„Hogy megyünk a jövőbe, ez az optimizmus már nem létezik” – Kemény István a Mandinernek

Aznap, amikor találkoztunk, hol esett az eső, hol nem. Végül a Margit-sziget egyik padján ültünk le beszélgetni a költővel, egy fa alá, ahol kevésbé ért minket a zápor. Sok mindenről szó esett, Erdélyről, irodalmi életről, bizalmatlanságról és szétesettségről, a sötétnek tűnő jövőről és az örökké aktuális Don Quijotéról.

***

(Remény)

„Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,

a részletek halkan zúgtak odalent,

idefenn most egyik se hiányzott.

Kérdezni jöttem fel, de a jósnő

hazament a lázas kisfiához.”

Évekkel ezelőtt az írtad valahol, hogy konzervatív anarchista szeretnél lenni. Az milyen? 

Inkább egy belső, lelki beállítottságra gondoltam ezzel, és nem egy választott identitásra. Konzervatív anarchistának Elias Canetti nevezte magát, nála olvastam egyszer régen ezt a kifejezést, és akkor villámcsapás-szerűen megéreztem, hogy igen, igen, ez az. De az is rögtön világos volt, hogy bajban lennék, ha meg kéne magyaráznom, ez a két szó mit jelent együtt, mert mintha teljesen kizárnák egymást. Konzervatívnak lenni számomra – nagyon leegyszerűsítve - elköteleződés minden meglévő érték mellett, az anarchizmus pedig minden külső kötelezőnek a következetes elutasítása. A konzervatív anarchizmust leginkább egy olyan skálán tudom elképzelni, aminek a két végpontja a legultrább anarchizmus, illetve konzervativizmus. 

Ezen az egyenesen az ember hol ide, hol oda tolódik? Vagy van valamilyen egyensúlyi állapot? 

Egyensúly, az nincs. Nekem legalábbis. Igen, hol ide, hol oda tolódom a skálán, évek vagy percek alatt.

De abban biztos vagyok, hogy egy ilyen skálának van létjogosultsága: igenis van köze egymáshoz a konzervatívnak és az anarchistának, és nagyon jó, hogy van.  

2006-ban megjelent egy esszéd a Holmiban, amelyben Ady Endréről írtál. Olyan érzésem volt, amikor olvastam, mintha mindezt amúgy is meg akartad írni volna, Ady csak kapóra jött hozzá. Amit abban az esszében írtál a magyar állapotokról, azt ma is tartod? Vagy változott benned valami azóta? 

Akkoriban jelent meg egy antológia Ady Endréről, egy „Ady-olvasókönyv”, és a Holmi főszerkesztője, Réz Pál felhívott, nem írnék-e valamit erről, mert tudta, hogy nekem fontos Ady. Szóval, hogy szerintem mi a helyzet Adyval ma – vagyis a kétezres évek közepén. És akkoriban erre az volt a helyes válasz, hogy semmi. Mert akkor már régóta alig esett szó róla. Ezért vállaltam a feladatot, pedig nem voltam valami szorgos esszéíró. De Adyhoz volt közöm.

Az ország, a magyar társadalom és saját magam iránt is. Talán a szétesettségünk zavart a legjobban, amit az Ady-olvasás még jobban kihozott.

Hogy érted a szétesést? 

Hogy alapvetően két oldalra szakadt az ország, és ezek kölcsönösen kizárták egymást a világaikból. Nem maradt olyan skála, amin mindkettő szerepel.

Úgy láttam, hogy a szemben állók egymást gyakorlatilag – már akkor is – dehumanizálták.  . 

Azért ez már korábban is megvolt. 

Igen, de nekem akkoriban, főleg a 2002-es választások meg a 2004-es év végi népszavazás után tűnt ez a helyzet először megoldhatatlannak. És amikor Adynál is ugyanerről a megoldhatatlanságról olvastam prófétikus verseket és cikkeket 100 évvel azelőttről, akkor már egyenesen megválthatatlannak éreztem magunkat. És ehhez jött a 2004-es uniós csatlakozás utáni csalódás.

Azzal kapcsolatban, hogy a társadalom nem ezt várta a csatlakozástól? 

