Mit kezdjünk a parasztházainkkal?

Nyitókép: Kádár-kockák Katharina Roters képein

Móré Levente írása

Hazánkban mintegy félmillió hagyományos technikával épült családi ház áll, amelyek általános állapota gyorsan romlik. A fenntarthatóság és a természethez való szorosabb kapcsolódás igénye teszi a kérdést különösen aktuálissá: vajon feladatunk-e megmenteni a régi házakat?

Sokan és sokat tettek azért, hogy a hagyományos építészeti formák, építési technikák fennmaradjanak, eltűnésük mégis megállíthatatlannak látszott – ma azonban a klímaváltozás káros hatásainak csökkentése, a helyi anyagok használata és a természettel való harmónia újra felfedezésének vágya miatt ezen épületek jelentősége is felértékelődött.

A népi építészet alatt általában a falusi és mezővárosi népesség építményeit értjük, ami a korok változásával folyamatosan átalakul: Nehéz tehát meghatározni a védendő értékeket még akkor is, ha a korszakolás és a stílusbesorolás viszonylag egzakt módon elvégezhető. A művészettörténeti kutatás is arra törekszik, hogy megfogalmazza, milyen művészeti és műszaki tényezők határozzák meg a szépség, az arányosság és a forma élményét e házakban, vagyis azt, hogy mitől válik valami védendő értékké. 

Az egyes tájak jellegzetes környezete akkor maradhat meg, ha a műemlékvédelem eszközét segítségül hívva eredeti formájukban megőrizzük az embematikus alkotásokat – ez a jövő nemzedékei felé is kötelességünk.

A közelmúltban elhunyt Sisa Béla Ybl- és Kós Károly-díjas építész, művészettörténész

de legalábbis hagyni akarta elenyészni az elődeink gondolkodását tükröző építményeket.

Több mint száz épület maradthatott meg Sisa fáradozásának köszönhetően, Ybl-díját is „a népi építészet értékeinek megőrzéséért, fennmaradásáért végzet sok évtizeden áttartó áldozatos munkájáért, valamint az építészettörténeti munkásságáért” kapta; e célt pedig nem egyedül látta maga előtt. Számos remek szakember ismerte fel már a ’70-es, ’80-as években is, hogy milyen fontos örökségünk megőrzése. Az urbanizáció ellenpólusaként, illetve rezonálva a klímaváltozásra ez kapott ma új lendületet.

Szolnok a 16. században (a Pazirik Kft rekonstrukciója)

Évszázadok változásai

A Kárpát-medence népi építészete több, határozottan elkülönülő korszakra bontható. Az Árpád-korra veremházak (ízik) elterjedése volt jellemző, ahol a lakóház padlózata 60-80 cm-rel a föld felszíne alatt állt, a föld fölé legfeljebb a falazat egy része, valamint a tetőzet került (A magyar ház fejlődése. In: Lyka Károly (szerk.): Művészet, I. Évf. 4. szám, 1902.).

Ezek az egylégterű épületek mai szemmel minimális komfortot nyújtottak, szinte csak tetőt adtak az ember feje fölé. A kővel kombinált föld falazatú házak megjelenését a Balaton-felvidéken sikerült a legpontosabban meghatározni, ott a 15–16. századra teszik. A középkor népi építkezésében ugyanakkor a kő csak alapozás vagy kemence formájában volt jelen, kőfalazat építésére a 15. században még a nemesek is a királytól kértek engedélyt,

(Bakó Ferenc: Népi építkezés a Kárpát-medencében. In: Agria XXI. Évf. 1985. Idézi: Anyagi kultúra 3. in: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar néprajz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.).

A falvak építészetének következő nagy korszakát a 19. században elterjedő technológiai változások eredményezték. Ekkor kezdett általánossá válni a cserép alkalmazása a nád- vagy zsúpfedés helyett, illetve ekkortól kezdtek egyre több házat emelni égetett téglából.

Bár az épületek alapformája érdemben nem változott, a konyha felszerelése, így az egyes, évszázadok óta alkalmazott elemek funkciója is komoly változáson ment végig. A 14. század végére általánossá vált a kétosztatú alaprajz, amelyben az alvásra is szolgáló konyha mellé külön szobát építettek (a tűzhely elhelyezése – az Alföldön például gyakran az épületen kívülre került – és alakja alapján az épület tájegységhez tartozása is azonosítható). A konyha és a szoba különválasztásával több élettér jutott a családoknak, a füstös helyiség leválasztása emellett jelentős komfortnövekedéssel járt. Ugyan Székelyföld házaira még a 18. században is ez a kétosztatúság volt a jellemző), a 16. században kezdett terjedni a háromosztatú alaprajzi elrendezés, ahol külön bejáratú kamrát építettek a konyha szobával átellenes oldalára. Ez az elrendezés bővülhetett ugyan szobával, további gazdasági helyiségekkel, de egészen a századfordulóig uralkodó maradt.

A szétfejlődés kora

Tájegységenként eltérő fejlődési vonal fedezhető fel az alaprajzokban, de talán a díszítésmódban mutatkoznak meg a legnagyobb különbségek. Mivel a házak külső megjelenését alapvetően határozza meg anyaghasználatuk,

de a népi építkezés újkori alakulását nagyban befolyásolta a – főleg falun élő – nemesség életvitele, vallása is. A reformáció és az ellenreformáció olyan szellemi áramlatokat hozott magával, amelyek az építkezésre is hatottak. A református egyház nem vette át a barokk elemeket, ennek lett a következménye, hogy a református gazdák lakóházain nem a barokk, hanem a klasszicizmus, majd az eklektika hagyott számottevő nyomokat (Aknai Tamás: A népi építőművészeti stílusváltozatainak vizsgálatához. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 16 (1971). Pécs, 1972. Idézi: Anyagi kultúra 3. in: Paládi-Kovács Attila (szerk.): Magyar néprajz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.), ez pedig referenciapontként a parasztság ízlését is formálta.

