Volt egyszer egy Hollywood: ez Tarantino mesterműve

Veszprémy László Bernát írása

Hogyan nyúljunkegy olyan zseni munkásságához, mint Quentin Tarantino, és egy olyan lélegzetelállító filmhez, mint a Volt egyszer egy Hollywood?

Mindenfajta köntörfalazás nélkül:

De azzal is tisztában vagyok, hogy a mű megosztó, a kritikák vegyesek, és nem egy ismerősömtől hallottam – olvastam –, hogy felálltak és kimentek a film alatt.

Mit találok olyan elképesztőnek a filmben, és miért látják mégis ennyire másnak mások?

A kettőre talán egy a válasz: ez a film nem a laikusoknak készült. A Volt egyszer egy Hollywood az 1969-es Hollywoodban játszódik, és nem árt ismerni a korszakot és a háttértörténetet ahhoz, hogy az ember legalább alapvető dolgokat megértsen a filmben. Én ugyan közel sem vagyok szakértője ennek, de nem zavar, ha utána kell olvasnom az apró utalásoknak (az Internet Movie Database mindig segít).

A filmnek viszont éppen ez a hátránya is. Ha nem látta valaki Tarantino korábbi filmjeit (vannak azért ilyenek), ha valaki nem olvasott utána a Tate-gyilkosságnak (ilyenekből nyilván még több akad), akkor nem fogja érteni, miért kínozza a nézőt bizonyos hosszú jelenetekkel a rendező, de még a főbb csavarokról is lemarad. Ahhoz, hogy valaki teljesen értékelni tudja a filmet, nem árt legalább a gyilkosságokról olvasnia, de az sem hátrány, hogy ha eddig kihagyta, akkor néhány Tarantino-klasszikussal most gyorsan felvértezi magát.

Ha nem teszi meg ezeket, akkor nem fogja megérteni, miért egyedi a stáblista: a nagy nevek mellett – Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, Al Pacino – lehet találkozni példáulKurt Russellel és Zoe Bellel is, akik egy párt alakítanak –

ahol Bell azonos nevű karaktere megöli Russell karakterét? Azon már csak tényleg az ínyencek fognak kuncogni, hogy Russell ebben a filmben kaszkadőr-koordinátort játszik. További, más Tarantino-filmekből ismert színészekként Michael Madsen és Omar Doom is előkerülnek.

Ha van valaki, aki annyi klasszikust nézett és emésztett már meg, illetve hasznosított újra, mint Tarantino, akkor az bizonyára élvezi az olyan apró utalásokat is, mint hogy Madsen Cadillace, mely szerepelt a Kutyaszorítóban, itt is felbukkan. Esetleg, hogy a filmben említik a valóban élt olaszrendező Antonio Margheritit– akinek a nevét a Becstelen brigantykban is álnévként használja Donny Donowitz. Ezt ugyan még magam is elcsíptem film közben, ám azt nem tudhattam, hogy a Sharon Tate-et alakító Margot Robbie a valódi Tate ékszereit viseli a filmben, melyeket a családtól kaptak meg. (Igaz, Roman Polanskival állítólag pont nem konzultált a filmhez Tarantino).

A szinte védjegynek számító női lábfejek több ponton is felbukkannak a filmben, ahogyan Tarantino is megteszi szokásos cameoszerepét.

Tarantino azt állítja, hogy öt évet dolgozott a forgatókönyvön, ami hihetőnek is tűnik, és az is érthető, hogy DiCaprio első alkalommal tért vissza a vászonra 2015-ös Oscar-díja óta ennek a filmnek a kedvéért. A végtelenül idegesítő Lena Dunham felbukkanása és a tény, hogy ezt a filmet már nem a Weinstein Company forgalmazza, a feminizmus hol áldásos, hol kevésbé áldásos hollywoodi diadalmenetének tudható be.

Quentin Tarantino szerint ez a film hasonlít a legjobban utóbbi alkotásai óta a Ponyvaregényre, de

Abban azonban igaza lehetett az egyik külföldi kritikának, hogy ez a munka Tarantino szerelmes levele a ’60-as évek Los Angeleséhez.

Csak egy régi szerelmén merengő művész tudja effajta, sokat tapasztalt mosollyal felidézni egykori kedvesének minden apró mozzanatát.