Igen, addig élt egy pozitív jövőkép, hogy az uniós tagság majd egy csapásra megold mindent. Ami hülyeség volt persze, naivitás, mert ilyen folyamatokról évtizedekben kell gondolkodni, nem években, de a másfél évtizedes várakozás miatt mégis nagyon keserű lett a csalódás Magyarországon – is. Hogy azóta mi változott? Minden. De talán legnagyobbat a globális jövőkép. A tízes évek előtt a távolabbi jövő sohasem tűnt egyértelműen negatívnak, de azóta beállt egy hideglelősen sötét, apokaliptikus jövőkép. És a most felnövő gyerekeink ezzel élnek együtt. Ezt látják maguk előtt, és félő, hogy csak ezt, és semmi mást: a teljes pusztulást. Ha most gondolok vissza a kétezres évek közepére, szinte nevetségesek az akkori problémák – noha egyáltalán nem voltak azok. Az egy kisszerűbb, de kiszámíthatóbb világ volt, mint a mai.

És ebben, akármilyen rémületes, van valami felemelő is. És összefogó erő. És talán az sem véletlen, hogy az utóbbi években Adyról is rengeteget írtak újra, többet gondolkozunk róla, ez megint az ő prófétai világa. 

Van rólad egy emblematikus fotó – később az egyik köteted borítóján is szerepel –, ahogy többekkel együtt ülsz a Parlament lépcsőjén 1989. október 23-án. Azon a képen az látszik, hogy egy fiatal ember hogyan élte meg a rendszerváltozást. Reményekkel, várakozással. Ha ma kérnének meg, hogy ülj le valahová egy hasonló fotóhoz, hová ülnél le? 

Csakis oda. De semmi kedvem kipróbálni, hogy most odaengednének-e. Elég volt látni a kettes villamosból a kilencvenes években, hogy a demokrácia nagyobb dicsőségére korlátot tettek a Parlament köré, mert ott parkoltak a képviselők autói. És többé nem lehetett oda csak úgy leülni. Se fizikailag, se emblematikusan, se szimbolikusan.   

Az említett fotót Bartis Attila író készítette, akihez régi barátság fűz. Nemrég olvastam egy beszélgetést vele, amelyben arról beszél, hogy élhet-e az ember tartósan külföldön, lehet-e egyáltalán máshol élni. Te tudnál? 

Végleg elmenni soha nem tudnék. De valamennyi időt eltölteni másutt, meglepő módon néhányszor sikerült, pedig nem vagyok kezdeményező alkat. Kaptam két hónapos ösztöndíjat Amerikába, egyéves ösztöndíjat Berlinbe az évtizedek során. Néha összeadom, hogy az erdélyi utakkal és nyaralásokkal együtt mennyi időt töltöttem máshol eddig életemben. Talán egy év is összejönne, csak Erdélyből. Prágában szívesen laknék egy fél évet. De azt, hogy külföldön legyen egy házam, nem tudom elképzelni. 

Erdély életed egyik meghatározó helyszíne. Te nem onnan származol. Bartis Attilán keresztül – aki erdélyi származású – vezetett oda az út? 

Részben. Egy másik barátom, Kun Árpád ment ki ’89 tavaszán Szászrégenbe, segélycsomaggal. Ő hívott először Erdélybe. Aztán még mentünk jó páran ugyanabban az évben többször. Aztán kitört a forradalom. Utána az utazásaink önműködőek lettek. 

Mi volt az első, meghatározó Erdély-tapasztalatod? 

Erdély el volt előlünk zárva hermetikusan, évtizedeken át. Nemcsak fizikailag, hanem kommunikációs szinten is, hallgatással. Nehéz ezt ma már elmagyarázni, szerencsére. A ma élő magyarok fele már úgy nőtt fel, hogy értelmezhetetlen az elzártság a határon túliaktól. Az volt az első meghatározó Erdély-tapasztalatom, amikor Árpád azt mondta, figyelj, István, vegyél egy jegyet Segesvárig. Nekem az a város azt jelentette, hogy mellette halt meg Petőfi, és tudtam volna mondani róla még pár mondatot, mert történelemszakos voltam.

És aztán a tárgyi világ, ami ott fogadta az embert. A vámosok ruhája, tekintete, az erőművek méter vastag, baromi ronda csövei a vasút mellett, az átalvetőben vitt két élő birka, amikkel két srác szállt fel a dugig tömött buszra, aminek kéménye volt. Ezer ilyen kép van. Az emberek, ahogy beszéltek, és a habitus, amivel. Ott jött rá az ember, hogy neki is van alaphabitusa, és az más, mint az erdélyi.

Ebből aztán hosszú kapcsolat lett. Mármint közted és Erdély között. 

