Az átlagember és a kortárs művészet viszonya nem túl rózsás – Erős István, az MKE új rektora a Mandinernek

150 éves a Magyar Képzőművészeti Egyetem. Mi ennek a másfél évszázadnak a mérlege?

Valahányszor kimegyek a folyosóra, elképesztő hangulat fogad, önök is láthatták, gyönyörű terekben folyik a képzés, ám ez csak a dolog egyik része. A nagy elődök nyomdokába lépni óriási felelősség – megfelelni azoknak az elvárásoknak, amit ők egykor elkezdtek. Voltak nagy fordulópontok az egyetem életében, főleg az első és második világégéskor vagy 1956 környékén, amikor az intézmény négy hallgatója vesztette életét az itteni harcokban. Ilyenkor mindig újra strukturálták a képzést, amely aztán mindig próbálta leképezni az adott kor hangulatát. Nagyjából mindig próbáltak szinkronban lenni a világ képzőművészeti szcénájával. Persze volt olyan időszak is, amikor kevésbé sikerült, például az '50-es években politikai kényszer hatására óriási lépéshátrányba kerültek, aztán a '60-as években a konszolidáció és enyhülés időszakában újból elindult egy felzárkózási folyamat. Most viszont minden felgyorsult. Egyre több hallgató jön hozzánk más országokból és egyre több diákunk tanul időlegesen külföldi egyetemeken. Folyamatosan részei vagyunk a világ képzőművészetének, a nemzetközi trendek ugyanúgy begyűrűznek ide is. Ugyanakkor meglátásom szerint mindezt úgy kell lekövetni, hogy ezzel egyidejűleg

Több országnak, népnek vannak erős karaktervonásai a művészetek terén, gondolok itt az oroszokra, olaszokra, görögökre. Milyen a magyar karakter?

Ez egy nagyon érdekes kérdés, éppen nemrégiben jártam körül ezt a témát egy könyv írása kapcsán. Ez főleg akkor volt érdekes, amikor a vasfüggöny még létezett; az egyik legfontosabb kérdés az volt, miként tud szinkronban lenni a keleti és a nyugati művészet Európán belül, hiszen az információk csak hézagosan áramlottak kelet felé. Meggyőződésem, hogy nagyon jelentős életművek voltak itt a keleti végeken is. Elég csak a ’60-’70-es évek performansz-művészetére gondolnunk. E térség sajátossága volt, hogy az akkori alkotók nem kimondottan a közönségnek szánták az akcióikat, emiatt olyan őszintesége és ereje volt ezeknek a munkáknak, ami visszatekintve számomra szimpatikusabb, mint a nyugati galériákban véghez vitt performanszok, amik tudatosan koreografáltak voltak. Tehát hogyha efféle életműveket rakunk össze mozaikszerűen Kelet-Európában, kirajzolódik egy olyan sajátos karakter, ami – ha országokra bontva nem is szembetűnően –, de a térségre mindenképpen jellemző.

Jómagam öt évig éltem Kolozsváron, és a különböző művészeti ágak képviselőivel beszélgetve sokszor éreztem, volna igény arra, hogy ezt a térséget a művészetek szintjén jobban összekapcsoljuk. Sok alkotóművész hiányolja a szorosabb együttműködést, mondván, sok ponton közös a történelmünk, a világlátásunk, s a fejlődésünk eltér a nyugatétól. Mi gátolja ezt?

Valószínűleg az, hogy hosszú időn át – és most nemcsak a vasfüggöny idejére gondolok, hanem korábbra is – valamiért „vigyázó szemeinket mindig a nyugatra vetettük”. Azt hiszem, ez a beidegződés tovább élt. Engem személy szerint nagyon foglalkoztat ez a téma, a legutóbbi kutatásomban például a moldáv performansz-művészettel, illetve a volt Jugoszláv területekkel foglalkoztam. Kelet- és Nyugat-Európa között talán abban áll a különbség, hogy nyugaton, ahogy pörögtek az események, szinte azonnal fel lettek dolgozva, itt keleten viszont nem, így ez a mai napig egy kiaknázatlan aranybánya. A következő művészettörténész nemzedéknek izgalmas feladat lesz, hogy ezeket a mozaikokat szépen egymás mellé rakja.

