A rendőrök már rég tudták, hogy nem hallatszik fel semmi – Mihó Attila prímás mesél a Mandinernek

Hogyan kerültél kapcsolatba a népzenével?

A szüleim nem néptáncosok, szóval nem születtem bele a közegbe. Ötéves koromban beírattak a ráckevei Bokréta Néptáncegyüttesbe, nyolcéves koromban pedig klasszikus hegedűt kezdtem tanulni. Pár évvel később a néptánc tanárnőm, Budainé Bakos Mária javaslatára elkezdtem népi hegedűt is tanulni. Akkoriban pont Ráckevén tanított Vizeli Balázs, így onnantól kezdtem el népi hegedűvel foglalkozni. Tizennégy évig tanultam tőle, gyakorlatilag az alapfoktól egészen a felsőfokig. Az évek során volt szerencsém tanulni Halmos Bélától, ifj. Csoóri Sándortól, valamint több népi hegedűn játszó mestertől is.

Ráckeve mégiscsak a magyarországi délszlávok egyik központja. A délszláv népi kultúra nem fogott meg?

Minden évben volt a városban nemzetiségi találkozó, ahol mi is felléptünk a néptáncegyüttessel. Mondhatni kicsi koromtól kezdve rendszeresen találkoztam a nemzetiségek zenéjével, de 2019-ig nem foglalkoztam ezzel intenzívebben. Ekkor megkeresett a Vujicsics Együttes, hogy legyek állandó vendégzenész náluk, amire boldogan igent is mondtam. Előtte nem tanultam sem a táncot, sem a zenét, de mégis ismerősnek hatott. Szívesen foglalkozom vele, szeretem a délszláv muzsikát, de nálam nem ez a fő csapásirány. 

Aztán Budapesten is zenéltél táncházakban, a 2010-es évek első felében a Népszínház utcai Drunken Tailorban volt saját klubod. 

Először Vizeli Balázzsal zenéltem a Bem rakparton a Téka táncházában. Rendszeresen ellátogattam oda a szüleimmel, mindig beültem a zenekar mögé gyakorolni, majd

Utána jöttek a táborok, például a Magyar Vár Tábor Pomázon. 2011-ben felvettek a Zeneakadémiára, és akkor arról beszélgettünk az évfolyamtársaimmal, a vonósokkal, hogy jó lenne egy saját klub, ahol tánc alá is tudnánk muzsikálni és gyakorolni. Rátaláltunk a Drunken Tailorra, ott muzsikáltuk a talpalávalót. Három évig ment a klub, először hetente szerdánként. Majd később, miután elszaporodtak a folkkocsmák, egyeztettünk a zenekarokkal, hogy ne üssük egymás programjait, és ettől kezdve kéthetente tartottunk táncházat. Jó érzés volt, hogy kialakult egy drunkenes közeg, idővel már tudtuk, kik járnak oda, ki mit szeret, kinek mi a kedvenc tánca és a nótája. Szlama Laci is csatlakozott moldvait muzsikálva. Jó mulatozások voltak, hajnalozásokkal dúsítva. 

Miért lett vége annak a klubnak?

Bezárt a hely. Utána próbáltunk más helyet találni, játszottunk a Rácskertben, de az egy gyűjtőhely volt. Végül aztán nem találtunk nekünk való, bensőséges helyet, és a csapatból is másfelé vették az irányt a többiek. 

Nem a feljelentések miatt zárt be a hely?

Amiatt és anyagi problémák miatt is. A feljelentések gyakran vicces véget értek, mivel egy idő után már a rendőrök is tudták, hogy hova és mihez hívják őket.

a rendőrök pedig már rég tudták, hogy nem hallatszik fel semmi; sőt volt, hogy úgy hívta ki őket, hogy épp zárva volt a hely és nem volt ott senki. Volt olyan rendőr, aki lejött, mondta, hogy nem hallatszódik fel semmi, ő is néptáncol, jó a buli, és csináljuk csak nyugodtan. Azért kellemetlen volt, hogy igazoltattak, de ezzel nem lehetett mit csinálni. A Drunkenben egy idő után már vártuk őket. 

Utána viszont már ritkábban tűntél fel folkkocsmákban.

2017-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a Magyar Állami Népi Együtteshez kerültem, és már nem fért bele annyira a rendszeres éjszakázás az életembe, meg a zenekari tagoknak is másfele vezetett az útjuk. Király Tamás például Baján kezdett tanítani, majd a pozsonyi Ifjú Szívekhez került. Ekkortájt fixálódott le a saját zenekarom, a Mihó Attila és barátai Görög Andrással, Fekete Márton Kispumával, Tóth Mátéval – és a feleségemmel, Orsival, aki gardonozik és énekel. 

Nem sok otthon és a munkában is együtt lenni?