Bartis Attila nagyapjának falujába, Gyergyószárhegyre rengeteget jártunk később. Annyit voltam ott, és annyi embert ismertem meg, hogy egy időben úgy éreztem magamat, mint aki egy kicsivel több itt, mint vendég, bár annak természetesen a közelébe se kerültem, hogy befogadjanak, mint falubelit. 

Az évtizedek alatt mennyit változott Erdély, hogyan látod? 

Nem mondhatom, hogy Erdély így meg úgy, mert sajnos csak néhány helyet ismertem meg jobban, elsősorban Marosvásárhelyt, Kolozsvárt és a Székelyföldet. A tárgyi világot illetően nagyon sok minden változott, nincs már meg az a látványos különbség, mint ’89-ben. Amikor ’90 januárjában pár nappal a forradalom után jöttünk haza Marosvásárhelyről, tele volt a vonat ottani fiatalokkal, akik azokban a napokban kikérhették végre az útlevelüket (merthogy addig a milícián őrizték mindenkiét!), és rohantak Pestet nézni. Máig a fülemben van, ahogy beérünk a Nyugatiba, tolongunk velük a folyosón, és pont úgy csodálkoznak rá Budapestre, ahogy én a segesvári vonatjegyemre, hogy tényleg van ez a város. 

(Tudod, hogy tévedek)

„Tudod, hogy tévedek

Tudom, hogy tévedek

A Gyógyfűért megyek

Amerre Gilgames

Hatalmas istenek

De könnyes istenek

Szívemre majd esőt

Negyven nap öntenek

Eső a földre hull

A Föld a Napra hull

A Nappal hullni kell

Tovább, gyanútlanul

Gyanúmra Nap nevet

Mert mégse tévedek

Egyszer majd lányt hozok

S kábító gyógyfüvet"

Legutóbbi könyved sajátos műfajú. Válogatott versek kommentárokkal. A könyvben írsz édesapádról, aki szobrász volt, de valamiért ezt az egészet mégis „elengedte”. Mintha meghalt volna benne a művészet. Belefáradt? Belefásult? 

Is-is. Nem végzett képzőművészeti főiskolát. Abban a tudatban nőtt fel, hogy nem is vennék fel, mert priusza volt a családnak a kommunista rendszerben. Sokat betegeskedett is. Budapest ostroma idején Lágymányoson laktak, és az ostrom ott tartott a legtovább, 1945 februárjának közepéig. Ő azt a pokoli telet kilenc évesen élte át. Pár hónapra megbénult. Később azért épített három házat – a harmadikban már én is segítettem. De mindezek mellett volt egy alapvetően depresszív hangoltsága is, ami bennem is megvan, és ezért át tudom érezni, miért nem küzdött meg jobban azért, hogy művészként létezhessen.

Azt is írod ebben a könyvben, hogy a szüleid nem nagyon olvasták a verseidet. Nem mutattad meg nekik, vagy nem érdekelte őket? 

Eleinte szégyelltem előttük az írásaimat, nem hittem magamban sem. Aztán egyszer csak átestem a ló túloldalára, és azt gondoltam – helytelenül –, hogy nem elég kompetensek. Pedig vannak barátaim, akik minden probléma nélkül mutatták-mutatják meg a szüleiknek az írásaikat. Nálunk ez sajnos nem így volt.

A pályakezdésed óta eltelt néhány évtized. Kialakult rólad egy olyan kép az irodalmi életben, hogy sokan „utolsó mohikánként” tekintenek rád. Az utolsó igazi költők egyikeként tartanak nyilván. Sok fiatal számára példakép, viszonyítási pont is vagy. Mit érzékelsz ebből? 

Azt nem tudom, hogy mit jelenthet az „igazi” költőség. De remélem velem kapcsolatban azt, hogy igyekszem szembe menni az elvárásokkal. De az összessel. A modern, a posztmodern, a poszthumán, a konzervatív elvárásokkal, meg a saját elvárásaimmal is. És néha pont fordítva: csakazértis engedni az elvárásoknak. Én nem tartom ördögtől valónak, ha az ember ír olyan verset is, amit egy évnyitón el lehet mondani. Az ő dolga, ha csak olyat ír.

