„Az kellene, hogy az emberek valóban sok irodalmat és más művészetet fogyasszanak.” Művészet és politika, megértés és meg nem értés – Kovács Bálinttal beszélgettünk.
Kísértet járja be Magyarországot – a véleménybuborék kísértete. Annak a kísértete, hogy emberek milliói között szűnik meg az érdemi kommunikáció, a közlés lehetősége, pusztán azért, mert eltérő a véleményük az alapvető kérdésekről. De lehet máshogy is? Most Kovács Bálint (1987) írót, újságírót kérdezzük, akinek tavalyelőtt jelent meg első novelláskötete Lehetne, hogy csak aludjunk? címen (Kalligram, 2021).
*
2021-ben adták ki a novelláidat, melyeket az egyik kritikus így jellemzett: „Halk szavú kisemberek meg nem énekelt krónikái”. Mi a fő motivációs forrásod az írás során? Mit jelent számodra az irodalom?
Mindent. A művészet minden: az élet, amit úgy élhetünk meg, hogy fizikailag nem kell megélnünk. És mégis van átjárás a két élet között, ez az egyik fantasztikus dolog az írásban: a való életben szerzett traumákból, szorongásokból
Ez ráadásul visszafelé is működik, mert miközben én szorongáspakolással vagyok elfoglalva, és csökken a nyomás a mellkasomon, még a műalkotás is létrejön, ami pedig meggyőződésem szerint a legjobb, ami a világgal történhet. Meg azzal, aki létrehozta.
Milyen érzés elsőkötetes írónak lenni és egyáltalán, belekerülni a magyar irodalmi közegbe?
Kettéválasztanám a kérdést. Elsőkötetes írónak – vagyis bármilyen írónak – lenni túlbecsülhetetlenül csodálatos dolog. De hogy milyen bekerülni a magyar – vagy bármilyen – irodalmi közegbe, arról nincs információm. Nem tudom, azért-e, mert már elkönyveltek újságírónak, és a skatulyák között nemigen engedélyezett a váltás, vagy csak nem szólt elég nagyot a könyvem, vagy egyszerűen borzasztóan rossz vagyok, de eddig még nem nagyon érzékeltem, hogy bárki is íróként kezelne. Persze a legfontosabbat, a könyv olvasóit leszámítva. Pedig ha őszinte akarok lenni, erősen megvan bennem a vágy erre: nem a Nobel-díjra vagy a milliós ösztöndíjakra, de arra igen, hogy
Milyen jó lenne egyszer íróként, nem újságíróként pogácsázni!
A hvg.hu kulturális újságírójaként hogy éled meg az országban tomboló, minősíthetetlen hangnemben zajló politikai őrületet, ami sajnos az irodalmi életre is rávetül? Még elismert irodalmárok is a jó és a rossz küzdelmeként élik meg a saját véleményük és a mások véleménye közti különbséget. Ennyire fekete és fehér a helyzet?
Amikor tizenhat éve újságíró lettem, bemutatkozáskor mindig sietve hozzátettem, hogy kultúrával foglalkozom, nem politikával!, nehogy rögtön megismerkedéskor elvesszen minden esélyem a másik oldali beszélgetőpartnerekkel. Ez annak idején még nagyobb veszélyt hordozott magában: a Magyar Narancsnál kezdtem, annak pedig könnyen összezavarja a neve a tájékozatlanabb ítélkezőt, így volt, aki fideszesnek, volt, aki balosnak gondolta a lapot, azaz mindkét tábort könnyen felpaprikázhattam vele. Legszívesebben ma is ezt mondanám a bemutatkozáskor, de ma ez már egyáltalán nem igaz: hiába vagyok kulturális újságíró, a cikkeim jó részében vaskosan ott a politika. Pedig nem én araszoltam közelebb a belpol rovathoz, hanem a belpolitika avászkodott bele az én életembe és a művészetbe.
Na de hogyan?
Ennek a „stratégiai” része érthető, mert a hatalom, mint az univerzum, szerintem mindig tágulni akar, és ha már minden mást bekebelezett a gömböc, a szája elér a kulturális szféráig is. Miközben meg mégis teljesen értelmetlen az egész, mert hatalommal, politikai szándékkal nem lehet jó művészetet létrehozni. A forrásokat, az intézményeket, a döntő pozícióban lévő személyeket be lehet kebelezni,
Ha egy, a hatalomnak tetsző, jó mű meg akar születni, akkor magától is megszületne; ha viszont nem, akkor senki nem fogja tudni kierőszakolni. Sok-sok évtized eltelt már Sztálin és Zsdanov állítólagos beszélgetése óta, amiben a diktátor kijelentette, ha több száz legyártott filmből csak tíz jó, akkor a jövőben legyenek szívesek eleve csak azt a tízet elkészíteni – szomorú és nevetséges, hogy a hatalom mindmáig nagyjából ebből a hozzáállásból képzeli el a kultúra feletti uralmat. Azon a tízen kívül még ma is kukáznák a többit.
Sokan már jobboldali és baloldali irodalomról beszélnek, NER-es és NER-ellenes írókról, miközben az irodalom egyik legfontosabb szerepe épp az kellene legyen, hogy a politikánál magasabb szinten, a művészet szintjén egyesítse, de legalábbis nyitottabbá tegye a társadalmat. Vagy mégsem?