Különös, hogy a „magas művészet” a népi épületek alaprajzi elrendezésére, tömegképzésére alig gyakorolt hatást, a paraszti épületek szépnek leginkább elfogadott példái mégis azok, amelyeket az uralkodó korstílusok hatása alatt építettek. Mellettük áll azonban gazdasági épületek nagy tömege (Károlyi Antal, Perényi Imre, Tóth Kálmán, Vargha László (szerk.): A ​magyar falu építészete. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1955.), amelyek vizsgálata a kutatás szempontjából igen értékes eredményekkel járhat, ugyanis a lakóépület alárendelt egységein nemcsak megismétlődhetnek a lakáson alkalmazott eljárások és fogások, de

amelyek sok esetben máshol már nem lelhetők fel.

A népi építészet jelentősebb alkotásai két nagyobb csoportra oszthatók. Az egyik a díszítetlen épület, amelyben a régies anyagok, formák és szerkezetek harmóniája határozza meg az objektum önálló stílusát. A másik csoportot a történeti korstílusok hatása alatt készült épületek alkotják, amelyek inkább csak felületi jelleggel, díszítőelemeikben hordozzák egy-egy stílus elemeit (Barabás Jenő, Gilyén Nándor: Vezérfonal népi építészetünk kutatásához. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1979.).

A vasvári Táncsics utca 1952-ben (Fortepan; Építész)

A változatosság alkonya

A korábbi folyamatokhoz hasonló, ám annál lényegesen gyorsabb folyamat ment végbe a a 20. század hatvanas éveiben, amit a központosított tervgazdálkodás, valamint a típustervek alkalmazása lendített előre. A 60-70 évvel ezelőtti falusi lakosság váltása érthető: egy típusterv alapján készült kockaház sokkal jobban szolgálta a lakosság megváltozott igényeit, mint egy vályog vagy boronafalas parasztház; ráadásul egy vert falú, esetleg vályogépület folyamatos karbantartást igényel. Ha elmarad az évi meszelés és a falak repedéseinek javítása, állapotuk rohamosan romlik.

ezek díszítésmódjában ugyanakkor fellelhető némi táji jelleg – számos mai kutatás tárgya ennek feltárása (jó példa erre Katharina Roters Hungarian Cubes című, 2014-ben megjelent könyve is). 

Folyamatosan változó igényeinkhez egy kockaház átalakítása lényegesen praktikusabb, mint egy hagyományos paraszti épületé, hiszen a rendszerint 9x9, esetleg 10x10 méter alapterületű, síkalapra helyezett ház homlokzati teherhordó falazata a belső átalakítást és a bővítést is egyszerűvé teszi. Jól látszik ez a tendencia azon is, hogy ma hatalmas a kereslet a kockaházak iránt.

Nem ilyen egyszerű azonban a helyzet a hosszanti elrendezésű, jellemzően a tornácra nyíló helyiségekből álló parasztházakkal,

A konyha központi szerepét ma a nappali vette át, háttérbe szorult a kamra jelentősége, az állattartás helyiségszükséglete pedig szinte megszűnt, de legalábbis minimálisra csökkent. A korábbi, tornácról nyíló helyiségek emellett már csak épületenergetikai szempontból sem megfelelőek. Mindennek eredménye, hogy mára a faluképek alapvetően átalakultak, és bár minden faluban találhatunk még hagyományos parasztházat, ezek száma rohamosan csökken, a még éppen álló épületek pedig sokszor már nem őrizhetők meg.

Utódlás

„Európa szerte elfogadott módszer, hogy a védett népi épületek megóvását vagy múzeumi (skanzen) körülmények között biztosítjuk, vagy saját környezetükben az eredeti jellegüknek és karakterüknek megfelelő, lehetőleg az eredeti funkcióra utaló „in situ” hasznosítást szorgalmazzuk” – írja Krizsán András építész a Nagyapám háza című, a Falufejlesztési Társaság által életre hívott népi építészeti programról.

Fő kérdése, hogy ki fogja, ki tudja majd karbantartani, felújítani ezeket az épületeket, ha a mesterségbeli tudás folyamatosan vész el? A hagyományos házépítési technológiákat igyekszik tehát e mester-inas mintaprogram átadni. „A program – írja – olyan gyakorlati képzés, ahol a kiválasztott fiatalok négy héten keresztül a gyakorlatban, eredeti helyszíneken tanulhatják meg, hogyan kell egy régi népi épületet, tájházat, vagy parasztházat felújítani, rendbe tenni, miközben megismerik a hagyományos népi építőmesteri technológiákat, a tradicionális építészet értékeit.”

Manapság

A természethez való visszatérés igénye a hagyományos technikák felélesztését, a helyi anyagokból, saját erőből való építés élménye pedig a globalizmus közvetlen környezetünkre gyakorolt hatását csökkentheti – a klímaváltozás miatt pedig az ilyen törekvéseket minden eszközzel segíteni kell.

A Nagyapám házához hasonló, építészeket megmozgató projektek megteremthetik a múlttal való kapcsolatot is – ahogy Molnár V. József néprajzkutató fogalmaz: „népi építészetünk elvei mélyen bennünk gyökereznek: istenadta, kitörölhetetlen ősképek. S ha tiszavirág életű divatokkal nem fojtjuk el őket, akkor munkánkon keresztül biztonságos otthonokká alakulnak, amelyek emberi léptékűek és barátságos megjelenésűek lesznek; csupasz és kifejezéstelen falak helyett pedig imát és varázslatot sugárzó, beszédes homlokzatokkal tekintenek vissza ránk.”