A líra strapabíró műnem. Egyszerű, mint a marokkő, amivel nagyjából egyidős lehet, és nagy valószínűséggel azt mondja, mint akkor. Ezerszer mondták már, hogy a költészet halott. De aztán valahogy mindig voltak „utolsó igazi költők”. Igen, azt érzem, hogy jópár embernek számít a véleményem, fiatalok elég gyakran mutatják meg nekem az írásaikat – idősebbek is. Hívnak zsűritagnak, vagy versműhelyt tartani. Jó érezni ezt a figyelmet.  

Érzed ennék a terhét? Vagy a felelősségét? 

Érzem. Még akkor is, ha dicsérek. De rosszat mondani utálok, mert azzal aránytalanul sokat lehet ártani a szerzőnek. Viszont hazudni se szabad a versekről, mert az is árt. Ha negatívat mondok, mindig hozzáteszem, hogy tévedhetek, és hogy azért tudom, hogy ez és ez hiba, mert én is ezerszer elkövettem.

Ehhez talán távolról kapcsolódhat a kérdés: Hogy látod a klasszikus értelmiségi szerepet manapság? Mennyire van még bármiféle társadalmi szerepe? 

Szerintem van értelme, jogosultsága is van. Eleve: próbáljuk elképzelni a világot értelmiség nélkül! Nekem nem megy. De mostanában tényleg sokan utálják, sőt lenézik az értelmiséget

Miért? 

Ugyanazért, amiért a tudományt is szokás lesajnálni. A tudományt a modernség pár évszázadában kiemelt tisztelet övezte, mert az nem volt kérdés senki előtt, hogy egy jó irányba vivő folyamatos fejlődés részesei vagyunk. Aminek a motorja a tudomány. De mióta megrendült a bizalom a fejlődésben – márpedig megrendült, lásd például az apokaliptikus jövőképeket! –, elterjedt a vélekedés, hogy rossz felé megyünk, ez pedig elég rossz hatással volt a tudomány megítélésére: a tudomány nem oldotta meg a problémákat, akkor a tudomány mehet! És van egy általános bizalomvesztés magának a tudásnak a jelentőségében is.

Talán ettől is van az, hogy most, amikor a tanárok Magyarországon ezrével hagyják ott a pályát, és talán tízezrével tervezik, mert nem tudnak megélni, most nem áll melléjük a társadalom. És a hatalom bátran számíthat a társadalom értelmiségellenességére, amikor megfegyelmezi a tanárokat. 

De mindez összefügg a magyar társadalom súlyos, politikai természetű megosztottságával, nem? Ami talán az értelmiségre jellemző a leglátványosabban. 

Az, hogy embercsoportok alcsoportokra oszlanak, elkerülhetetlen. 

Igen, de ideális esetben ilyenkor próbálnak azért beszélni egymással. Viszont párbeszédek itt már rég nincsenek. 

Az értelmiség szerintem hasonló karaktergyilkosság áldozata, mint a tudomány. Sőt, magukban az értelmiségiekben is érzek egy elbizonytalanodást a saját szerepük és szükségességük felől. Ha ugyan nem önutálatot. De az értelmiséget ugyanúgy nem lehet leváltani, mint a népet. Esetleg elhallgattatni lehet. De másik értelmiség nincs.

Miközben elvileg arra lettek kiképezve az egyetemen, hogy készségszinten kételkedjenek mindenben, saját magukban is, és reflexből nézzék meg a dolgok másik oldalát. Többször volt, hogy csodálattal olvastam valamilyen okos, megvilágosító erejű vitacikket, egy társadalmi jelenség kristálytiszta, pontos elemzését, aztán a végén jött két mondat nettó anyázás. Mintha a szerző a végén megijedt volna attól, hogy esetleg meggyőzött valakit az érveivel, és akkor most le kéne vonni egy közös konzekvenciát. És akkor borulna a világ. 

Te próbálsz ebben a nagy egyéni és kollektív gyűlölködésben egyfajta hídember lenni? 

Inkább nem. A hídember a hasznos hülye kedveskedő szinonimája. 

Az irodalmi életben sem? 

Ha kilátszik a jó szándék, akkor megette a fene a legjobb szándékot is.

Magadban vagy magad körül is érzed az átrendeződést? Mennyire van hatással rád ez az egész? 

