Szembenézni a blackface-szel – a showbiznisz sötét fejezetei

2019. október 05. 07:34

Hogyan vált a blackface, a feketére maszkírozott fej a faji megkülönböztetés szimbólumává? Miként formálta a szórakoztatóipar a színes bőrűekről alkotott sztereotípiákat? Mélyre ásunk az amerikai showbiznisz történetében!

2019. október 05. 07:34
Leimeiszter Barnabás
Leimeiszter Barnabás

A nemzetközi progresszió ikonjának, Justin Trudeau kanadai miniszterelnöknek éppen csak ez hiányzott a közelgő választások előtt: az elmúlt hetekben több fotó és videó került elő róla, amelyeken feketére van mázolva az arca, vagyis blackface-t visel, ami napjainkban főbenjáró bűnnek minősül. A Mathieu Bock-Côtéval québeci publicistával készült interjúnkból kiderült, hogy Trudeau inkább színházi ember, mint politikus – és annyi most már

bizonyosnak látszik, hogy nem mindig szerencsés módon választott magának jelmezt.

De miért ez a széleskörű felháborodás a blackface körül? Valóban a máig kísértő rasszizmus jelképe, vagy csupán ürügyül szolgál az álságos méltatlankodásra?

***

A blackface története valamikor az 1820-as évek elején kezdődött, amikor egy alsó-manhattani munkáscsaládból származó, színészi babérokra törő fiatalember Thomas Dartmouth Rice Ohióban vagy Kentuckyban utazgatva

felfedezett egy önfeledten táncoló és éneklő, testi fogyatékos feketét.

Rice-t ekkor csókolta homlokon a múzsa: a legenda szerint megvette a férfi ruháit, majd pörkölt parafával bemázolva arcát egy egészen újszerű magánszámot dolgozott ki, amellyel örökre bevéste a nevét az amerikai szórakoztatóipar – illetve, ha úgy tetszik, a faji elnyomás – nagykönyvébe.

1832. november 12-én a New York-i Bowery Színház közönsége lehetett először tanúja Jim Crow megjelenésének: a szakadt ruhákba öltözött, meggörnyedt, sztereotipikus dialektusban beszélő, furmányos néger alakja és az általa előadott dal,

a „Jump Jim Crow” zajos sikert aratott.

Rice élete végéig a hasonló karikaturisztikus fekete figurák megformálásából élt, Angliában csakugyan elragadtatott nézők előtt mutatta be produkcióját, de színre vitte az Othello habkönnyű burleszkváltozatát is, később pedig a Tamás bátyja kunyhója címszereplőjeként lépett fel. Előadásai ágyaztak meg a nevetséges, lüke, érzelmeskedő és nagy szexuális étvággyal bíró néger szereplőket bemutató zenés kabaréműfaj, a minstrel diadalmenetének.

Jim Crow a társadalmi-kulturális elnyomás jelképévé vált, Frederick Douglass, a rabszolgaság eltörléséért küzdő fekete mozgalmár úgy hivatkozott a minstrel-színészekre, mint „a fehér társadalom mocskos söpredéke, akik ellopták a bőrszínünket, amit megtagadott tőlük a természet, hogy pénzt keressenek, és legyezgessék fehér polgártársaik romlott ízlését”. Nem véletlen az sem, hogy Jim Crow-ról nevezték el a déli államokban a 19. század végén hozott törvényeket,

amelyek a színes bőrűek kirekesztését szolgálták,

és amelyeket a Legfelsőbb Bíróság egy 1896-os döntése szilárd jogi alapra helyezett. Jim Crow a mai amerikai közbeszédben a faji diszkrimináció sötét korának szinonimája.

A teljesebb képért érdemes megjegyezni: vannak értelmezések, amelyek Rice kezdeti produkcióit pozitívabb színben tüntetik fel. A minstrelről több könyvet író William T. Lhamon szerint  Jim Crow azért is lehetett olyan nagy hatással az alacsonyabb sorból származó fehérekre, mert az összes nincstelen frusztrációját szólaltatta meg, legyenek azok feketék vagy sem;

az elnyomottak rasszokon átívelő osztálytudatosságát elsőként Rice karaktere fejezte ki.

