenc éves lett Kurtág György, a magyar és a nemzetközi kortárs zene korszakos alakja.
Harmincnégy évesen, tragikusan korán hunyt el a gitáros, aki nemcsak új zenei műfajt teremtett, de hamarosan meg is reformálta azt. 35 éves a Death egyik legfontosabb albuma.
Csak kérdem, milyen eredménnyel járt az elmúlt években az afgán menekültek és migránsok beilleszkedése?
Cserepes Károly The Beginning of the Beginning című új lemeze hipnotikus zenei utazás Afrika lelki térképén.
Nála minden együtt volt: nyelvtehetség, irodalmi érdeklődés, matematikai zsenialitás, de a festészetről is csak a gyönge szeme miatt mondott le. Végül a fia lett az életműve fénypontja.
Olekszandr Szirszkij, az ukrán fegyveres erők főparancsnoka ismertette a tárgyalás részleteit.
„Ezeknek az átutalásoknak végre véget kell vetni” – írta a német politikus.
