Mi a varázslat titka? – huszonöt éves a Harry Potter

Interjú: Farkas Anita

Tizenkét angol kiadó utasította el, végül 1997. június 26-án adta ki a Bloomsbury a Harry Potter és a bölcsek köve című kötetet, mindössze ötszáz példányban. Az óvatosság érthető volt, hiszen ekkor még senki nem sejthette, hogy J. K. Rowling sorozata irodalom-, majd filmtörténeti mérföldkő lesz. Mi a „potterverzum” titka?

Nagyon sok tényezőből tevődik össze. Először is angolul íródott, vagyis azelőtt óriási piaca volt, hogy hetvennégy nyelvre lefordították volna. Másodszor ott a nagyívű történet, amelynek az ígérete már az első részben benne rejlik, és kitart egészen a hetedik, befejező kötetig. A regények mindegyike külön világ, követhető cselekménnyel és olyan lezárással, amiben kapásból ott van a folytatás lehetősége. Mint egy jó tévésorozat vagy filmes franchise: aki rákap az ízére, alig várja, hogy újra belemerülhessen ebbe a különös, mágikus világba. Ráadásul,

A Harry Potter-sorozat igazi posztmodern alkotás, ami a városi fantasy, a heroikus fantasy, a fejlődéstörténet, a krimi, a thriller és a románc vegyítéséből épül fel. A leghangsúlyosabb persze a fantasyvonal; a műfaj toposzai és archetípusai – a világosság és a sötétség küzdelme, a prófécia, a mágikus tárgyakat ajándékozó segítők vagy a mentor jelenléte – akár a népmesékből is mindannyiunk számára ismerős lehet.

Az első film előzetese

Többeknek éppen ez adott okott a fanyalgásra, miszerint Rowling nem tett mást, mint hogy innen-onnan  „összelopkodott” mindent, és ezt nagyon egyszerű nyelven becsomagolta. Valóban így van?

Az első könyv tényleg nagyon egyszerű nyelven íródott. De ez nem biztos, hogy baj, mert az még egyértelműen gyerekeknek készült, akik épp hogy megtanultak olvasni, ezért egy hatszáz oldalas, bonyolult művel nehezebb volna megbirkózniuk. Az olvasásra való rászoktatáshoz viszont nagyon jó kezdet egy ilyen történet, amely nem akar sokat markolni, de elég kalandos és humoros ahhoz, hogy az érdeklődést fenntartsa. És ahogy tágul Harryék és a velük együtt felnövő olvasók világa, a folytatásokban úgy válik egyre bonyolultabbá a nyelv, és lesz egyre komplexebb a cselekmény. A külső események helyett lassanként a karakterekben lezajló belső folyamatokra, vívódásokra tevődik át a hangsúly, tökéletes párhuzamban a kamaszkor érzelmi hullámzásaival. Ez is egy titok: Rowling nem félt attól, hogy megbontsa a mesei harmóniát, és a fekete-fehér felosztásból kilépve megmutassa a szereplők kevésbé jó oldalát. Vagy „megölje” a közönségkedvenc Dumbledore-t. Mert tudta, hogy a fény győzelme,

Akkor ez most gyerek- vagy felnőttirodalom?

Is-is. A Harry Pottert tudományosan általában az úgynevezett kidult kategóriába sorolják, ami az angol „kid” (gyermek) és „adult” (felnőtt) szavak egybeolvasztásából jött létre. A Bloomsbury kiadó annak idején különböző marketingfogásokkal próbálta erősíteni ezt a vonalat, bízva a szélesebb olvasóközönség megszólításában. Például arra kérték Rowlingot, hogy a borítón ne szerepeljen a keresztneve, vagyis ne tudja az olvasóközönség, hogy nő vagy férfi a szerző. Erre azért volt szükség, mert a férfi olvasók világszerte nagyon bizalmatlanok a női szerzők műveivel szemben, mintha a nők még ma is csak romantikus regényeket vagy szakácskönyveket írhatnának. 

Ezek szerint az is számított, hogy a főszereplő egy fiú?

Mindenképpen. Az olvasási felmérésekből rendre kiderül, hogy amíg a szülők a kislányaik kezébe szívesen adnak fiús könyveket is, fordítva ez már nem igazán működik. Hogy egy személyes példát mondjak, nemrég jelent meg az új mesekönyvem, a borítóján egy lánnyal. A könyvhéten találkoztam egy írókollégámmal, aki mondta, hogy szívesen elvinné a kisfiának, de fél tőle, hogy pont emiatt nem venné a kezébe. Egyszerűen így vagyunk szocializálva, és ezt adjuk tovább a gyerekeinknek is. De visszatérve a Harry Potterre, van még két fontos tényező, ami a fentiek mellett hozzájárult a sikerhez.