Mi több: Rice jeleneteiben a társadalmi status quót kigúnyoló Jim Crow soha nem adta fel személyes autonómiáját, hanem túljárt a fehérek eszén, akiket egy dalban ördögöknek nevezett, megfenyegetve őket azzal, hogy erőszakkal torolja meg az inzultusaikat.

Miközben hathatósan ráerősített a faji sztereotípiákra, a blackface a rendszerkritika eszköze is volt: a megmosolyogtató fekete karakterek szájából a megtorlás veszélye nélkül hangozhattak el az elitet, a néptől elszakadt hatalmasságokat kényelmetlenül érintő mondatok. A blackface-re az Andrew Jackson-i populizmus „erőteljes szimbólumaként” is tekinthetünk – arról nem is beszélve, hogy az abolicionisták is alkalmazták a többségi társadalom érzékenyítése céljából.

***

Az érett minstrel ugyanakkor egyértelműen a feketék rasszista kifigurázásáról szólt. A műfaj történetének következő mérföldköve az volt, amikor Dan Emmett 1842-ben megalakította a bővérű nyelvi humorral operáló Virgina Minstrels nevű társulatot.

Nem mellesleg Emmett az amerikai kultúrában nagy szerepet játszó „Dixie” szerzője is – ha máshonnan nem, a Hazárd megye lordjai kürtjeleként ismerős lehet ez a minstrel-dal, ami a Konföderáció nem hivatalos himnusza volt, és később is a déli világ egyik szimbólumaként szolgált. Ezt énekelték a szegregacionista politikusok és híveik, de ez szólt akkor is, amikor felettébb haloványra sikeredett elnöksége végén Jimmy Carter hazatért Georgiába – ma már ez elképzelhetetlen lenne egy vezető politikus esetében.

A Virginia Minstrels robbantotta ki az országos minstrel-őrületet – két évvel később már a Fehér Házban, John Tyler elnök előtt léptek fel minstrel-színészek. Az előadások klasszikus háromrészes szerkezetét Edwin Christy és csapata dolgozta ki. Az első szakaszban a színészek a cakewalkot bemutatva bevonultak a színpadra, majd félkörben helyet foglaltak, a sor egyik végén a hagyományosan vékony csörgődobos, a másikon a kövér csontjátékos ült le,

középütt pedig a fehér, méltóságteljes ceremóniamester,

akinek választékos beszéde kiemelte a feketére festett karakterek durvaságát.

Viccek, zene és tánc következett, majd a varietéjellegű második rész, aminek tetőpontja a fekete politikusok pariódájaként funkcionáló félművelt, dagályos néger orátor színrelépése volt. A harmadik részben jelenetet mutattak be a rabszolgaültetvények mindennapjaiból.

Lassan kialakultak a minstrel zsánerfigurái is: a tanulatlan, falusi Sambo, a városi, nevetségesen tudálékos Zip Coon, az attraktív, félvér Hannah vagy éppen a nagyszívű „mami” (utóbbi karakter élt tovább például a Tom és Jerry terebélyes házvezetőnőjében). A túlfűtött, dévaj hangulatú minstrel-előadásokat főképp szegényebb férfiak (különösképpen az ír bevándorlók) látogatták, a kifinomultabb ízlésű néprétegek visszataszítónak tartották őket. Az üzenet nagyjából az volt, hogy a „füstösek” túl ostobák és lusták ahhoz, hogy a maguk urai legyenek, és amúgy is, jobban szeretik, ha a fehérek viselnek gondot értük. 

LeRoi Jones (élete későbbi szakaszában: Amiri Baraka) magyarul is megjelent, nagy hatású könyvében, A blues népé-ben rámutat arra az ellentmondásra, hogy a minstrel éppen akkoriban aratott elsöprő sikert, amikor az abolicionista kampány hatására tömegek ébredtek rá a fekete lét tragikumára és

kezdtek emberi lényként tekinteni a színes bőrűekre.

Jones szerint a kulcs az lehet, hogy a többségi társadalom a feketék nevetségességének hangsúlyozásával igyekezte igazolni azt, ami a rabszolgákkal történt. A minstrel legnagyobb korszaka az 1870-es évekig tartott, amikor a zenés komédiák már komoly konkurenciát jelentettek a műfajnak.