Az egyetemen tanult, illetve tanított a magyar képzőművészek színe-java. Most hogyan állunk kiemelkedő vagy akár nemzetközi hírű képzőművészekkel?

Az egyetemen sokféle képzés folyik: szcenika, restaurátor képzés, intermédia, klasszikus szakok (festészet grafika, szobrászat), művészetelmélet. A művészettörténet, művészetelmélet tanáraink például kiemelkedőek, nemzetközileg is ismertek, de ugyanígy a művész-tanárok között is vannak szép számmal olyanok, akik a nemzetközi szcénában is folyamatosan jelen vannak.

„A Képzőművészeti Egyetem nincs benne a köztudatban, legalábbis ahhoz képest, amilyen szerepe a magyar képzőművészetben van (…) más a képzőművészet ázsiója, mint mondjuk a színházé, a filmé vagy a zenéé. Ezen fontos lenne javítani” – mondta korábban. Hogyan terveznek javítani ezen?

Egyrészt a kommunikáción kell javítani, hiszen rangos és minőségi kiállításaink és eseményeink vannak, de a nagyközönség nem tud róluk. Ha csak az egyetem falai között történik minden, csak mi magunk tudjuk ennek az értékét, de nem kommunikáljuk kifelé és nem nyitjuk ki a kapuinkat, akkor az nem eredmény. Éppen ezért nyitottunk egy hallgatói galériát a Margit körúton, ahol bárki részt vehet az előadásokon, kerekasztal-beszélgetéseken, kiállításokon. Ezenkívül szeretnénk javítani a nemzetközi kapcsolatainkon is: előadásokkal, publikációkkal kell jelen lennünk Európában és a világ többi részén, nemcsak közvetlenül a határainkon túl. Sajnos nagyon keveset tudnak Kelet-Európáról például a Távol-Keleten, pedig nagyon nyitottak irányunkba. Nekünk ezt kell kihasználnunk.

Ki kell mozdulnunk, hogy ne csak a megszokott helyeken legyünk jelen, hanem újszerű helyeken is. Remélem, hogy a most futó 150 éves az MKE eseménysorozat erre is jó alkalmat nyújt – ha a vírushelyzet is engedi –, hiszen kétségtelen, hogy nem vagyunk benne annyira a köztudatban, mint a Zeneakadémia, a MOME vagy a Színművészeti.

Miért éppen a Távol-Kelet? Ha jól tudom, ön tanított a Tajvani Művészeti Egyetemen.

Nagyon sok országgal tudatosan keresem a kapcsolatot: Indiával, Iránnal, Koreával, Indonéziával. Az ázsiai országok egészen a ’60-’70-es és ’80-as évekig nem voltak részesei a nemzetközi művészeti szcénának; gondolok itt például Koreára, ahol nagyon későn, csak a ’90-es évekre épült ki a galériarendszer. Ekkor kezdtek megjelenni a Velencei Biennálén például. Viszont mindennek ellenére tudatosan és célirányosan, rengeteg pénzből, gyors ütemben zárkóztak föl. Ezek az országok rettentően kíváncsiak, és nagyon tudják értékelni, amikor partneri viszonyba kerülnek, és nincs alá-fölérendeltségi érzésük. A vendégprofesszori időszakom alatt azt tapasztaltam, hogy ezeknek a népeknek a képzőművészete több ponton mutat erős eltérést az európaihoz képest. Például a testábrázolással kapcsolatban az ő tradíciójuk nagyon rövid távra vezethető vissza, hiszen a hagyományaikban nem úgy volt jelen az emberi test ábrázolása, mint nálunk. Az efféle különbözőségekre kölcsönösen lehet együttműködéseket építeni.

