„Sarokba szorított patkányok!” – így fakadt ki az ukrán újoncokra egy toborzó
Nem egyszerű a vágóhídra küldeni embereket – erről beszélt Artem, a toborzótiszt a The Telegraph című lapnak, aki pontosan tudja, mennyire gyűlölik az emberek.
Miért fontos a nemzeti konszenzus és hogyan mentheti meg a nyelv és a kultúra a magyarságot? Az új Kommentár lapbemutatóján jártunk!
A Kommentár legújabb, nemzeti konszenzusról szóló lapszámának bemutatóját tartották meg a Magyar Nemzeti Múzeum kertjében. A rendezvényen L. Simon László, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója, Békés Márton történész, a Kommentár főszerkesztője és Bódi Ábel aktivista beszélgettek, a beszélgetést Horváth Szilárd moderálta.
L. Simon szerint minél messzebb megyünk vissza a történelemben, annál erősebb konszenzust, azonos gondolkodást látunk a jobb- vagy baloldaltól függetlenül.
1848-’49 már ilyen, de 1956 megítélése még nem ilyen, bár a többség a szovjet rabigát lerázni akaró forradalmat lát benne, de mélyben még „szunnyadnak” azok, akik szerint nem így volt.
A Kommentár legújabb számában arra tettek kísérletet, hogy bemutassák, milyen konszenzust védenek a kulturális hegemóniával. „Mi azt szeretnénk, ha mindenki számára bizonyos kérdések ugyanazt jelentenék, nem lenne vita, hogy mi számunkra a kulturális, gazdasági szuverenitás, a nemzet egysége, vagy épp a nyelvhez való viszony”.
Békés Márton konszenzusos témaként említette például a Múzeumkert megújulását, a nemzeti örökség megőrzését építészeti és szellemi tekintetben is. Ennek gyökere a magyar reformkor, mely a magyar nemzeti közösségnek egy utolsó közös élménye – de talán ’56 is ilyen – melyek a jövőt is megerősítik. A mostani lapszám borítóján Klebelsberg Kuno áll, aki a legtöbb ideig vezetett egy tárcát a Horthy-korban, tehát „az idők metszéspontján vagyunk”, ezek valódi távlatok – jelezte a történész.
A Klebelsberg-féle reformok is lassan konszenzusosak lesznek, ekkor alkotott Kassák Lajos is, aki szintúgy ilyen szerző, nem véletlen, hogy az ő egyik mondata díszíti a Kommentár hátlapját. A konszenzusra jutás a magyar nemzet életbiztosítása, a kultúra tartja össze ezt a nemzetet, melynek kódja a nyelv, s
Bódi Ábel szerint a nemzeti konszenzus az egyetlen olyan mód, amivel építő politikát lehet folytatni. Ehhez kell a kulturális hegemónia, amit nem kérdőjeleznek meg. ’68 előtt a politika és a kultúra nagyon elvált egymástól, előbbi nem akart beleszólni az utóbbiba. Ekkor még erős volt az emberek hite, vallása, sokkal inkább organikusan szőtte át a nemzetet a népi hagyomány. Voltak nemzeti gondolatokkal megáldott kommunisták is, például Ady, még ha kevés ilyen is volt. Ám amikor rájöttek a kommunisták, hogy politikailag nem tudnak hatalomra jutni, áttértek a kulturális, metapolitikai térre.
A kultúra lett az a hídfő, amit átvettek. Ezzel és az oktatással gyakorolták a hatalmat, a kettő terület az SZFE-ben ér össze. Ez a „forradalmárok olyan fészke” volt, amiért „az utolsó vérig harcolnak”. A politika függelmi viszonyban van a néppel, a nép pedig szerves viszonyban a kultúrával. Ezért fedezhető fel a politikai tartalom az SZFE szabadságharcos üzenete mögött. Bódiék üzenete az volt, hogy „itt nem lesz 1968”, rámutatva, hogy az SZFE üzenete politikai volt. De hasonló példa lehetne még a Netflix, YouTube, a közösségi média,
Békés utalt rá: G. Fodor Gábor nem olyan régen azt mondta, hogy a hazai ellenzéknek az tenné a legjobbat, ha „belekonszolidálódnának a NER-be”. Erre sokan felfigyeltek, Békés szerint GFG szavai kegyetlenek voltak, de a valóságról szóltak. A magyar társadalom az átlagban a legjobboldalibb az EU-ban, a szavazók lassan 60%-a tekinti magát jobboldalinak, ami bőségesen megfér a hazai kultúra miatt azzal, hogy baloldalinak tekinthető gazdasági programokat támogatnak (lásd benzinár-sapka és élelmiszerár-stop).
Immár nem csak politikai, de társadalmi változások vannak, és érnek a kulturális változások is. S ha ezek bekövetkeznek, azok az ellenzéknek nem üzennek jót, de a végén stabil, konszenzuális társadalmat fog eredményezni. „Aki nem osztja a konszenzust, nem néz szembe elnyomással.” De Trianon után rájött a magyar politikai elit, hogy a konszenzusos kultúrával élheti túl a nemzet Trianont, az évtizedet, az évszázadot. 2010 cezúra, korszakhatár, s az ország talpra állítása ismét a kultúrán keresztül történik. A globalizált világban azonban az áthagyományozás nehezebb, ezért növelni kell a kulturális immunrendszert, és ezért államilag kell védeni a kulturális szuverenitást – zárta sorait Békés.
Fotó: Kommentár