A minstrel-producerek válaszul szenzációsabbnál szenzációsabb,

hatalmas szereplősereget, török katonákat, cirkuszi elefántokat felvonultató előadásokat

hoztak össze, a 19. század végén pedig feltűntek a blackface nélküli, fehér minstrel-show-k is. Még fontosabb változás azonban, hogy a polgárháború után a néger színészek is megjelentek a műfajban, igaz, ők is mázolni kényszerültek az arcukat, hogy „eléggé feketének” tűnjenek. Bár a fekete-fekete minstrel sem szakadt el a faji sztereotípiáktól, az előadók – húzza alá Jones – valójában magát a műfajt, sőt az azért rajongó fehéreket gúnyolták ki. A minstrelnek „hála” számos tehetséges feketének sikerült betörnie a show-businessbe, hogy aztán utat vágjanak közösségük emancipációja előtt: a rendkívül sikeres Bert Williams és George Walker társulata már túllépett a minstrel-közhelyeken

***

A blackface azonban a minstrelnek a századforduló környékén bekövetkezett népszerűségvesztése után is az amerikai szórakoztatóipar fontos eleme maradt.

1915-ben jelent meg D. W. Griffith epikus hangvételű filmje, a polgárháborút és az újjáépítést bemutató, a Ku-Klux-Klant dicsőítő Egy nemzet születése, amely fölött máig nem tudnak napirendre térni a kritikusok. Griffith alkotásának kimagasló esztétikai érdemei vitathatatlanok, a filmtörténet egyik legfontosabb darabja, viszont a mai néző nehezen emészti meg az olyan jeleneteket, mint ahol

feketére festett színészek által játszott, állatias karakterek igyekeznek megerőszakolni fehér nőket.

Ott volt aztán az első hangosfilm, az 1927-es A jazzénekes. Az Al Jolson megformálta zsidó főszereplő, Jakie Rabinowitz kántor édesapja akarata ellenére énekesi pályára lép, a Broadwayen pedig fekete arccal lép fel.

A film a mai hiperérzékeny időkben szintén nem tarthat számot túl nagy népszerűségre, pedig a blackface itt nem annyira rasszista sablonként, hanem

az amerikai identitás sokrétűségét tükröző motívumként jelenik meg.

Az 1936-os Egymásnak születtünk-ben Fred Astaire ölt blackface-t, az 1938-as Tehetséges család-ban Judy Garland próbálja ki magát blackface-es énekesként.

A második világháború idejére azonban a blackface kezdett kimenni a divatból: jelzésértékű volt, amikor a 1944-ben a NAACP nevű fekete érdekvédelmi szervezet detroiti csoportja jelképes temetést tartott Jim Crow-nak. Fontos hozzátenni: ezzel egy időben a fiatal színes bőrűek

nyíltan megkérdőjelezték azokat a sztereotipikus, alávetettséget jelző szerepeket,

amelyekbe a szórakoztatóipar kényszerítette őket.

 

Jó példa erre Louis Armstrong esete, aki miután a húszas években lefektette a modern jazz alapjait, Hollywoodban is karriert csinált, és az amerikai populáris kultúra egyik legkedveltebb ikonjává vált – ennek viszont az volt az ára, hogy idomult a minstrel-hagyományok követelte feketeképhez: mindannyian

fel tudjuk idézni széles vigyorát, kikerekedett szemeit.

A bebop titánjai – akik mulattatás helyett magas művészetet kívántak csinálni – keményen kritizálták is őt, Dizzy Gillespie trombitás például Tamás bátyának és „ültetvényes karakternek” minősítette Satchmót. A dolog iróniája, hogy Gillespie is híres volt színpadi bolondozásairól – a jéghideg menőséget megtestesítő Miles Davis önéletrajzában így fogalmazott velük kapcsolatban: „Mindig is utáltam, ahogyan nevettek és vigyorogtak a közönség előtt. Tudom, miért csinálták: hogy pénzt keressenek, és mert éppannyira voltak hivatásos mulattatók, mint trombitások. El kellett tartaniuk a családjukat. Meg aztán szerettek is bohóckodni. (…) Nem bánom, ha ezt akarják csinálni. De én sose szerettem ezt, és nem kötelezhettek arra, hogy szeressem”.

