A népzene miként jött be a zenédbe? Hisz épp a te pályád a remek példa arra, hogy miként lehet egy művész egyszerre korszerű és magyar, szeretheti egyszerre a modern afroamerikai fekete jazzt és a magyar népzenét. Kompozícióidban ez a két zenei világ szépen és harmonikusan szervesül. Még ha a mából visszatekintve látjuk is, hogy hosszú folyamat eredményeként jutunk el az igazán fontos nagylemezekhez.
Az első időszakban sok minden zajlott bennem, kerestem a helyemet és a saját hangomat, de már akkor éreztem késztetést a népzenére. Még egészen kezdő koromban odahaza gyakorolgattam, és motoszkálni kezdett bennem, hogy amit a jazz tanszakon tanulok, az óriási jazzmuzsika, de emellett feltódultak bennem a gyerekkori élmények is. Szabados volt az, aki először adott választ arra, hogy hogyan szeretheti egyszerre az ember az afroamerikai jazzt és a magyar népzenét – vagy a szibériai, vagy ősi japán zenét. Úgy, hogy
ezek az ősi rétegű emberi zenék valahol mind összefüggnek egymással.
Ahogy Szabados fogalmazta, nagyon hasonlatosak egymáshoz, és van egy közös őstenger. És ez szerintem is így van. Bartók is azért ment egyre távolabb, és kutatta a román, majd török népzenét, mert észrevette, hogy az alapindíttatás ugyanaz. Sőt, sokszor dallamok szintjén is rengeteg rokonság figyelhető meg. Ha a Mahalia Jackson által énekelt spirituálé mellett meghallgatsz egy széki lassút, vagy egy széki keservest, azt tapasztalod, hogy a belső indíttatás nagyon hasonló. A zenekultúra, a zenei környezet persze már nem. De a két világ egyáltalán nem ütközik egymással.
Mikortól beszélhetünk a fekete amerikai jazz és a magyar népzene integrációjáról?
Folyamatként történt. Eleinte saját magamnak írtam kompozíciókat. Hallgattam a népzenei lemezeket, amik megtermékenyítően hatottak rám, és bár sosem tanultam zeneszerzést, írogattam magamnak zenéket, és ez kerekedett ki belőle. A jazz tanszakon csak szaxofonoztam, meg némi zeneelméletet szedtem fel, aztán
teljesen autodidakta módon, a magam szórakoztatására nekiláttam zenéket farigcsálni.
Mondhatjuk, vettem hozzá magamnak a bátorságot. A pályámon voltaképpen erről szóltak a kilencvenes évek.
A Fonónál az utóbbi huszonöt évben meglehetősen sok lemezed jelent meg. Miként kerültél kapcsolatba a Zeneházzal?
Annak idején Balogh Tibor, az Adyton kiadó vezetője hívta fel a figyelmem, hogy Kelenföldön nyílik egy új hely. Örültünk a létének, de azért kiesett a városközponttól. Hamar beindult a stúdiómunka, számos szép felvételt készítettem itt, mindenekelőtt a pályámon mérföldkőnek számító Mozdulatlan utazást. A Fonó a fiatalabb generációknak is remek fórum, főleg azoknak a muzsikusoknak fontos megmutatkozási lehetőség, akik finomabb, akusztikusabb zenét játszanak. Tehát a kezdetek óta kötődőm a Fonóhoz, itt jelennek meg a lemezeim, itt szoktam próbálni, meg közönségként is szeretek idejárni.
Az általad emlegetett Mozdulatlan utazást már egy megújult kvartett készítette. Vérfrissítés?
Inkább koncepcióváltás. Ennek a formációnak a létrejöttét valóban mérföldkőnek tekintem a pályámon. Ezzel az új kvartettel készítettük el azt az albumot, amely Riding the Wind címmel Angliában jelent meg 2000-ben, és amelyet már mai füllel is meg tudok hallgatni. Azért hagytam ott akkoriban a szabadzenei vonalat, mert azt éreztem, hogy beleragadok. Ha nem lépek ki belőle – és ezt csak magamra mondom, senkit sem akarok megítélni –, egyszerűen bedugultam volna. Miközben tudom, hogy mindezzel el is vesztettem bizonyos energiákat. De ez a finomítás közben természetes. Ma már nem merek nekiesni a zenélésnek ugyanazzal a lendülettel, mert közben már tudom, hogy az valójában másként van. Mindez oda-vissza ható folyamat,
nekem viszont igényem volt arra, hogy finomítsak a zenémen.