Mik azok?

Hogy jókor volt jó helyen. A kilencvenes évek végén, kétezres évek elején robbant be felhasználói szinten is az internet, Rowling pedig nagyon korán megérezte az ebben rejlő játék lehetőséget, miszerint

Kevés olyan szerző van, aki annyira hamar és olyan hatékonyan meg tudta szólítani az interneten keresztül a közönségét, mint ő; nem véletlen, hogy a Twitter-bejegyzéseire ma is olyan sokan felkapják a fejüket. És persze az internetnek köszönhető az is, hogy minden egyszerre tudott történni, azaz hamar kijöttek a fordítások, és a villámgyorsan készülő filmekkel kapcsolatos hírekről is azonnal értesült mindenki. A megfilmesítés aztán még tovább népszerűsítette a „potterverzumot”. Floridában, majd Osakában és Los Angelesben tematikus kalandparkok létesültek, London közelében a Warner Bros. Studios köszönhetően a sorozat díszletei között sétálhatunk, a rengeteget kapcsolódó játékról, ajándéktárgyról, ruhadarabról stb. ne is beszéljünk. Mindez visszahat a következő generációkra is, mondhatni, életben tartja a mítoszt.

Az utolsó Potter-film trailere

Két tényezőt említett, melyik a másik?

Bár elsőre úgy tűnik, nem sok közük van egymáshoz, a televíziózási szokások szintén az ezredforduló környékén bekövetkezett változása. A Harry Potter-sorozat elsődleges célközönsége ugyanis már a sorozatokon szocializálódott generációhoz tartozik.

 van egy nagy íve, amelyben a karakterek folyamatosan fejlődnek, a fő téma a gonosz és a jó összecsapásának  kibontakozása, majd lezárása. Közben minden egyes könyvnek van egy saját, kerek története is, mint bizonyos sorozatok esetén egy-egy évad, ezen belül pedig a kisebb epizódok visznek közel a kulcsprobléma megoldásához. Ez a fajta regényszerkezet szépen illeszkedett ahhoz a trendhez, amelyben a kamaszok elsődleges kultúraforrása a tévéfilmsorozat lett. 

Sőt, ekkoriban jelentek meg az úgynevezett young adult sorozatok is, amelyek főhősei és egyben célközönsége a tizenévesek, a cselekmény helyszíne leggyakrabban a számukra legismerősebb és legfontosabb közeg, az iskola. 

Pontosan. Érdekes egybeesés, de a Harry Potterrel egy évben, 1997-ben startolt a szintén kultikussá vált, hét évadot megért Buffy, a vámpírok réme című tévés széria is. Az íróik egymástól függetlenül éreztek meg valamit a korszellemből, hiszen annak ellenére, hogy utóbbinak lány a főszereplője, rengeteg hasonlóság van köztük. Harry árva, Buffynak az apja hiányzik, mindkettőjüket egy okos lány, egy vicces barát és egy bölcs apafigura segíti a az új iskolában a semmiből feltáruló mágikus világ útvesztőiben, mindketten előbb vonakodnak elfogadni a prófécia rájuk vonatkozó részét, majd önként életüket adják a közösségért, hogy aztán – mint Krisztus – feltámadjanak. Ráadásul Buffy közege, ahogy a Roxfort is egy sokak vágyálmában szereplő, a láthatón túl sejtett, varázslatos hely. Ami ugyanakkor nem hibátlan: leképeződnek benne a való világ szörnyűségei, konfliktushelyzetei, lehetőséget teremtve ezzel az azonosulásra. De rögtön ott a fel- vagy megoldás is

– csak így tudjuk legyőzni a gonoszt.

Mindez tud még hatni a legújabb generációkra is?

Szerintem igen. Egyetemi tanárként persze érzékelem, hogy egyre többen vannak azok, akiknek a Harry Potter-regények nem alapélmények; retró lett belőlük. Most egy kis lecsengés van, de biztos vagyok benne, hogy ha valaki ebben az univerzumban nőtt fel, szülőként úgyis a gyereke kezébe nyomja majd a köteteket. Annál is inkább, mert hiába telt el huszonöt év, sem az angolszász, sem az azon kívüli világban nem látom, hogy Rowling teljesítményét bárki egy kicsit is felülírta volna.

Nyitófotó: WARNER BROS / HEYDAY FILMS / COLLECTION CHRISTOPHEL VIA AFP