A technológiai-műszaki fejlődés egyébként sem áll ellentétben a régi korok szeretetével és a romantika középkor-kultuszával. Általában úgy szokták fölfogni, hogy aki a technológiai, gazdasági vívmányok rajongója, az el akarja törölni a régit. A kettő azonban nem feltételezi egymást. Sőt! Éppen a 19. század mutat példát a „régi” meg az „új” kiegyensúlyozott együttélésére. A kastélyépíttető II. Lajos bajor király (1864-1886) egyszerre rajongott a német lovagvilágért, hősregékért, Wagner világáért és a modern technikai vívmányokért, s Jókai Mór, Victor Hugo, id. Alexandre Dumas művei tanúskodnak a technikai vívmányok iránti rajongásukról, amellett, hogy regényeik túlnyomórészt történelmi témájúak.
A történetírás tálcán kínálta a témát a művészeknek éppúgy, mint az ideológusoknak. Angliában, Franciaországban és általában a nagy nemzeteknél a birodalmi nagyság, a grandeur és gloire érzülete hatotta át a közéletet, és a művészek is kiszolgálták a kor- és közhangulatot. A nagyság, a dicsőség és birodalmi hitvallás még az ekkoriban területi-politikai széttagoltságban élő németség festészetében és szobrászatában is visszaköszönt.
Más érzületi forrásból táplálkozott a történelmi festészet a kontinens keleti felén,
ahol a régmúlt birodalmiságának az emléke ellensúlyozta a jelenbeli dicsőség és birodalmiság hiányát. Az angol, francia, orosz, még a német művészek is jelenbeli birodalomban gondolkoztak – a porosz, osztrák és orosz abroncsok közé fogott közép- és kelet-európaiak „egykorvolt” birodalomban. Ez mind a mai napig nagy érzületi különbség Nyugat-Európa (no és Oroszország) meg Közép-és Kelet-Európa kisnépei között. Megjegyzendő, elkanyarodva a festészettől: azóta a birodalmiság gyakran ironikus színezetet kapott, de napjainkban számos művészi téren – irodalomban, filmen – tetten érhető a fenti különbség. Az angolok mernek viccelődni a birodalmi tudattal, de már a franciákra mindmáig – bár régen nincs birodalmuk – kevésbé, Közép-és Kelet-Európa népeire pedig egyáltalán nem jellemző a birodalmi múlt ironikus szemlélete: számukra Mátyás, Nagy Kázmér, Szent Vencel birodalma a „történelmi aranykor”.