Rengeteg minden volt, amiről tudtam, hogy még helyet kaphat benne, de ahhoz – hogy is fogalmazzam – el is kell tudnom játszani azokat. Meg megértenem. Tehát befogadóbbnak kell lennem. Nem akartam csak ős szabadzenét játszani. Úgy éreztem, az már nem az én utam.
Nemcsak két zenei világot igyekeztél egymáshoz közelíteni, de az évek során „közös” hangszert is készítettél. A fuhunt végül is szabadalmaztattad?
Nem, mert túlságosan bonyolult lett volna. Először 1998-ban csináltam egy nagy furulyát. Ma már persze hoznak be Erdélyből ilyen furulyákat, ami más, mint a somogyi ötlyukú hosszúfurulya vagy a szlovákok fujarája. Ezt a hatlyukú pásztorfurulyát Gyimesben és szerte Erdélyben használják, ebből készítettem egy C-hangolású, mély hangú változatot, amit csak időnként tudtam használni a zenekaromban, mert csak egyetlen hangsor található rajta. Elkezdtem koncerteken használni, és közben rájöttem, hogy ez voltaképpen új hangszer. A fújásra utaló fu szótag a furulya révén adta magát, a hun meg azért jutott eszembe – túl a kézenfekvő Hungarián –, mert amikor 1998-ban Kínában jártam, a pekingi piacon vettem pár furulyát, amelyek ugyanolyanok voltak, mint a gyimesi hangszerek, csak bambuszból készültek, és felül volt egy plusz lyuk rajtuk, amit ha rizspapírral befedtem, picit zizegő hangja lett. Úgy gondolom – de ez csak feltételezés –, hogy a hunok valaha a mai Kína területéről áradtak szét, és lehet, hogy ők hozták ezt a furulyát magukkal a Kárpát-medencébe. Így ragadt meg a székelyeknél. Ezért lett a hangszer neve fuhun.
Beszéljünk kicsit az együttműködésekről. Szabados Györggyel hosszú ideig játszottál, Borbély Misivel több albumot készítettél.
Ez utóbbi inkább csak baráti kapcsolat. A 2006-os Te+Te című CD Hollókői Lajos, a Fonó akkori vezetőjének ötlete volt, így született meg – ahogy nemrég szintén a Fonó vetette fel, hogy készítsünk valamit újra közösen. Összeraktunk egy újabb nagylemezt (Borbély–Dresch Quartet: Körbe-körbe, 2018 – a szerk.), szerintem egész jó lett. Merthogy időközben valamennyien jobb zenészek lettünk. Borbély Misitől amúgy sokat lehet tanulni, kiváló, nagyon tudatos zenész és remek tanár.
A példaképeddel, Archie Sheppel való 2002-es találkozás, lemezkészítés és koncertezés hozta azt az élményt, amit előzetesen vártál tőle?
Hozta! Archie óriási személyiség, nemcsak zenészként, hanem emberként is. Roppant erős a kisugárzása. Olyan erős, hogy amikor elkezdtünk játszani, kinyitott bennem mindent. Nem féltem, teljesen felszabadultam, mertem játszani, éreztem a produkció erejét, emelkedettségét. Ezt a fajta élményt nála éltem át először. Szabadosnál is voltak hasonló miliők, de Archie-val jazzt játszottunk, és annak az atmoszféráját éreztem meg, hogy ez neki mit jelenthet. Táncban amúgy átéltem hasonlót, amikor egyszer Gyimesben Halmágyi Misi bácsi névnapján egy helyi asszony, Kati buli közben felrántott táncolni.
Egyszerűen belevitt, éreztem, most megkapom az egész dózist, hogy ezt hogyan kell csinálni.
Megtörtént a beavatás, ahogy ezt mondják. Archie meg a jazz végtelenül szabad és nemes érzetébe vitt bele. Ezek olyan erős élmények, hogy utána a saját zenémet is másként játszom. Szerintem.