Két Franciaország története: a jobbos Bernanostól a rendőrt verő ükunokáig

Ismerik a nagy francia katolikus írót, Georges Bernanost? Ha nem, érdemes belelapozniuk a könyveibe: Bernanos (1888-1948) a huszadik század francia irodalmának egyik kiemelkedő alakja volt, regényeiben a Rossz szüntelen kísértésétől gyötört egyén lelki vívódásait és metafizikai kételyeit, a polgári, elhájasodott társadalom alávalóságát mutatta be.

Leghíresebb művei A sátán árnyékában és az Egy falusi plébános naplója (utóbbit Robert Bresson filmesítette meg 1951-ben), de életművének fontos darabja a halála előtt írt színdarab, a francia forradalom alatt kivégzett apácákról szóló A Kármel napja is (ez szolgált alapul Francis Poulenc 1956-os operájának).

Georges Bernanos

Bernanos keményen jobboldali gondolkodású figura volt, fiatalkorában csatlakozott a politikai gondolkodó, irodalomkritikus és költő Charles Maurras befolyásos, monarchista politikai-filozófiai köréhez, az Action française-hez, illetve annak ifjúsági szervezetéhez, a Camelots du Roi-hoz (A király rikkancsai), amelynek tagjai híresek voltak erőszakosságukról: gyakorta vívtak utcai csetepatékat a különféle baloldali mozgalmakkal, egyetemi előadásokat zavartak meg, szerkesztőségeket dúltak fel. Maurras körében a királypártiság mellett az antikonformizmus, a burzsoáellenesség, a társadalmi érzékenység vonzotta Bernanost, és persze az is, hogy

A húszas években aztán eltávolodott Maurraséktól, zavarta a vezéralak deklarált ateizmusa-agnoszticizmusa, és úgy vélte, a parlamenti választásokon induló AF elvesztette szubverzív erejét, megalkudott a köztársasági rendszerrel. Igaz, amikor 1927-ben a Vatikán indexre tette a – Maurras személyes hitetlenségétől függetlenül ultrakatolikus nézeteket hirdető – AF napilapját és Maurras egyes műveit, sőt megtiltotta, hogy a mozgalom tagjai áldozáshoz járuljanak, a mélyen katolikus Bernanos szolidaritást vállalt velük.

Az AF politikai doktrínájának meghatározó eleme volt az antiszemitizmus (ez nem faji, hanem kulturális jellegű volt), és pályája nagy részében Bernanos sem éppen zsidóbarátságával hívta fel magára a figyelmet. Az író kiváló regényei mellett nagy hatású pamfletek szerzője is volt, a La grande peur des bien-pensants-t (kb. Az illedelmesen gondolkodók nagy félelme) is az élesen antiszemita publicistának, Édouard Drumont-nak ajánlotta, noha a zsidókérdés nemigen jelenik meg benne, annál inkább a köztársasági Franciaországnak, a kapitalista berendezkedésnek, a pénz uralmának szörnyűségei.

A hitleri rendszert látva aztán megtagadta az antiszemitizmust,

Egy camelot du Roi letartóztatása

A spanyol polgárháború idején a Baleár-szigeteken élő író eleinte Francóék mellett foglalt állást, a nacionalisták kegyetlenkedései azonban elborzasztották, ezekről könyvben számolt be (Les grands cimetières sous la lune, Nagy temetők a Hold alatt), nem sorolt be ugyanakkor a köztársaságiak táborába sem. 1938-ban a nyugati demokráciák Hitlerrel szembeni tehetetlenségét látva,

Franciaország megszállása után de Gaulle függetlenségi harcának hangos támogatója volt (és dühödten ostorozta Maurrasékat, amiért azok a Pétain-rendszer mellett tettek hitet), a felszabadulás után viszont felszólalt az önkényes és vériszamos megtorlások ellen.

Utolsó éveiben a modernitás kártékony tendenciáit, a haladásdogmát, a materializmust bírálta, a technológiai fejlődés veszélyeire figyelmeztetett, így például a La France contre les robots-ban (Franciaország a robotok ellen), ami talán sohasem volt aktuálisabb, mint most, az emberi élet hagyományos határait meghaladni kívánó transzhumanizmus korában.

De pamfletjének ez a részlete sem kevésbé időszerű napjainkban: „Ez a világ – hívják bár kapitalistának vagy szocialistának – az ember bizonyos koncepcióján alapszik, amelyet osztottak a 18. század angol közgazdászai épp úgy, mint Marx vagy Lenin. Régebben olykor azt mondták az emberről, hogy vallásos állat. A rendszer egyszer és mindenkorra gazdasági állatként definiálta őt: nem csupán a rabszolgája, hanem a tárgya, a majdhogynem tehetetlen, minden felelősséget nélkülöző anyaga a gazdasági determinizmusnak, és nem is remélheti, hogy megszabadulhat tőle, hiszen nem ismer más biztos indítékot, mint az önzést, a profitot”.