A huszadik század második felében,

– természetesen a minstrellel együtt. (Igaz, az 1964-es New York-i világkiállításon bemutattak egy „integrált” szereplőgárdájú, progresszívnek szánt minstrel-show-t, ami két előadás után csúfosan megbukott.) A blackface azonban ezután is fel-felbukkant filmekben, de különösebb felháborodást nem kavart: az 1983-as Szerepcseré-ben Dan Aykroyd jamaikainak adja ki magát, de eszünkbe juthat a Fehér feketében című 1986-os vígjáték is. És még 2008-ban sem tört ki világraszóló hisztéria, amikor Robert Downey Jr. színesbőrűt játszott a Trópusi vihar-ban.

A woke baloldal korában persze már egészen más a helyzet: a média nagy lendülettel húzza rá a vizes lepedőt azokra a hírességekre, akik a blackface bűnébe estek. Philip S. S. Howard, a kanadai McGill Egyetem professzora meg is magyarázza, miért elfogadhatatlan a blackface: a fekete smink „a bizonyítéka annak, hogy a fehérek továbbra is rasszista módon túlhangsúlyozzák az eltérő bőrszín jelentőségét”. Emellett a blackface „a fehérek örömszerzése, dominanciája és a feketék nevetségessé tétele közötti nyugtalanító kapcsolatokon alapul, amik a rabszolgaság idején alakultak ki”. Howard megrökönyödve állapítja meg, hogy a blackface-t viselők örömet lelnek abban, hogy sminkjük „kitolja a faji diskurzus határait”. 

Lapunk is beszámolt a Ralph Northam virginiai kormányzót övező, egészen elképesztő csavarokat vett botrányról. Northamről olyan fiatalkori fotó bukkant fel, amelyen vagy Ku-Klux-Klan-kámzsában, vagy blackface-ben látható – a kormányzó végül megmaradt a posztján, nem így a blackface-es fényképeibe belebukó Mike Ertel, Florida állam egyik minisztere. Megyn Kelly műsorvezetőt kirúgták az NBC-től,

mert arról beszélt, gyerekkorában még teljesen oké volt, hogy fehér kölykök fekete karaktereknek öltöztek be

halloweenkor. A CNN időről időre frissített listát vezet azon hírességekről, akik blackface miatt „kerültek bajba”, a felsoroltak között van Joni Mitchell, aki fekete férfiként(!) jelent meg egy albumborítóján, de Antoine Griezmann és Andrés Iniesta focisták is, utóbbi azért, mert vízkeresztkor kitett Twitter-oldalára egy képet, amin a szerecsen Boldizsár király mellett feszít.

Iniesta esete jól bizonyítja azt, ami a sérelemimportról írtunk: a legújabb progresszív elméletek, a felháborodáskampányok ugyanúgy az amerikai kulturális hegemónia megerősítését szolgálják, mint az angol üzletnevek, a hollywoodi blockbusterek vagy a McDonald’s.

Azt, hogy Amerikában fokozott érzékenység övezi a blackface-t, magyarázza a sötét bűnöket is hordozó múlt, a diszkrimináció és a minstrel emléke (noha az újsütetű blackface-hisztériák nem annyira az őszinte megbotránkozás, mint a woke fanatizmus jelei). Arra viszont, hogy teljesen más kulturális-társadalmi kontextusban (így akár Kanadában, de különösképpen Európában) miért kellene figyelemmel lennünk erre az érzékenységre, nincs magyarázat – hacsak nem az, hogy

a blackface tabusítói a sérelmeinket is sztenderdizálják.

Lásd a hollandiai Mikulás-parádét, ahonnan a krampuszok arcára idén fekete festék helyett csak némi korom kerül.

Ki tudja, ha nem vigyázunk, hamarosan talán ezt az elbűvölő jelenetet is ki akarják majd törölni a magyar mozgókép történetéből:

 

 