Szerintem önmagában nem feltétlenül probléma, ha egy íróról tudni lehet, hogy melyik pártra szavaz, vagy legalábbis hogy melyik pártot támogatja nyilvánosan, amikor nem rejtőzik a szavazófülke függönye mögé. Nem biztos, hogy nekem olvasóként szimpatikus, ha ezt valaki nagyon hangosan hirdeti,
Sőt, azt is gondolom, jó, ha egy író – vagy bármilyen közszereplő – kiáll bizonyos értékek mellett, de az „érték” szó itt persze nagyon hangsúlyos, nem összekeverendő bizonyos politikusok szobrának fényezésével, mert azt sok mindennek lehet nevezni, de értéknek biztosan nem. Azzal meg aztán végképp semmi baj nincs, ha egy író magas színvonalú irodalmi szövegéből ki lehet olvasni, hogy szerinte ez vagy az a párt rossz vagy jó politikát folytat-e; a lényeg az, hogy ebből összeáll-e egy jó irodalmi mű.
Akkor hol kezd bonyolódni a helyzet?
Ott, ahol nincsenek egyértelmű válaszok, de mi akkor is ragaszkodunk hozzájuk. Például kit tekintünk NER-es vagy NER-ellenes írónak és miért: aki elfogadta a Térey-ösztöndíjat, már NER-es? Aki nem fogadta el, ellenzéki? Aki azt mondta, máshogy kellene bánni a menekültekkel, az Orbán-gyűlölő? És aki NKA-ösztöndíjat fogad el, elfogadja a NER-t? Miért? Miért nem? És aki átvette a Junior Prima-díjat, NER-es? Na de mi van azzal, aki még Vilmányi Benett akciója előtt vette át: az még megúszta, hogy NER-es legyen? És akit egyik héten még a Mandineren vádoltak nemzetietlen motivációjú epeömléssel, aztán interjút ad a Mandinernek, az akkor most a nemzeti oldalon van, vagy a másikon, és egyáltalán hol a határ a két oldal között? De még csak nem is ez a valódi kérdés – noha ezeken is érdemes lenne gondolkodni, ha pedig nem tudunk rá egyértelmű válaszokat adni rá, inkább nem is próbálkozni vele tovább –, hanem az,
Szerintem ha képesek lennénk azt mondani ilyenkor: micsoda egy idióta seggfej ez a fickó, de a regénye speciel nagyon jó!, akkor nagyjából minden rendben is lenne.
Vagyis? Mi kellene ehhez?
Ehhez
mert – ahogy kérdésben is megfogalmaztad – az nyitottabbá, vagy inkább úgy mondanám: empatikusabbá tesz. Ha pedig kifejlődött benned az empátia, rögtön jóval nehezebb lesz mindent fekete-fehérnek látnod.
Mit gondolsz, van kiút a körkörös meg nem értésből? Lehetséges az „átjárás” az ide és oda szavazó írók között? Söröznek még ezek együtt valaha?
Minél több kárt okoz a társadalomban és az egyes emberek valaha talán egészséges lelkében a politika, ez annál nehezebb lesz: annál inkább úgy érzi mindenki, hogy a szavazat nemcsak egy racionálisan átgondolt javaslat az adóforintjaink elköltésének módjára, hanem világnézet, vallás és ezzel együtt bűn, mert cinkosság az említett kártétemények elkövetésében.
mert nem lesz meg a szándék a megértésre. Ha meg nem akarjuk, nem is fog változni semmi.
A Budapest Honvéd korábbi tulajdonosa nyilatkozott akadémistákról, a légióskérdésről, az NB I létszámáról és Marco Rossiról is.
Mint például a férfiét és a nőét. Aggasztó decivilizáció van folyamatban. Frank Füredi írása.
„Azokkal volt alapvető bajom, akik nem a társulatot képviselik, hanem azt várják el, hogy felnézzenek rájuk” – nyilatkozta a Kossuth-díjas színművész.
Európa progresszív liberális óceánjában Magyarország a különbözőség szigete, ahol a konzervatívok szabadon beszélhetnek és politikai terveket szőhetnek a jövőre vonatkozóan, a keresztény civilizációnál pedig nincs jobb életforma – a magyar miniszterelnök erről is beszélt a Nemzeti Konzervativizmus Konferencián.
A Liverpool magyar válogatott futballistája Jürgen Klopp idény végi távozásáról, Haalandhoz fűződő kapcsolatáról és a magyar csapat Eb-kijutásáról is beszélt a Spíler TV-nek.
A WMN alapítója arról is beszélt, ma már felül tud kerekedni azon, amikor propagandistázzák, mert pontosan tudja, hogy Magyarországon „ritka kivételként” milyen függetlenül működnek.
A francia elnök szerint meg kell vizsgálni, hogy milyen megoldások adhatnak valódi védelmet a kontinensnek.
Az MCC főigazgatója szerint a vita megszűnése rossz hatással lesz a tudományra, a gondolkodásra és az intellektuális fejlődésre is.