Van ez a mantra már jó régóta, hogy az irodalom már nem olyan fontos, a gyerekek már nem olvasnak. Amiben nyilván sok az igazság, de azért ez egy önsorsrontó rossz kör. Ha a kilencvenes évek közepén azt mondja valaki, hogy mindjárt megszűnik az irodalmi élet, jobban elhiszem, mint ma. Pedig azóta meghaltak nagyon nagy írók, irodalomtudósok, esztéták, megszűntek nagyon fontos irodalmi műhelyek, lapok és írószervezetek. De most is van irodalmi élet, csak legfeljebb megváltozott. Nagyobb részt online zajlik, de bárhol belenézek, úgy érzem, jobban pezseg, mint régebben, és akiknek fontos, azoknak talán még fontosabb is. Fiatalabbak mozgatják, mint régebben.

De ennek is jogos az alapja, mert ma mindenki ír, írásban fogalmaznak az emberek, a nemírók is, szellemesnek és élvezhetőnek kell lennie a bejegyzéseiknek és a posztjaiknak. Szóval szerintem az irodalmi élet rendben van, teszi a dolgát.   

A Térey-ösztöndíj körül komoly hisztéria volt annak idején. Megviselt? 

Akkoriban volt egy szívműtétem, inkább azzal foglalkoztam, és ki is maradtam a vitából nagyrészt. De azért bosszantott, és nem értettem, hogy mennyivel és miért lenne jobb a világ, ha mégse lenne Térey-ösztöndíj. Írói ösztöndíj ennek a korosztálynak (középkorúak) nem volt addig, és most végre lett. Állami ösztöndíjak pedig más európai országokban is léteznek, írók számára is. Szerintem ez egy ön- és közsorsrontó vita volt, és jó, hogy a covid – ha volt a járványnak valamilyen pozitív hozadéka, akkor ez az volt – elsöpörte.  

(A méhész)

Hatezer évig voltam méhész,

száz éve vagyok villanyszerelő.

Ha nyugdíjba megyek, majd újra méhészkedem.

Valami zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,

zümmögjön nekem, zümmögjön nekem,

zümmögjön nekem.

Elég cudar idők vannak. Háború, gazdasági krízis, éghajlatváltozás. Szerinted végképp véget ér most valami, végleg széthullanak az életünk eddigi keretei, vagy van még esély valamiféle visszarendeződésre?   

Igen, cudarak. Én is érzem. Már csak abból is, hogy azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban tisztelem azokat, akik képesek határozottan állást foglalni, és hűség, becsület, hit vezérli őket. Akik bátrak és harcra készek. Csak azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy minden harc elkerülhetetlen.

Mert tényleg úgy néz ki, hogy a következő évtizedekben igazán nagy harcok jönnek, közös és igazán nagy bajok ellen.

A már emlegetett legutóbbi könyved végén a legfrissebb verseid olvashatók. Ezek egyfajta Don Quijote-parafrázisoknak tűnnek. Azt írod, hogy a nagy szobordöntögetések idején beugrott neked egy kép, hogy mi lenne, ha Don Quijote szobrát is ledöntenék. 

Igen, méghozzá tragikomikus tévedésből: az antikolonialista forradalmárok, akik a gyarmatosító múlt bűneit akarják eltörölni – cancelelni, nemcsak Kolumbusz-szobrokat döntenek le buzgalmukban, hanem még egy regényhős, Don Quijote szobrát is. Ettől a tévedésből ledöntött szobortól indul el Lovag Dulcinea kóbor lovagként, az én róla szóló verseim pedig, amiket említesz, olvashatók a mi mai nyugati kultúránk paródiájaként is – ahogy maga a Don Quijote is paródiának íródott eredetileg. És a paródia műfaja nem tud és nem is hajlandó egyoldalúan szólni a világról. Egyébként nekem Don Quijote gyerekkorom óta alap. Egy tv-sorozatban láttam először. Ellenszenves volt és kiábrándító, mert előtte ment az Ivanhoe. Ivanhoe igazi lovag volt, fehér lovon. Azóta többször elolvastam a Don Quijotét, és megláttam benne a humort és a szépséget. És azt, hogy a lovag-mániáját egyszerre megélő és bölcsen kívülről látó, kettős természetű Don Quijote egyszerűen nem tud olyan röhejes és szerencsétlen lenni, hogy ne maradjon tragikus és nagy: egy igazi lovag. És azt, hogy Jézus kettős, isteni-emberi természete is ott bujkál mindenütt a regény mélyén. És talán a Don Quijotéból jön még az a bizonyos skála is, amiről az elején beszéltünk.   

Don Quijote a konzervatív anarchista? 

És maga Cervantes is, aki megteremtette őt. És ha őt olvassuk, állandóan Don Quijotékkal találkozunk: másokkal és magunkkal.

Fotók: Ficsor Márton