Összesen 66 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
hunnia
2019. október 06. 18:13
Nekem Al Jolson, így is az egyik kedvelt énekesem.
Akitlosz
2019. október 05. 21:34
Azért lett a bárgyú néger paródia sikeres, mert hitelesen ábrázolta a négereket. Nem rég láttam egy friss telefonos videófelvételt, az Amerikai Egyesült államokban egy néger vett fel véletlenül egy gyilkosságot, amikor éppen élő telefonos közvetítést adott a fészbukkon. Egy üzlet előtt a parkolóban valaki lelőtt egy másik négert. Na a telefonos néger folyamatosan sivalkodik, hogy valaki hívja az "amber lampot", úgy látszik, hogy Amerikában így hívják a mentőket négerül. 1. Az áldozat ránézésre is nagyon hulla, a gyilkos tudott lőni. 2. Ott van a filmező kezében a telefonja. Eszébe nem jut, hogy a telefonján rendeltetésszerűen használja, ő inkább videót közvetít a fészbukkon és ordibál, hogy mások hívjanak már mentőt. Tipikus fekete Amerika.
annamanna
2019. október 05. 21:24
Tegnap láttam egy hírt. Egy dallasi apartmanházban egy 30 éves fehér rendőrnő lelőtt egy néger, 26 éves fickót, mert pont alatta lakott, és a nő - állítólag - eltévesztette a lakást, a szomszédjához ment haza, és amikor belépett az ajtón, azt hitte, a néger férfi betörő, hát lelőtte. A bíróságon nem hitték el neki, hogy ennyire hülye lett volna, hogy nem tudta eltalálni, melyik a saját lakása, ezért gyilkosságért 10 évre ítélték. Néztem a videót, ahol a nő előadta magát a bíróságon, nagy sírások közepette. Az volt az érdekes, hogy noha már kerek egy év eltelt az eset óta, tehát a nőnek azóta már börtönben kellett volna lennie (legalábbis nekem ez tűnik logikusnak), ennek ellenére gyönyörűen lebarnulva, a haja pöpecül megcsinálva, szép ruhában ül egy széken, és közben bőg, de a szeme valahogy mégis mozdulatlan, és nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy csak színészkedik. Ha annyira össze van törve, hogy egy év után is csak bömbölni tud, akkor miért van ilyen gyönyörűen lebarnulva, miért ilyen gondosan szőkített a haja, miért van utcai ruhába öltözve. Lehet, hogy nem is ült eddig? Inkább fizetett a szabadlábért. Nem is akart vezekelni. Mert nincs bűntudata. Vajna Tímea krokodilkönnyei jutottak eszembe róla, két ibizai nyaralás között interjút adva a mély gyászáról. Na mindegy, ezek után jön a meglepi: a halott öccse bejelenti, hogy ő nem haragszik a nőre, mert szereti, mint mindenki mást, megbocsát neki, megöleli, blabla.... nagyjelenet, az egész világsajtót bejárja. Azon gondolkoztam, hogy a fekete csávó naivabb, mint a bírók? Mert azok szándékos, előre kitervelt gyilkosságért ítélték el a nőt. Komolyan gondolja, hogy szereti ezt a nőt? Tényleg? Vagy ő is csak eljátszik egy jelenetet, ugyanúgy, ahogy a fehér nő előadja a könnyező madonnát? Hol végződik a valóság és hol kezdődik a show? https://444.hu/2019/10/03/tiz-ev-bortont-kapott-a-dallasi-rendor-aki-sajat-lakasa-helyett-tevedesbol-a-szomszedjahoz-lepett-be-majd-agyonlotte A black face kabaré csak show volt, és ez vajon mennyire eredeti? Szerintem semennyire. Egyáltalán nem tudok ilyen gesztust őszintén elképzelni. Mondjuk ne is ilyen súlyos ügyet vegyünk példának, legyen csak annyi, hogy egy nevelőapa a nevelt kislányát a falhoz csapja, annak agyi károsodása lesz, és a bíróság megítéli, hogy a gyerek visszakerüljön a saját (édes) apjához. Ezek után az édesapa a tárgyalás végén menjen oda teátrálisan a "lyuksógorhoz", és mondja neki azt, hogy szereti? Őszintén, tiszta szívéből? És még csak meg se halt a gyereke. Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Nem mondom, hogy nem létezik bibliai megbocsátás, de amit az amerikaiak művelnek, az minden szinten és módon ripacskodás. Mint ez: https://coub.com/view/1s8o4l "Kicsit túlspilázta a szerepét".
Akitlosz
2019. október 05. 21:23
„a fehér társadalom mocskos söpredéke, akik ellopták a bőrszínünket," Mert ma mi van? Pakisztáni játszik olaszt, arab vikinget, kínai Dr. Watsont, néger hét mesterlövészt stb. Mindenki másnak lehet más színűt játszani csak a fehérnek nem? A négerek még a saját "kultúrájukban" is gyengén teljesítenek, még a legjobb néger rapper is egy fehér ember.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!