Georges Bernanos 1948-ban, Neuilly-ben hunyt el.

***

Most pedig ugorjunk egy nagyot az időben. 2016. május 18-át írjuk, Párizs tizedik kerületében, a Quai de Valmyn járunk, egészen pontosan a 91-es házszám előtt. Franciaországban aznap délelőtt meglehetősen meglepő jeleneteknek lehetünk tanúi: a rendőri szakszervezetek vagy hatvan városban tiltakoznak a hatóságokat érő erőszak miatt, amelyet a munkajogi törvény tervezett módosítása miatt kirobbant demonstrációkon szenvedtek el –

A legnagyobb tüntetésre a párizsi Place de la République-on kerül sor. Előzőleg a „Vészhelyzet, a rendőrség meggyilkol bennünket” nevű kollektíva ellentüntetést hirdetett meg, ezt a demonstrációt azonban nem engedélyezték, mivel „a közrend komoly megzavarásának” veszélyét hordozta magában. A tiltás ellenére 100-150 ellentüntető jelenik meg a Place de la République-on, a rendfenntartók a Quai de Valmy felé szorítják őket, ahol aztán elmaszkírozott és botokkal felszerelkezett antifasiszták rohamoznak meg egy rendőrautót, amelyben két rendőr – egy férfi és egy nő – tartózkodik.

A történésekről videó is készült, ezen az látható, ahogyan egy tüntető berúgja a sofőroldali ablakot, majd az autóba benyúlva hadakozik az egyik rendőrrel. A szélvédőn egy parkolásgátló oszlop landol, a nekidühödött, üvöltöző demonstrálók változatos módokon igyekeznek kárt tenni a járműben, végül sikeresen kiütik a hátsó szélvédőt is, és valamilyen lángoló tárgyat dobnak be az utastérbe.

Az egyik elkövető egy léccel veri az autó egyik hátsó ajtaját, majd amikor az autót vezető rendőr kiszáll, őt kezdi el csapdosni. Az autóból füst terjeng, a két, könnyebben megsérült rendőr elhagyja a helyszínt, a jármű pedig lassan a lángok martalékává lesz. A kiégett roncstól néhány méterre egy „Sült malacok, fizess, amennyit akarsz” feliratú transzparenst helyeznek el.

2017 szeptemberében megkezdődik a rendőrautó felgyújtásával gyanúsítottak bírósági tárgyalása. Igen színes társaság vonul fel: a huszonhét éves, tetovált, amerikai állampolgárságú filozófushallgatót, Kara Braultot azzal vádolják, hogy egy 12 kilós macskakövet dobott az elülső szélvédőre.

– zavarodik bele mondandójába a bíró, Kara Brault ugyanis transznemű, korábban David Brault néven volt ismert, az ügyészség is így tartja számon. Alig két héttel a tüntetés előtt érkezett Franciaországba, miután bejárta Európát és Kurdisztánt (!).

Kara Brault szánja-bánja tettét, elismeri, hogy „ostoba” volt. Két év börtönre ítélik. (A BuzzFeed francia kiadása a tárgyalás előtt azt követelte, hogy egy női börtönben helyezzék el, és az előzetes letartóztatás idején is biztosítsák számára a hormonkezelést.)

Francia antifasiszták

A vádlottak között tűnik fel egy negyvenes éveiben járó informatikus és volt cserkész is, Nicolas Fensch is, konzervatív, fehéringes-flanelnadrágos megjelenése alapján aligha gondolná bárki, hogy arcát maszkba rejtve fémrúddal ütlegelte az egyik rendőrt, Kevin P.-t. Fensch szintén beismeri tettét, és állítja: nem tartozik semmilyen politikai mozgalomhoz, tüchtig demokrata ő, „tiszteli az autoritást”, és a munkajogi törvény elleni tüntetéseken tapasztalt rendőri erőszak miatt csatlakozott a zavargókhoz.

Az általa bántalmazott rendőrtől bocsánatot kért. Két és fél évet kap.

A legsúlyosabb ítéletet – hét év börtönt – a rendőrautóba lángoló tárgyat hajító svájci Joachim Landwehrre szabják ki, igaz, távollétében születik meg a verdikt, nem sikerült ugyanis őrizetbe venni őt, valószínűleg szülőhazájában tartózkodik. Két és fél éves börtönt kap Ari Rustenholz, egy évet Thomas Richaud, egy év felfüggesztettet Leandro Lopes. Az ítéletek ismertetése után az elkövetőket kivezetik a teremből, a támogatásukra összegyülemlett, tetoválásokkal és piercingekkel borított fiatal aktivisták a szabadon engedésüket követelik, mire egy határozott mozdulattal őket is kihajítják a bíróság épületéből. „Mindenki utálja az igazságszolgáltatást!” – kiabálnak sértetten. Nota bene: a rendőri szakszervezet sem elégedett, túl enyhének tartják a büntetéseket.