Nem, sőt motiváljuk, inspiráljuk egymást, egy-egy kérdésről mindig tudunk egymásnak újat mondani. Szóval nálunk ez jól működik. Orsi a Zenetudományi Intézetnél dolgozik, jól kiegészítjük egymást. Nemrég én is váltottam, elhagytam az Állami berkeit, most a Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Fejlesztési Osztályán folytatom a munkát Pávai István tanár úr szárnyai alatt, szóval kicsit a kutatás felé mozdultam el.

Érzékelted a Zeneakadémián a klasszikus zenészek és a népzenészek régi szembenállását?

Nem, mivel a komolyzenészek fiatalabb nemzedéke érdeklődik a népzene iránt, többük lejárt a Drunken Tailorba is. Szerintem ez az averzió a népzene felé inkább az idősebb nemzedékre jellemző. A Zeneakadémián a mi nemzedékünkben inkább az érdeklődést tapasztaltam. 2021-ben végeztem a Zeneakadémia doktori képzésén. Az évfolyamban volt népzenész, komolyzenész, egyházzenész, zeneszerző is, akikkel közös óráink voltak. Rengeteget kérdeztek, jókat beszélgetünk, érdeklődtünk egymás szakterülete iránt. Úgy tapasztaltam, hogy

Jársz gyűjteni?

Igen. Legelőször Gyimesben voltam Tímár Viktor bácsinál. Nagy szerelmem még a magyarbecei muzsika, ezért egy brácsás évfolyamtársammal és egy furulyás kollégával elmentünk Szántó Feri bácsihoz. A pár naposra tervezett gyűjtés kéthetesre sikerült, és körbejártunk annyi zenészt a környéken, amennyit csak lehetett. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes minden évben megrendezi Csíkszeredában az Erdélyi Prímások Találkozóját, ahol Pávai István szokta összeállítani az adatközlők műsorát. Orsival és az együttes munkatársaival több éven keresztül vállaltuk a tervben szereplő muzsikusok felkeresését és megfogadását. Ilyenkor kaptunk egy listát, mentünk, keresgéltük a zenészeket a papír alapján Erdély-szerte. Rengeteg helyen megfordultunk Gyimes különböző patakaitól kezdve a gyergyói medence településein át a Homoród mentéig, háromszéki településeken, Szászcsáváson és Magyarlapádon át Kolozsvárig, ahol például az oda beköltözött mezőségi zenészeket kerestük. Az utak során rengeteg élménnyel és történettel gazdagodtunk.

Például?

A homoródabásfalvi zenészeknél több ízben is jártunk, mert a településen három zenekar is működik. Egy alkalommal megkerestük az egyik bandát, hogy mennénk hozzájuk, mert lesz ősszel Szeredában a prímástalálkozó, és meg szeretnénk őket fogadni muzsikálni. Megbeszéltük, mikor megyünk, hogy megegyezzük a részleteket. Ahogy mentünk be Abásfalvára,

Úgy készültek, hogy mi akkor most visszük őket, és méregették az autót, hogy abba azért tízen nem fogunk beleférni. Szóval volt némi félreértés, de tisztáztuk, hogy ez pár hónappal később lesz, nyélbe ütöttük az üzletet, sőt még pár felvételt is készítettünk.

Vannak szívedhez közel álló adatközlők?

Leginkább azok, akikhez személyes élmények is kötnek. Nagyon jó kapcsolatot ápoltam többek között Szántó Feri bácsival, a Nagyenyedhez közeli Magyarbecéről. Mesterem, Vizeli Balázs is rengeteget muzsikált vele és gyűjtött nála, ezért Feri bácsi engem Balázs tanítványaként tartott számon. A gyimesi Tímár Viktor bácsi a másik, tőle is sokat tanultam és gyűjtöttem.

Azért ezek nem olyan helyek – Magyarbece, Homoródabásfalva – amelyek annyira ismertek a táncházmozgalomban. 

Nagyon élvezem, hogy olyan muzsikákat tanulok és játszok, amelyek nincsenek benne a mozgalom köztudatában. Ez akár vérfrissítésre is jó lehet. Rengeteg hely és muzsika van, amit nem nagyon ismerünk, nem nagyon használunk, és célom, hogy minél több olyan zenét tanuljak és mutassak meg, amit nem szoktunk hallani máshonnan.

Onnan kevés hangszeres gyűjtés van, az 1900-as évek elejére eltűnt a gardon, Kodály is csak az emlékéről hallott. Gyimes jól ismert a mozgalomban, de a kevésbé ismert prímások játékát is igyekszünk feleleveníteni, akárcsak Dincsér Oszkár negyvenes évekbeli gyűjtéseit, amelyek nem túl jó minőségű felvételek, ezért meg kell küzdenünk a zajos fonográffal, hogy kihalljuk a dallamot. A zenekarral a magyarói anyagot is gyűrjük a Felső-Maros mentéről, és foglalkozunk a bukovinai és a gyergyói muzsikával is. A gyergyói nagy kedvenc, bár kevésbé ismert, de az utóbbi években egyre nagyobb kedveltségnek örvend. 

