„Makovecz Imre egy fordított Che Guevara volt, életműve nem azzal mérhető, hogy beáznak-e az épületei” – mondja Mányi István egykori kollégájáról és barátjáról. Napjaink egyik legjelentősebb magyar építészével beszélgettünk a hazai építőművészet forró témáiról, a historizmustól a panelek világán át a Városligetig. Nagyinterjúnk!
Mányi István Ybl-díjas építész, Nyíregyházán született, 1943-ban. A Magyar Építőművészek Szövetségének és az Magyar Művészeti Akadémia Köztestületének tagja, a Játszó Ember Alapítvány elnöke, a Hagyományok Háza Baráti Köre elnökségi tagja.
Beszélgetésünk során bő százötven év magyar építészeti örökségét tekintjük át a XIX. századi, értékromboló telekspekulációktól kezdve a budai várba tervezett lakótelepen át az aktuális építészeti vitákig. Miért nem egységes Budapest? Van-e a helyeknek szelleme? Létezik-e politikamentes építészet? Mányi István Magyarország egyik legszebb panorámájú teraszán, kismarosi otthonában válaszolt kérdéseinkre.
Névai Gábor interjúja.
***
Van-e olyan, hogy leül ide, csak nézi a visegrádi panorámát, és nem csinál semmit?
Akár egy órán át is tudok gyönyörködni benne, miközben semmi mással nem foglalkozom a napi robotolás után.
Létezik-e a helyeknek lelke, szellemisége? Mese vagy valóság mindez?
A „genius loci” nagyon is valóságos dolog, és nem feltétlenül spirituális jellegű. A hely szelleme fakadhat emberekből, de származhat a növényekből, az állatvilágból, a táj adottságaiból, de még a történelemből is. A hely igenis kötelez!
De hogyan?
Ha valaki házat kezd tervezni, akkor alapvető feladata tájékozódni a hely szellemét illetően. Illik alkalmazkodni a helyhez néprajzi, földrajzi és építészeti értelemben, és aztán anyaghasználatban. De már eltűntek az igazi, helyi mesterek, akik mindig a helyet tisztelve terveztek. Kismaroson a helyi építész közel 200 házat tervezett a sváb hagyományok szellemében.
Egy falu esetében ez még súlyosabb is. Tanulságos volt a nyolcvanas években egy harmadik világbeli hajléktalanság csökkentésére kiírt pályázat. Kelet-európai stílusú ötletek születtek afrikai helyszínekre. Volt ott minden, Erdért-faház, kiszuperált busz. Mi az ivóvíz központi szerepére és a helyi építőanyagok használatára gondoltunk. Nigériában vörös agyagból kellene építeni – gondoltuk, ahol pedig bambuszból építenek, ott bambuszkötegekből, ahol meg fából, ott fakötegekből. Az indonéz folyópartokon pedig betonplatókra kell tervezni. Negyedikek lettünk, nem voltunk elég „korszerűek”. De továbbra is azt hiszem, hogy nekünk volt igazunk. Ugyanezzel a tervvel egy évvel később nemzetközi pályázaton ezüstöt nyertünk.
Mi látszik ma a hely szellemének tiszteletéből Magyarországon?
Az, hogy elrugaszkodtunk a települési építéskultúrától és szellemiségtől. Sok építész még a legkisebb feladatában is az életművét akarja megfogalmazni. Itt, a Dunakanyarban is látni sajnos olyan – a tájjal és hagyományaival szemben tiszteletlen – parcellázást, építkezést, amely akár tájsebnek is tekinthető. Ideális lenne, ha már egy eleve magas színvonalú, de mégiscsak sztenderd városi építészeti kultúrában lenne néha egy-egy kiemelkedő, felragyogó teljesítmény, mint a katedrálisok régen. De nem kell minden háznak az építészeti kultúra csúcsának lennie!
Idén tíz éve, hogy meghalt Makovecz Imre, mégis az életműve körül újra és újra meghökkentő erővel lángolnak fel a viták. Most éppen a katedrális tervei kerültek elő. Miért vált ki ilyen heves vitákat a munkássága? Önnek nemcsak kollégája volt, együtt jártak a Sebő Klubba, táncházba, így jól ismerte.