A Képzőn mára már a hallgatók a határterületekkel és olyan a műfajokkal is foglalkozhatnak, amelyek jelenleg hivatalosan még nincsenek benne az oktatási struktúrában. Ilyen például a fényművészet, az installáció, a performansz vagy a street art – az intermédia szakra egyre nagyobb a fiatalok érdeklődése. Érkeznek az „új műfajok”?

Korábban külsősként tagja voltam a diploma-bizottságnak, ahol szakdolgozatokat minősítettünk, diplomamunkákat véleményeztünk. Érdekes volt látni, hogy a hallgatók nagy része éppen ezeket a peremterületeket találja izgalmasnak. A grafikus és festő végzősök egy része is instalatív módon jelenítette meg a munkáit. Úgy tűnik, valóban mutatkozik erre egy igény. Éppen ezért azt gondolom, hogy szükség van egy olyan új szakra, ami ezt intézményi keretek között tudja oktatni. Így akkreditáltunk egy olyan szakot, ami arra hivatott, hogy a határterületek iránt érdeklődő fiataloknak adjon lehetőséget, az lesz a neve, hogy Vizuális művész alapszak és Képzőművész mesterszak. (2022 őszén fog indulni – a szerk.)

Zenészek körében is sokat hallom, hogy a határterületeken, műfajok ötvözésével lehet manapság újat alkotni és a legjobban kísérletezni. Nem megy ez a klasszikus vonal rovására?

Ahogy a beszélgetés elején említettem, az egyetemen mindig az adott kor lenyomata jelent meg a diákok munkáiban, legalábbis a jobbak erre törekedtek, egyfajta reflexió. Nem is gondolnánk, hogy milyen nagy hatással volt és van a technikai fejlődés a képzőművészetre. Gondolok itt egészen a mikroszkóp megjelenésétől a mozgóképig mindenre. Például érdekes kérdés, hogy a mikroszkóp megjelenése, mennyire generálta az absztrakt művészetre való igényt, hiszen olyan vizuális élményben volt része az embereknek, amiről azelőtt el sem tudták képzelni, hogy létezik. Most pedig itt vannak a legújabb technikai lehetőségek, az információs őrület, ami körülvesz minket, az új eszközök megjelenése – a fiatalok erre reflektálnak, számukra ez a természetes, ebben élnek. Nyilván sok olyan hallgató is van, aki a habitusa, érdeklődése miatt, továbbra is a klasszikus kifejezési formákat preferálja. Azt azért mindenképp érdemes megjegyezni,

Ez csupán egy új kifejezési forma. Minden ilyen megújulás valahol jótékonyan termékenyíti meg a klasszikus kifejezési formákat is. Ez egy állandóan alakuló folyamat, kísérletezés.

Amikor a fiatal generációk már ennyire „felszorultak az online térbe”, mennyire nehéz valódi hús-vér közösségekben gondolkodni? Mi a helyzet a művésztelepekkel?

Nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolnom, hiszen még csak fél éve vagyok a posztomon, és a kinevezésem belecsúszott a jelenlegi járványhelyzetbe. A vizuális művészet – például a szobrászat – gyakorlati oktatása online eleve teljesen abszurd. Én azt látom, hogy a fiatalok ki vannak éhezve a hús-vér találkozásokra. Noha kívülről úgy tűnhet, jól érzik magukat az online térben, én azt tapasztaltam, hogy nagyon vágynak az együttlétekre, a társaságra és a közös alkotásra, gondolkodásra. A tihanyi művésztelepünk a vírus miatt másfél évig nem működött. Az első intézkedéseim egyike az volt, hogy ezt a helyet újra kinyitottuk. Azóta is telt házzal működik. Az az eltökélt célom, hogy a tihanyi művésztelep kimondottan egy oktatási helyszín legyen, ahová egyhetes-kéthetes turnusokban, akár tematikus workshopok, projektek kapcsán utazhatnak majd le a diákok.

Friss diplomás képzőművészként milyen esélyek vannak az elhelyezkedésre?

