Egy oldal van: Magyarország – Dörner György a Mandinernek

Újra öné az Újszínház igazgatói széke, bár akadnak szép számmal, akik örülnének, ha nem Dörner Györgynek hívnák a színház vezetőjét. Például Karácsony Gergely főpolgármester, aki a regnálása legelején azt nyilatkozta: „Dörner György biztos nem nyeri meg a következő pályázatot”. És mégis. Mi a titka, hogy immáron harmadik ciklusát kezdheti meg?

Erre önhittség lenne válaszolnom bármit is, mert akkor azt kellene mondanom, hogy valószínűleg én voltam a legalkalmasabb a pozíció elnyerésére. De ezt nem nekem kellene kimondanom, hanem annak, aki engem megválasztott. Nem is akarok helyettük válaszolni.

2012 óta, cirka egy évtizede vezeti az intézményt. Ezt már akár korszaknak is hívhatjuk.

Tekintsük is annak.

Ám legyen. Milyennek látja a Dörner-korszak mérlegét?

Nos, ez idő alatt kiderült, hogy a magyar szerzők fantasztikus drámákat tudnak írni. És nem csak drámákat, hanem mindenféle más műveket is: regényt, kisregényt. Illetve az is kiderült, hogy a magyarok szeretik a magyarokat. Nemcsak az angolszászokat, meg a németeket, franciákat, hanem a magyarokat is.Márpedig a kívánatos az lenne, hogy a magyar elsősorban a magyart szeresse.

Ebben a tekintetben elég különleges állatfaj a magyar, hiszen nap mint nap megtapasztaljuk, hogy vannak, akik folyamatosan a többi magyar ellenére tesznek. Ha a történelmünket végignézzük, ez mindig is így volt. Tanulnunk kellene belőle!

„A színházak Magyarországon nagyrészt nemzetköziek, nem magyarok" – mondta egy interjúban, és hozzátette: „Külföldi liberálisok diktálják a színjátszásunkat”. Pontosan mire gondolt?

Az európai-, sőt azt mondanám, a nyugati világ színházi trendjeit Amerika, az angolszász színház, a német liberális színház és talán kis mértékben az orosz alakítja.

– Amerikából átvett musicalekkel, az angol West Endről levetett színdarabokkal, berlini színházak által ajnározott előadásokkal. Én nem akarok ebbe a sorba beállni. Annyi jó magyar szerző van, még sincsenek jelen a repertoárokban, olyannyira nem játsszák őket, hogy az már szinte fáj. Elkeserítő, hogy az emberek nem ismerik Németh Lászlót vagy Illyés Gyulát, de Szabó Magdának is csak egy-két darabja forog „közszájon” a színházi életben. Vagy mondhatnék még további neveket: Kocsis István, Herczeg Ferenc teljesen el vannak felejtve, sőt fel sincsenek fedezve. Ez kapitális bűn a magyar színházi kultúrában.

Mit gondol, miért követi számos magyarországi rendező a nyugati trendeket? Rossz beidegződés?

Nem feltétlenül. Inkább azt mondanám, ez a könnyű út. Képzelje el, hogy van két anyag, amibe a kezünket bele kell nyomni: az egyik oldalon ott van a tészta, amibe könnyen belemegy az ember keze, a másik oldalon pedig a szikla. Az igazán nagy feladat a sziklával próbálkozni. Mindenki hajlamosabb a könnyebb felé elmozdulni. Én a nehezet választom. Szép feladat, s a megoldását nem tartom lehetetlennek.

A filmes világban hasonló a helyzet: a régi magyar klasszikusokkal jó ideig nem próbálkoztak, most újra mutatkozik némi törekvések efelé. A legtöbb nagy magyar irodalmi mű adaptációja évtizedekkel ezelőtt készült. Azóta miért nem?

Azért, mert kommunizmus volt a kettő között. A kommunista rendszerben pedig a politika diktálta a kultúrát, és nem fordítva. A görögöknél még a kultúra diktált a politikának, ez mára átfordult. Ez nagy hiba meggyőződésem szerint, és ebben a kommunizmusnak óriási felelőssége van. Megszakadt a klasszikus magyar kultúra folytonossága, külföldről, Moszkvából irányított elvek mentén alakult a hazai kultúra – amiben ugyan születtek örök érvényű művek minden művészeti ágban, de az indíttatás, és hogy valaki kiteljesedjen, elég szűk mezsgyére volt korlátozva. Ez ’90 után sem oldódott fel.

