Mintha bele lennék komponálva – Zene, építészet, Bauhaus

Tizenharmadik alkalommal rendezték meg október 1-jén az Építészek és a zene világnapját, ezúttal a megújult Ybl Budai Kreatív Házban. A program gerincét kiváló előadások alkották olyan jeles személyiségek közreműködésével, mint Zalavári József formatervező és szobrász vagy Dr. Földes Imre zenetörténész.
 
Egy olyan eseményt, mint az Építészek és a zene világnapja, hajlamosak vagyunk száraz és unalmas előadások végtelenbe nyúló kínszenvedéseként elképzelni, ahol néhány bóbiskoló szakmabeli előtt magyaráz valaki olyan dolgokról, amelyek a kívülállók számára semmit sem mondanak. Nem állítom, hogy pontosan ugyanezt gondoltam volna a káprázatosan felújított Ybl Budai Kreatív Ház (korábbi nevén Ybl Vízház) felé ballagva, de azért óhatatlanul ott munkált bennem az aggodalom: mi lesz, ha tényleg néhány békésen hortyogó öregúr társaságában kell a következő órákat eltöltenem.

Hát nem így lett, hanem egészen másképp. Hogy egészen másképp lett, arról – többek között – Zalavári József formatervező, szobrász és egyetemi tanár gondoskodott, aki élvezetes előadást tartott a Bauhaus eszköztárával történő játékos tervezésről. Zalavári közvetlen stílusban vezette le a háromnegyed órás programot, amelybe bevonta a közönséget olyan módon, hogy a vállalkozó kedvűek úgy érezhették magukat, mintha Walter Gropius legendás előadásainak egyikére csöppentek volna. K

– mondta többek között Zalavári, majd hozzátette: a formatervező többek között arról ismerszik meg, hogy egész életében játszik.

A közönség vállalkozó kedvű tagjainak papírlapokat osztott ki és azt kérte, mindenki hajtogasson belőle azt, amit akar. Ilyen feladatot nyilván az általános iskolában kap utoljára az ember, nem csoda, hogy jó néhányan eleinte csak zavartan gyűrögették a lapokat. Zalavári lelkesültsége, a téma iránti szemmel látható rajongása azonban hamar eloszlatta a kezdeti félszegséget és nemsokára mindenki elmélyülten hajtogatott. A hangszert kell megteremteni – mondta Zalavári, ami itt a formák teljes skáláját jelentette, magyarán azt, hogy egy egyszerű papírlap alkalmas arra, hogy olyan formákat hozzunk létre a segítségével, hogy magunk is meglepődünk a végeredményen.

Előadását hallgatva az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha ilyen szemléletű avatott és lelkes előadások gyerekekhez is eljutnának. Már csak azért is, mert ahogy Zalavári fogalmazott: a jobb építészek játszanak. A forma szabad és keresi a funkciót – hangzott el később az előadás során és elnézve az időközben elkészült, mindenféle módokon összehajtott papírlapokat,

aki öntudatlanul is a Bauhaus-mozgalom alapvetésének szellemében élt, mely szerint a „Bauhaus nem más, mint a döntések és választások végtelen szabadságfoka”.

A Zalavári előadása utáni rövid szünetben a programfüzetben olvasható egyik idézet fölött meditáltam. Az építészet megdermedt muzsika, mondta az idézet szerint Goethe egy alkalommal, a strasbourgi székesegyház előtt állva. A következő előadó, a saját szakterületén legendás hírű Dr. Földes Imre zenetörténész aztán árnyalja az idézetet. Nem is Goethétől származik, hanem Schellingtől, a filozófustól, akitől Goethe egyszerűen átvette és használta. De végső soron mindegy, ki mondta először, a lényeg az, hogy pontos és érzékeny meglátás, érzékeltet valamit abból a középkori szellemiségből, amely még egyáltalán nem tekintette egymástól különállónak a művészet területeit.

erre utal a schellingi mondat és erre hoz fel példákat Földes Imre is kiváló előadásában. Az építészet mint elnémult zeneművészet – adja meg az előadás alaphangját Földes, aki saját fotóival illusztrálja az elhangzott zeneművek részleteit, példákat mutatva fel arra, hogy a különféle zenei stílusok és megoldások alapformái az építészetben is fellelhetők. A zenében a minimálisan négy ütemű periódus az alapelem, a „legrövidebb értelmes zenei mondat”, ahogy Földes Imre fogalmaz. Erre példaként többek között a mostari Öreg hidat hozza fel, amely formájában tökéletesen tükrözi ezt a legrövidebb, értelmes zenei mondatot. De előkerül itt a klasszikus zenében gyakran előforduló hármasságra példaként a kotori Szent Tripun katedrális vagy épp a Nyugati pályaudvar, egy Anton Webern-darab kapcsán pedig egyenesen a tükrös szimmetria szerint épült spliti futballstadiont mutatja az idős mester, ahol bő egy hét múlva sorsdöntőnek tűnő mérkőzést játszik a magyar futballválogatott (ez a teremben ülők közül valószínűleg csak nekem jutott eszembe).

Sorjáznak a különféle megfeleltetések: egy Haydn-szimfónia aszimmetriája a villányi Halasi Vendéglő homlokzatával vagy a firenzei Palazzo Antinorival mutat rokonságot, a polifónia a Medici-palotát juttathatja eszünkbe. A fúga kapcsán Földes Imre Bartók Béla Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét mutatja meg: szó szerint letaglóz megrendítő szépségével, egyszerre idegen és magával ragadó atmoszférájával. A fúga Földes szerint többek között a berlini Reichstag épületében érhető tetten, pontosabban az épület egyébként elképesztő kupolájában, amelyet Norman Foster tervezett a kilencvenes évek végén. Mintha bele lennék komponálva – mondja Földes a kupoláról annak kapcsán, hogy a látogató tényleg úgy érezheti magát az üvegszerkezetben fel és alá közlekedve, mintha tevőleges alakítója lenne az egésznek egy folyamatosan változó és az égbolt felé nyitott tér részeként.

Földes Imre előadása a rendezvény magaslati pontja volt. Egy lenyűgözően széles látókörű tudós és muzsikus

hanem folyamatos átjárásban, áttűnésekben gondolkodik, mert számára a művészet végső soron nem más, mint ugyanazon szellem különböző formákon és médiumokon át történő megnyilvánulása. Egy zenemű tulajdonképpen épület is, ahogy egy épület megragadható zeneműként is, sugallta Földes Imre.

Az biztos, hogy az épületeket ezek után kissé más szemmel fogom nézni, kicsit Földes Imre szemével. Hazafelé baktatva aztán észre is vettem magamon, hogy Földes Imre szellemének egy aprócska darabja tényleg belém költözött. A hidakra, a házakra, sőt a Dunára is úgy néztem, mintha építményeket és zeneműveket látnék és hallanék egyszerre. Alaposan fel lettem rázva: nagyon rám fért, amiért hálával tartozom az előadóknak. Igazi szellemi esemény volt, ahonnan úgy távozhattak a résztvevők, hogy biztosak lehettek benne: valami fontos és értékes történt velük.