Ez ügyben is úgy érzem, kötelességünk mindent megtenni. Részt vettünk az Art Marketen, ahol hallgatói munkákat állítottunk ki, ez jó belépő lehet a legtehetségesebbek számára. Különböző nemzetközi szimpóziumokra küldjük a hallgatókat, ahol lehetőségük nyílik a kapcsolatépítésre. De állandó kapcsolataink vannak galériákkal, különböző kerületek kiállítóhelyeivel is. Ilyen módon tudjuk őket segíteni. A klasszikus szakokon pedig mesterközpontú képzés folyik, ahol a jó mester és tanítvány viszony nagyon fontos, hiszen a mesterek tudják igazán felmérni azt, kinek miben van szüksége segítségre.

Tehát akkor van egyfajta utókövetés?

Lesz. Ez a tervem.

Rengeteg híres művésztől hallani, de az ember, ha csak a saját környezetében körülnéz is, azt tapasztalja, hogy ha egy gyermek művészettel szeretne foglalkozni, van az a bevett mondat a szülő részéről, hogy „jaj, fiam/lányom, inkább találni kéne valami normális szakmát”.

(Nevet) Az abszolút jogos, hogy minden szülő aggódik a gyermekért, és financiálisan a képzőművészet az egyik legbizonytalanabb pálya, ami elképzelhető. Ha visszanézünk a művészettörténetben, ez általában mindig így volt, gondoljunk akár Van Goghra vagy Tóth Menyhértre. Ugyanakkor a képzőművészet ad egyfajta szabadságot, ami óriási érték, főleg manapság, de a megszerzett tudást senki nem veheti el tőlünk, alkalmazhatják különböző más szakmákban, vagy akár az oktatásban is. Minden nehézség ellenére hála Istennek úgy látom, töretlen az érdeklődés a képzőművészet iránt.

Mennyire nyitottak a magyar emberek a kortárs képzőművészetre?

Az európai ember absztrakcióhoz való viszonya teljesen más, mint egy távol-keleti vagy afrikai emberé. Nálunk nagyon erős a figuraábrázolás, a keleti népek pedig inkább szimbólumokban gondolkodnak, ennélfogva sokkal nyitottabbak az absztrakcióra, mint mi.

Nemrég interjúztam egy mozdulatművésszel a Magyar Krónika Magazinnak, aki arról beszélt, hogy az embereknek meg kell tanítani, hogyan nézzenek/érezzenek egy kortárs táncelőadást. Egy-egy absztraktabb kortárs kiállítást sem egyszerű értelmezni. Mivel lehetne közelebb vinni az emberekhez ezt a műfajt?

Nekünk vannak kezdeményezéseink, amivel próbáljuk áthidalni ezt a szakadékot. Az eddigi művészeti praxisom során szerveztünk olyan nyári művésztelepeket kis falvakban, ahol helyi lakókat vontunk be a kreatív alkotás folyamatába. Azaz részt vettek egy műalkotás megalkotásában. A kovács, az asztalos, az ács és egyéb kézműves emberek segítettek az alkotásban, nap mint nap a művésszel együtt dolgoztak. Azt tapasztaltam, hogy jó barátságok alakultak ki, nagyon szoros kapcsolatok köttettek a közös kreatív munka során. Ez például egy módja a közeledésnek.

Az SZFE körül nagy hullámok csapkodtak az elmúlt egy évben. Sokan azt kérték számon a Színműn, hogy nem elég nyitottak a másik fél irányába, illetve, hogy egyféle ideológia mentén folyik az oktatás. Mi a helyzet a Képzővel?

Ezt a fajta feszültséget itt nem érzem, nálunk mindenféle irányultság megtalálható. Ez így is van rendjén, és ameddig én vezetem ezt az intézményt, erre is fogok törekedni: hogy mindenféle gondolatnak legyen helye.

Ahogy a beszélgetés legelején mondta, gyönyörű helyen vagyunk: másfél éve tart a felújítás, a Lotz-freskók restaurálása már befejeződött. Februárban tervezik az átadást. Hogy látja, tartható az időpont?

Igen, tartjuk az időpontot, február közepén az épület történetéhez kapcsolódó nagyszabású kiállítással ünneplünk, amely a Barcsay Teremben nyílik.

Fotó: Ficsor Márton