Makovecz
Életműve nem azzal mérhető, hogy miként öregednek a házai és hogy beáznak-e, hanem hogy színrelépése a reveláció erejével hatott a hetvenes évek poshadt és pangó magyar építészeti valóságában. A velencei Cápa vendéglő akkora durranás volt, amire mindenki felkapta a fejét, hogy jé, vannak formák, és így is lehet. Mert nem arról szól az építészet, hogy legyen még egy, tizenkettő egy tucat, lapostetős étterem (bár lapostetővel is lehet nagyot alkotni, Frank Lloyd Wright óta tudjuk ezt) hanem friss, eredeti gondolat kell. Munkássága sokágú volt és termékeny: a visegrádi Mogyoróhegyen rendszeresen tartott nyári táborokat, ahol újító szellemmel oktatta a fiatalokat. Fából építettek tetőket, bátran kísérleteztek egy alapvetően nem a kísérletezést támogató korban.
A legnagyobb érdeme az volt, hogy az élő építészettel felrobbantott egy teljesen hibás struktúrát, amelyre senki nem volt képes vagy hajlandó, és ezt nem veheti el tőle senki. Másban nem volt meg ennyire az innovatív szándék. De azt nem védem meg, ami nem szorul rá: miközben számos előremutató és kísérleti épületet hozott létre, egyes alkotásaival én sem értek egyet. Volt olyan, amely nem bizonyult időállónak – ezt pont az életművének a tisztelete miatt kell elmondani róla. És azt is, hogy az epigonok roncsolják az életművét. A jó tanítványai ugyanis műveikben nem utánozzák őt.
Mit gondol a budai Makovecz-katedrális terveiről?
Mindennel együtt az egy megrendítő, fantasztikus, grandiózus terv. Ha nem valósul meg, az a terv jelentőségét semmiben sem csorbítja. Tudom, hogy mi a hit, ugyanakkor szerintem nem a katedrális-építés korszakában vagyunk, és most nem is ideologikus épületekre van szükség elsősorban. A meglévő egyházi infrastruktúrát lenne érdemes megtölteni minél több élettel.
Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió, Térkő Magazin
Minek a korszakában vagyunk akkor most?
A közösségek szétesési tendenciáját meg kell állítani, mert baj lesz. A Makovecz Imrével együtt látogatott táncházak nemcsak szórakozási lehetőséget nyújtottak, de közösséget, gondolkodást, sőt, etikát formáló struktúrákként működtek. A népzene és már városi kultúraként működő (mert falun meghalt) néptánc több, mint aminek tűnik. Ezért jártunk a hetvenes évektől kezdve Erdélybe is. Korábban Kodály Zoltán fedezte fel sok tekintetben, hogy milyen titkos kincseket rejt az erdélyi kultúra. Amikor meglátott egyszer egy széki (Kolozs megye, Erdély – A szerk.) varrottast, azt mondta, hogy el kell menni oda zenét kutatni, ahol ilyen érték készül, mert ott létezik egy feltáratlan kincsestár.
Olyan épületeket kell most emelnünk, amelyekre elengedhetetlenül szüksége van a nagyközönségnek az oktatásban, művelődésben és az iparban. Ezért közösségbarát helyek kellenek, ahol az emberek együtt lehetnek, ennek óriási a jelentősége. A sport nem elég, nem old meg mindent.
Még 50-60 éve is a magyar kultúra nagy tartóoszlopai voltak olyan jelentős városok, mint például Kolozsvár, Nagyvárad, ahol ma már a magyarság számaránya, befolyása jelentősen visszaszorult. Ezekből hogyan, miként lehet megőrizni, átmenteni a kulturális-szellemi kincseket?