Vannak még adatközlők ezeken a vidékeken?

Egyre kevesebb van. Gyergyóban még vannak muzsikusok, de a magyaróiakat már csak hangfelvételről ismerhetjük meg. 

S ahol vannak, még foglalkoztatják őket?

Gyergyóban foglalkoztatják őket. Olyan esetekkel is találkoztunk, hogy mondjuk tíz-tizenöt éve nem fogott hangszert a kezében az adott zenész, utoljára Pávai tanár úr gyűjtött tőle több évtizede, és így kell az idő, hogy visszajöjjön a muzsika. Meg ilyenkor tisztában kell lennünk azzal, hogy mit akarunk gyűjteni, hogy elő tudjuk csalni a muzsikus emlékezetéből a dallamokat. Volt olyan mester, akiről azt mondták a faluban, hogy már meghalt. Bementünk az önkormányzathoz, hogy pecsételjék le az útileveleket, szót szó követett, és kiderült, hogy az illető nagyon is él. Megtaláltuk a feleségét, aki elküldött minket azzal, hogy a férje épp gombászik, a brácsáját amúgy is eladta egy japánnak évekkel azelőtt, és nem fog muzsikálni, menjünk el onnan.

Az abásfalviaknál a Majláth-féle zenekarból a prímás a faluban lakott, de a többi zenekari tagért ki kellett mennünk a cigánysorra. Olyan sűrűn azért nem találkozunk velük, hogy lássuk a helyi társadalmi viszonyokat. A táncházmozgalomban az adatközlők példaképek, de ott, a helyszínen, az adott közösségben nem feltétlenül azok. Biztos tudják, hogy az illető jár muzsikálni Magyarba’, de többet nem nagyon tudnak róla.

Hogy látod a zenészutánpótlás helyzetét? 

Nem látom annyira borúsan. Inkább az a fontos, hogy azt, amit az adatközlők adnak, adtak, miután ők elmennek közülünk, képviseljük és átadjuk. A mozgalomban és a Zeneakadémián sok fiatal vevő erre a gondolkodásra. Ezzel szemben megfigyelhető az a jelenség, hogy fiatal népzenészek a városi cigányzenei előadói stílust részesítik előnyben, s így összemossák e két műfajt, holott igen határozott különbségek vannak közöttük.

Hogy látod a táncház-mozgalom kovid utáni helyzetét?

Nagy érvágás volt a járvány a közösségi szórakozási formának, mint akár a táncház. Nem csak otthon ülni volt nehéz, hanem visszaszokni a társaságba. Rengeteg program elmaradt, mindenki igyekszik bepótolni, amit csak lehet, és nincs szabad kapacitás. A Zeneakadémián is nehéz volt az év, például visszazökkenni a személyes tanításba. Mindenki lefáradt az év végére. Nincs energia, viszont az időhiány számottevő. 

A zenekarod Melyik úton… című lemezének izgalmas koncepiója van.

Sokat vonatoztunk Gyimesbe, és eleinte a nappali járattal mentünk. Iszonyat hosszú és unalmas út, van idő gondolkodni. Az egyik ilyen vonatozás kapcsán kezdtem jegyzetelni, hogy merrefelé megyünk el, és azt hallgattam, amerre épp jártunk. Majd jött az ötlet, hogy ezt meg lehetne csinálni lemezre:

A lemez a méhkeréki határátlépéssel kezdődik – ez kicsit csúsztatás, mert nem ott megy át a vonat, de nem találtam biharkeresztesi anyagot. Van rajta kalotaszegi, széki, felhangzik a Nagy-Szamos mellékének zenéje, bethleni, gyergyói, csíki és gyimesi. Nemsokára pedig megjelenik az Útfélen című lemez, ami a Székelyföldön is átmenő autós hazaút tájait vonultatja majd fel. Gyimessel kezdődik, van rajta kászoni, Nyárád menti, sóvidéki, Homoród menti, Felső-maros menti, székelymezőségi, aranyosszéki, és bihari. Persze ezek a lemezek nem nyolc-tizenkét órásak. 

Mi vár rád? 

A Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa vagyok, a Csík vármegyei és bukovinai prímások repertoárját gyűjtöm össze. Terveim szerint lesz belőle oktatási segédanyag és koncert is. Emellett felvettünk a zenekarommal egy felcsíki oktatólemezt néptáncoktatáshoz. Ebből sorozatot is tervezünk készíteni különböző vidékek népzenéjéből, és persze koncertezni is szeretnénk. 

Fotók: Ficsor Márton