Sok banda számára ennyi pont elég is lett volna egy teljes karrierútnak – Gahanék azonban folytatták. Jött az 1997-es, atmoszférikus, kiégés utáni újrakezdésekről szóló Ultra, a máig izgalmas és futurisztikus hangzású 2001-es Exciter – majd az immár egyre több rutinból születő és egyre kevesebb izgalmat rejtő további sorlemezek. És közben menetrendszerűen a világsikerű, telt házas, a rajongók széles tábora számára kihagyhatatlan (fekete) misének számító koncertturnék ,
a kötelező köröket várva és elvárva a Depeche Mode-tól.
Hogy közben Martin Gore dalszerző épp ihletettebb korszakát élte, vagy épp fogytán volt a zenei vagy lírai ötletekből, már egyre kevésbé számított: Dave Gahan, a hangját megőrző, sőt megerősítő, színpadi jelenlétében a legnagyobbak közé emelkedő frontember mindig el tudta adni a show-t, sőt a későbbi lemezeken már ő is rendre jelentkezett saját dalokkal.
A háttérben pedig ott mocorgott a harmadik tag, Andy Fletcher – hogy ő pontosan mit csinált (és mit nem) a zenekarban, nagyrészt mindig találgatások és viccek tárgya volt. De aztán az történt, hogy meghalt: 2022 májusi halála pedig újabb vízválasztót – és minden tragikussága ellenére, vagy éppen azért ihletforrást jelentett Gahannek és Gore-nak, akik immár a hatvan fölé érve, zenésztársuk, saját maguk és minden más mulandóságával szembesülve ezeknek az érzéseknek szentelték a mostanra elkészült és kiadott új lemezüket, a Memento Morit.