Azok az értékek nem pusztíthatóak el. A románság értőbb része látja ennek jelentőségét és úgy hiszem, még én is megélhetem azt, hogy ez ne csak búvópatakként érvényesüljön. Itthon is felértékelődik a külhoni magyar kultúra, bírálóként látok rendszeresen pályázatokat is. A művelt kassai szlovák közönség tudja, ki volt Márai Sándor, és Nagyváradon is tudják az értelmiségiek, hogy ki volt Ady Endre.
És ez elég lesz a magyar megmaradáshoz? Kassán nem bizonyult annak…
A politikai szempontok ma még felülírják a kulturálisakat, de én optimista vagyok, a nyomás oldódni fog. Ha rájönnek ezek az emberek, hogy hova születtek, értékelni fogják. Szerintem a környező népeknél sokan már nincsenek messze a jó felismerésektől,
Dunakanyari kilátás a Mányi-birtokról (Névai Gábor fotója)
Utazzunk délebbre! Mit tükröz a mai Budapest, mi a domináns benne?
Egy történelmileg szépen fejlődő, „nőtt” városban élünk, ahol a historizmus irányzata érvényesült. Mai szemmel elképzelhetetlen, hogy eleink pár évtized alatt milyen fergeteges teljesítményre voltak képesek és rövid idő alatt felépítették Budapestet. A közművesítéssel és a földalattival pedig a jövőre is gondoltak már, mert komoly emberek, nagy államférfiak voltak. 1873-ban Lechner Lajos, a kor legkiválóbb városrendezője készítette el az akkor születő Budapest beosztási vázrajzát, vagyis a város térképét. Akkor még kérdés volt, hogy a Nagykörút vonalára, a mai Margit-hídtól a Petőfi hídig beengedjék-e a Dunát…
Amivel jobban jártunk volna, nem?
Az biztos, hogy más arculatú lenne a város. Egyértelmű kár volt, hogy a XIX. századi telekspekulációk miatt lebontották a csodálatos Duna-parti klasszicista palotasort Pesten. Itt egy fantasztikus, földszint plusz kétemeletes kő-homlokzatú épületsor húzódott végig. Helyette jöttek a gazdaságosabban ki-, és eladható bérpaloták.
Ezzel vették ki az építési jogosultságot a Főváros kezéből. Nem akarták azt, hogy gyakorlattá váljon, ami Oroszországban a Szentpétervár és a Moszkva közötti vasútvonal tervezésekor történt, ahol a bojárok (földbirtokosok) mindig a maguk birtoka felé csűrték-csavarták a vasút nyomvonalát, és a végén elunva ezt II. Miklós cár mérgében kért egy ceruzát, egy vonalzót meg egy térképet, és azon egy egyenest húzva oldotta meg a kérdést. A szabályozás tehát fontos dolog.
Rendben, de nem ártalmas-e, ha a politika túlzottan alakítja az építészetet?
Sokfajta politika létezhet. Amikor Lónyai Menyhért pénzügyminisztersége idején a Fővámház létesítéséről döntött a Kormány, Lónyai ragaszkodott ahhoz, hogy az épület a Tömő téren – a mai Kossuth téren – és a későbbi Földművelésügyi Minisztérium telkén épüljön meg Az építészek és a városvezetés ezt ellenezte. Tudták, hogy itt lesz a kiterjesztett belváros, nem ide kell építeni. Lónyai viszont nem engedett, Ybl Miklóst bízta meg a tervezéssel, aki el is készítette a tervet, sőt az épület alapozása el is készült. Ybl ugyanakkor tagja volt a Szépészeti Bizottmánynak, amely a szakmai szervezet volt, és ők tudták, hogy az bizony nem jó helyszín.
Egyensúlyozni kellett a politikai nyomás és a szakmai szempontok között. Ekkor a polgármester gróf Andrássy Gyula miniszterelnökhöz fordult, aki helyt adott az észrevételeknek, és elrendelte, hogy más helyszínen, tehát a kiskörúttól, a későbbi Ferenc József hídtól délre, a Malom tó helyén épüljön meg a Fővámház, mert a város fejlődése szempontjából az volt a helyes döntés, hogy ne legyen nagyobb teherforgalom, főképpen vasúti csatlakozás a belvárosban. A Fővámház fel is épült 1874-re, a későbbi Közgazdaságtudományi Egyetem helyén. Tehát gyakran nem elég a szakmai állásfoglalás, kell a politika megerősítése is. Az a jó, ha a politika felismeri a szakmai elképzelések helyességét. A kiegyezés utáni kor talán egyszer előforduló csoda volt építészeti szempontból, és nemcsak abból. Hála Széchenyinek és később Deáknak!