Harminc éve nincs kommunizmus, mégis ugyanez a gond.

Csupa magyar szerző szerepel tehát az Újszínház repertoárján, köztük Wass Albert és a fent említett Herczeg Ferenc is. A szerzők anno a NAT-vita kapcsán negatív kontextusban kerültek elő, voltak, akik nehezményezték a tananyagba való beemelésüket. Ez a műsorpolitika egyfajta dafke?

Nem. De azt gondolom, amit az ember nem ismer, arról ne alkosson véleményt. Mint tudjuk, Herczeg Ferenc Sztálinnak, de ugyanúgy az angol királyi családnak is kedvenc szerzője volt. Sőt, az angol királyi családnak Mikszáth Kálmán is az egyik kedvence volt. Valahogy ezek az információk háttérbe szorulnak, nem teszik őket közüggyé, pedig annál fontosabb dolog kulturális szinten nincs, hogy újra a világ elé toljuk a magyar szerzőket, ők ugyanis a világ élvonalába tartoznak. Akik ezekről a szerzőkről véleményt mondtak, nem is ismerik őket. Annak idején rám is fogtak tücsköt-bogarat. Szemenszedett ocsmány hazugságok voltak. Aki ezeket elhiszi anélkül, hogy az igazságnak utánajárna, azt mélyen elítélem.

Hogy fogadja a közönség ezeket a műveket?

Ahogy mondtam, a magyar nézők szeretik a magyar szerzőket. Azt azonban érdemes tudni, hogy egy időben a színházba járókat otromba hazugságokkal és félelemkeltéssel sikerült elriasztani az Újszínháztól. A közönség félt eljönni egy olyan színházba, amelyet mérvadónak beállított megmondóemberek dehonesztáló jelzőkkel illettek. A „fortélyos félelem” ugyanúgy igazgat, mint ahogy azt József Attila idejében tette.

Ez eltartott egy ideig, aztán kiderült az igazság, és újra jöttek a nézők. Eddig még senki nem kért tőlem elnézést, és a nézők megfélemlítéséért sem.

Mit gondol, más rendezők kishitűségből nem nyúlnak ezekhez a szerzőkhöz?

Inkább rossz szándékból és butaságból. Aki egy levetett, koszlott kabátot próbál bemutatni, és a hatvanhetedik bőrt is le akarja húzni az Ahogy tetszikről vagy a Három nővérről, az csak ahhoz ért.  Megragad, és fél attól, hogy egy jobb minőséggel kell felvennie a küzdelmet. Mert igenis a magyar – színházi tekintetben –  kiváló minőség. Ahelyett, hogy tanulnának, megrekednek a tudatlanságban. Hát persze, hogy harcolnak. Idézek egy előadóestből: „a középszer cseréljen helyett Beethovennel...” Minden középszer fél attól, hogy jön egy Beethoven, ezért azt szereti, ha van egy olyan hatalom, ami kicserélteti a zsenit a középszerre. Távolról sem szeretném magamat vagy az Újszínházat Beethoven-kaliberű zsenikhez hasonlítani, de a gyönge középszer mindig fél a jobb minőségtől.

Ha igaz az, hogy mindig a jobb és nemesebb dolgok viszik előre a világot, akkor hogyan lehet az, hogy világszerte az ön által említett „középszer” uralja ezt a teret?

Túl sokan vannak, és túl sokan élnek ebből. A világon nincs még egy olyan ország, ahol ennyi amatőr színházi társulat működne, mint Magyarországon. Dunát lehet rekeszteni velük. És hogy is fogalmazzak: az amatőr nem profi. Az az amatőr, amelyik profi színvonalon, de amatőr körülmények között dolgozik, becsülendő, de az az amatőr, aki színvonalában is megmarad amatőrnek, azt miért kellene államilag támogatni? Csak körül kellene nézni a környező országokban: Romániában tizenegy amatőr társulat van, Csehországban és Lengyelországban tíz alatt, Franciaországban nyolc, Magyarországon több ezer. Tarthatatlan, hogy

Létezik-e politikamentes színház?

Nem. Az a tapasztalatom, hogy nem létezik. Ha akarjuk, ha nem, mindig lesz a színháznak politikai felhangja. Ezt nem lehet egy tollvonással eltörölni.