Miért annyira fontos a politika számára az építészet?
Ez
Nincs politikamentes építészet. Ám a hatalom feladata főként az, hogy biztosítsa a feltételeket hozzá, az építésznek pedig az, hogy a hely hagyományaihoz méltóan, a közjó szellemében alkosson.
Mussolini, Hitler és Sztálin is rendkívüli jelentőséget tulajdonított az építészetnek. Miért?
Ők a hatalomgyakorlás eszközeként tekintettek az építészetre. Meglátták benne a népszerűség növelésének lehetőségét is. Ugyanakkor a sztálini téboly alatt született építmények között akad olyan (például a Lomonoszov Egyetem), amely világszerte elismert építészeti érték. Tehát még a szocreálban is érvényesülni tudott néha a tehetség. Gyakran az tűnik a legegyszerűbbnek, hogy valaki eldobja a ceruzát, mert „nem, én ezeknek semmit sem tervezek”, de vajon ez a helyes alkotói felfogás? Nem pedig az, hogy hozzuk ki a legjobbat, ha lehet? Az építésznek az a dolga, hogy jó épületeket tervezzen.
Nálunk mi volt a jó szocreál?
A dunaújvárosi – földszint plusz kétemeletes – lakótelepnek van építészeti rendje, az adott korban kitűnő megoldás volt, de az Iparművészeti Főiskola Farkasdy Zoltán által tervezett épületéről, vagy Rimanóczy Gyula műegyetemi „R” épületéről sem mondja senki, hogy „fúj, de szocreál”. Ezek ma is elismert alkotások.
Miért voltak általában ijesztőbbek és igénytelenebbek a csehszlovák, a román és a szovjet panelblokkok, mint a magyarországiak?
Szörnyűbbek voltak, kétségtelen. Az egyetemen a szovjet téglapanelt kaptam tételként és nem tudtam lerajzolni. Hogy Messinger tanár úr miért avatta ezt vizsgatétellé, ma is rejtély számomra. Idősebb koromban Moszkvában szembesültem vele a valóságban, és megállapítottam, hogy nem baj, hogy fiatalon nem tudtam lerajzolni. Anyagproblémák, tervezési igénytelenség: mindez együtt okozta a különbségeket.
Nálunk – a politikai viszonyok ellenére – még mindig hatott az Osztrák-Magyar Monarchiából itt maradt ipari kultúra. A XIX. század után, a XX. század első felében hihetetlen tudású építészek alkottak, többek között Kós Károly, Breuer Marcell, Kozma Lajos, Molnár Farkas, Málnay Béla, Fischer József. Egy ilyen építészeti kultúra nem múlik el nyom nélkül, még akkor sem, ha már nem élnek a főbb alakjai, mert lappangva fennmarad. A budai Napraforgó utcában vagy a Wekerle-telepen egyébként meg lehet nézni, hogy ezek az óriások mit tettek le az asztalra.
Pesten 100-140 éves házakban járunk-kelünk, de mi lesz a most nagyjából 50-60 éves panellakótelepek sorsa?
Itt egy alapvető félreértés uralkodik. A panel nem szocialista találmány volt, hanem a második világháború utáni hatalmas lakáshiány generálta az ágazat megszületését. Kényszerű tömegtermelés volt, és ahol kedvezőbbek voltak az anyagi feltételek, ott leálltak vele, amint elmúlt az ínség. Nálunk azonban ez folyamatos volt, de igaz, hogy a nyolcvanas évekre már jobb minőségű lakások készültek. Itt sem volt minden ócska. 75 évre tervezték ezeket, így lassan lejár a szavatosságuk, egy részüknél már le is járt, épületfizikailag nem felelnek meg, ha nem újítják fel őket jelentős mértékben, beleértve a tetőszigetelést.
A szakma sem tudja, hogy mi lesz a végső kora és sorsa az épületeknek. Itt egyébként elképesztő anyagpazarlások történtek. Gyakran a szervezőkészség teljes hiánya jellemezte ezeket az építkezéseket. Mégis a kor hősiesnek tekinthető, hiszen akkor rengeteg lakásra volt szükség. Azt se felejtsük el, hogy a Mária Valéria-nyomortelep után az összkomfortos lakások fényévnyi ugrást jelentettek. Régen egyáltalán nem volt természetes az összkomfort. Én már 14 éves voltam, amikor először laktam olyan épületben, ahol, ha kinyitottam a csapot, akkor a tusolóból jött a forróvíz. 12 évesen láttam először angolvécét, mert falun laktunk. Ilyen is volt Magyarország. Én értem a tömeges lakásépítés hozadékát.
Mintha közel 150 év múltán sem nőtt volna össze Budapest, nem mindig működik egységes városként. Például a Tabán vagy Óbuda ledózerolása, a nyolcadik kerület 1956 utáni romlása képzelt kulturális seb a város szövetében vagy létező?
Buda szelleme nagyon is más, mint Pesté. Még akkor is, ha lassan másfél évszázada egyesítették ezeket a városrészeket. De ez nem baj! Egy főváros sokarcúságába mindez belefér. Nem a városrész tehet arról, ha „nem gyógyult meg”, hanem inkább a vezetői, akiket a lakói választanak, tehát az emberek. A régi értékekért mindig nagy kár, ezért vérzik a szívem például, hogy a Radetzky-laktanya mögött éppen lebontották Buda legöregebb ipari raktárépületét. A műemlékvédelem sajnos meggyengült.
Fotó: Tóth Balázs Fotóstúdió, Térkő Magazin
Napjainkban újra terjed Magyarországon a historizmus. Mit gondol róla?
Nekünk ez már egyszer megadatott, gyönyörű volt. A rendre elpusztult épített örökségünk helyén keletkezett űrt „belakta” és betöltötte a historizmus. Ekkor épült fel Budapest és vidéki városaink nagy része is. Az Operaház, a Nemzeti Múzeum és az Országház mind-mind ennek a gyümölcse. Később el akarták törölni az egész irányzatot. Az 1980-as évekig az egyetemen Wälder Gyula, Hauszmann Alajos neve szitokszó volt.
A zavart az okozza, hogy az 1900-as századforduló utáni világ nem tudott mit kezdeni a historizmussal, nem akarta megérteni, így elfogadni sem. A modern irányzat mindent vitt. Korszakváltás történt, mint ahogy minden korszak igyekszik az előzőt felülírni. Csakhogy az elfogadhatatlan, ha a műértő elit egy része a Mátyás templomot ma is hamisításnak tartja.
A budai vár átalakítása nem először vált ki indulatokat és érzelmeket a történelemben.
Bizony, a XIX. század 80-as éveiben Ybl Miklós kapott megbízást Magyarország királyától a Budai Várpalota rekonstrukciójára, átépítésére. A mai városvédők valószínűleg meglincselik, ha akkor élnek, ugyanis II. Béla által épített várfalakat bontott ki, és kilépett a korabeli konstrukciós keretekből.
Amely nyilván szentségtörésnek számított…
Egyértelműen. Radikális átalakítás volt, nagy döntéseket igényelt. De ezek nem öncélúak voltak. Általuk új, hatalmas értékek jöttek létre. Úgyhogy egyáltalán nem ördögtől való akár a nagyszabású átépítés sem, ugyanakkor hibának tartom, hogy most a Főőrségi Palotát visszaépítették.
Miért?
Mert ez egy kifejezetten melléképület egy rendkívül jelentős történelmi helyszínen, az oroszlános kapu közelében. Nem hiányzott.