Mit gondol, miért éppen most éleződtek ki ennyire ezek a problémák, mint az SZFE-ügy, a kultúrharc, a meeto és a többi? Hiszen ezek évtizedek óta köztünk lappangó feszültségek.

Azért ezeknek jellemzően nem voltak hagyományai korábban. Nem volt két egymással szemben álló színházi csoport. Most meg van, egy Teátrumi Társaság és egy Színházi Társaság. Semmi értelme nincs. Ezzel csak fokozzuk az ellentéteket, ahelyett, hogy feloldanánk. A művészet a műben hordozza a konfliktust, nem a művészetnek kell konfliktusban állnia a művészettel.

Több mint fél évig uralta a közbeszédet az SZFE-ügy.  Most egy kis idő távlatából, nyugodtabban és józanabbul visszatekintve, mit gondol a történtekről?

Bevallom, annyira nem keltette fel az érdeklődésemet. Én ott vizsgaelőadásokat és színésznövendékeket néznék szívesen, de rossz tapasztalataim voltak, ezért már nem nézek. Máshol keresek színészeket. Ennek az egész történetnek semmi köze nem volt a művészetekhez, ez pénz és hatalmi kérdés volt –

Nagyon egyszerű a képlet: ha történik egy rendszerváltozás, akkor tényleg meg kell változtatni a dolgokat. Ha nem változtatják meg, akkor a régiek a világ végéig azt fogják gondolni, hogy az az övék. Nem volt ebben az égvilágon semmi kultúra, sőt kulturálatlanság volt benne. Rég meg kellett volna tenni. Nem lehet megúszni.

Nem lehetett volna óvatosabban csinálni? Békés tárgyalásokkal?

Nem lehetett volna. Nekünk magyaroknak a békés tárgyalásokkal rossz tapasztalataink vannak történelmileg. Gondoljunk csak Versailles-ra, Trianonra. Csak erőből lehet. A forradalomnak nincsenek jelzői. A forradalom azt jelenti: a tulajdonviszonyok radikális megváltoztatása. A többi önmagunk ámítása.

„A magyar oktatási rendszerben hazaszeretetre kell nevelni a gyermekeket” – mondta egyszer. Miben különbözik ez a kijelentés a másik oldalon gyakran számonkért ideológiai neveléstől?

Ne keverjük össze! Ha van egy olyan vezetés, amelyik a hazaszeretetet hangsúlyozza, akkor annak ki kell küszöbölnie azt a fajta ideológiai nevelést, ami a hazaszeretet ellen tesz. Nincs másik oldal. Egy oldal van: Magyarország. Módszerbéli különbségek lehetnek, de itt egy ország van, amelynek hazaszerető polgárai vannak. Ha ez egyeseknél nem létezik, akkor az azt jelenti, hogy Magyarországon belül ellenség van. Nem kell szépíteni.

A pandémia az Újszínházat is megrázta. Sok színházzal ellentétben önök nem tartottak online előadásokat. Miért?

Tartottunk az online-térben előadásokat, de csak olyanokat, amelyeket korábban már rögzítettünk. Azt, hogy előadást egyenesen közvetítsünk, nem vállaltuk be, hiszen ugyanúgy veszélyeztettük volna a járvány terjedésének lehetőségét a színházban. Ezzel az erővel előadást is tarthattunk volna nézővel, hiszen a nézők nem a színészektől kapják el a vírust, hanem egymástól, és a színészek sem a nézőktől kapják el, hanem ők is egymástól. Szerintem teljesen hibás felfogás az, hogy a színészek mindennek ellenére együtt játszanak, hiszen leginkább egymástól kaphatják el a betegséget.

A covid a legenyhébb változatától egészen a sajnálatos halálos áldozatig végig söpört az Újszínházon.

Valóban így történt. Többek között ezért is döntöttünk úgy, hogy nem szabad engedni, hogy egy itt elkapott fertőzés miatt bármelyik kolléga meghaljon. Egyébként nem itt történt a fertőzés, amibe a sajtósunk belehalt, de nem jó ezt folyamatosan kockáztatni.

Azt mondta: „nem akarta kísérteni az Istent”.

Nem bizony.

Isten büntetése volna a járvány?

Azt nem tudom, azt csak maga a Jóisten tudja. De Istent nem szabad kísérteni semmilyen formában.