Igaz, hogy 70 évvel ezelőtt felmerült egy lakótelep építése a budai várban?
Igaz. Ettől az ide látogató lengyel építészek felháborodása mentette meg Magyarországot. Ott is tombolt a szocializmus, de náluk kiütötte a biztosítékot, hogy a magyar államiság szívében lakótelep épüljön. A történet nem legenda, a látványtervek ma is megvannak az építészeti múzeumban.
Mi a véleménye a Városliget rehabilitációjáról és beépítéséről? Csak a zöld legyen, vagy közpark ez, épületekkel?
Bonyolult ügy, de nem jó szegregálni a gondolatokat, koncepciókat sem. Amikor az igazi Városliget Nebbien Henrik tervei után kialakult, abban ott volt a Szépművészeti Múzeum, a Műcsarnok, a Cirkusz, az Állatkert, a Széchenyi Fürdő – ezek is hagyományok, ez is a hely szelleme. Bőven belefér, hogy egy-két múzeum legyen a ligetben. Nem gondolom azt, hogy túlkapás lenne az átalakítás. Nem lenne szabad ebből politikai ügyet csinálni.
Párizsban világbotrány volt a Pompidou-központ építése, most részben ebből él Párizs. Vagy ott van Bilbaóban Frank O. Gehry fantasztikus épületszobra, a Guggenheim Múzeum. És tudjuk, hogy az Eiffel-tornyot bontani akarták. Ma ennek ellenére a nagy kérdések tehát nem formaiak, hanem szellemiek. Az idő majd eldönti, hogy Baán Lászlónak igaza volt-e.
A mai építészek közül kire és mire figyeljünk?
Nagyon értékelem Benczúr László művészetét. Olyan tiszta kézzel és szellemiséggel tervez templomot, amelyet aligha lehet felülmúlni. De nem akarok hiányos listát mondani. Arra is érdemes figyelni, hogy nem mindig a high-tech az előremutató, hanem az eredeti gondolat, vagy éppen az organikus megoldás a jobb.
77 évesen visszatekintve – és még új feladatokon is dolgozva – mit gondol, mi marad meg a munkája nyomán?
Annak örülök a leginkább, ha bármelyik munkám, épületem közérzetjavító hatását, hasznosságát igazolva látom. Ha csak egy kicsit is jobb általuk az embereknek, már megérte dolgoznom. Okuljanak, épüljenek, mosolyogjanak ott többet, az lesz majd az én elismerésem.
***
Mányi István jelentősebb munkái:
Közgazdaságtudományi Egyetem, volt Fővámház rekonstrukció,
Szépművészeti Múzeum rekonstrukció,
Magyar Természettudományi Múzeum elhelyezése a volt Ludovika Akadémia épületegyüttesében,
Uránia Nemzeti Filmszínház rekonstrukció,
Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely,
Városligeti Műjégpálya és Korcsolyacsarnok rekonstrukció,
Liszt Ferenc Zenetudományi Egyetem Oktatási Épülete,
Gül Baba türbe és környezete megújítása,
Komáromi Csillagerőd Múzeum,
Munkahely: Mányi István Építész Stúdió
Nyitófotó: Tóth Balázs Fotóstúdió, Térkő Magazin
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Számára nem volt megbocsátás, ellentétben másokkal, így például Szabó István rendezővel, aki hosszú időn keresztül gyártotta a terhelő tartalmú jelentéseket. Balogh Gábor írása.
A zenész őszintén értékelte a kormányfő törekvését a békére, miközben az EU-t komoly kritikával illette.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Izgalmas időszakot értékelt a miniszterelnök, aki kijelentette: Brüsszel elszakadt attól a valóságtól, amelyben élünk!
Olekszandr Szirszkij tábornok egy interjúban számolt be az ukrán haderő döntésének hátteréről.
A magyar miniszterelnököt követően most a szlovák kormányfő tárgyal az orosz elnökkel.
A magyar labdarúgó-válogatott csapatkapitánya nagyon fontos pillanatban talált be a Tottenham ellen.