Nem ejtettünk azonban még szót arról a fiatalemberről, aki a napilapok címlapján szereplő tárgyalás arcává vált. A nanterre-i egyetem szociológia szakának huszonhárom éves hallgatójáról van szó, akit azzal vádolnak, hogy a járműbe benyúlva ököllel támadt Kevin P.-nek, majd betörte a hátsó szélvédőt.

A vádlott mindent tagad. Valóban megjelent az ellentüntetésen, de még időben hazament, mielőtt igazán elfajultak volna a dolgok – fejtegeti. Jó házból való fiú, korán kitűnt szellemi képességeivel, és korán – már tizennégy éves korában – beállt a társadalmi igazságosságért harcoló antifasiszták közé, nem egy balhéjukban is részt vett. Letartóztatása után baloldali entellektüelek sora állt ki mellette,

vizsgáin, amelyekre szintén a fogságban került sor, remekül teljesített. Letartóztatásának körülményeiről és a börtönéletről lírai szövegekben számol be.

A per során hidegvérét mindvégig megőrző, szavait gondosan megválogató fiatalt Antonin Bernanosnak hívják, és öccsével, a szintén antifasiszta mozgalmár, 18 éves Angellel együtt került a vádlottak padjára. Angelt végül felmentik, Antoninnel szemben viszont nem ennyire kegyes az ítélőszék. Egy névtelenségbe burkolódzó, a májusi 18-i zavargók között elvegyült rendőr tanúvallomása alapján emeltek vádat ellene, ami Bernanos ügyvédje szerint „kérdéseket” vet fel, már csak azért is, mert a felmentett Angelre is ő tett terhelő vallomást.

Az ügyészség viszont a videón látható, Kevin P.-t megtámadó maszkos alak és Bernanos közötti öltözkedésbéli hasonlóságokra mutat rá. Az sem mellékes, hogy a fiatalember otthonában végzett házkutatás során többek között egy gázmaszkot és egy boxert foglaltak le a rendőrök, az internetes keresési előzményeiből pedig kiderült,

Amikor pedig a per során a május 18-i erőszakoskodásról kérdezik, annyit válaszol: „mindenki látja, hogy a következmények problematikusak, de nem tartom fontosnak, hogy morális ítéletet alkossak”. Bernanost öt év börtönre ítélik, két év után kerülhet szabadlábra.

A Bernanos szülők természetesen fel vannak háborodva, a szerintük elégtelen bizonyítékokra és a „politikai jellegű tárgyalásra” panaszkodnak. És nem felejtik el azt sem hozzátenni, hogy a bírósági hercehurca miatt Angelre és Antoninre szabadultak a „fasiszta internetes szféra” átkai, amely rajtuk éli ki az ükapjuk iránt érzett gyűlöletét.

 a nagy írónak egyesek máig nem tudják megbocsátani, amiért nekitámadt Francónak, és lelkesen felelt de Gaulle tábornok ellenállásra hívó rádióüzenetére.

*

Antonin Bernanos

Georges és Antonin Bernanos története két Franciaország története, két Franciaországé, ami tökéletesen idegennek találná egymást. A századelő energiától duzzadó, folyton harcra kész, elegáns rikkancsai, akik semmilyen tekintélyt nem ismertek, csak a francia trónra visszasóvárgott, szinte filozófiai ideává absztrahált Királyt, na meg Maurrast, esetleg. Egy másik századelő agyontetovált, tarkahajú, dzsenderfluid antifasiszta harcosai, akik autók felgyújtásával és rendőrök ütlegelésével leplezik azt, hogy – legyen szó bevándorlásról, rasszizmusról, sokszínűségről, másságokról – ugyanazt gondolják a világról, mint az általuk elnyomónak ítélt politikai-gazdasági elitek.

A politikai erőszakra való hajlandóságuk, legyen. És mi köti össze a Gonosz létrontó hatalmának és az isteni kegyelemnek a kérdéseit boncolgató Georges Bernanost a szélsőbalos, burzsoá értelmiségi szerepében lubickoló ükunokájával? Mennyire makacs gyűlölet lehet az, ami nyolcvan év alatt a német megszállás idejének náciszimpatizáns franciáitól egészen az újsütetű alt-rightos trollokig örökíti át magát? És miféle fintora a sorsnak, hogy a materializmust és a haladást kárhoztató, katolikus, jobboldali írónak szóló harag a kortárs francia szélsőbaloldal ikonikus figuráján csapódik le?

*

A történet azonban nem ér itt véget – idén újabb, jelképes motívumokban gazdag fejezettel bővül. Április 15-én megannyi elszörnyedett és megigézett párizsi verődik össze a Saint Michel-negyed utcáiban, tekintetüket nem bírják elszakítani a lángoktól, amelyek a Notre-Dame-ot emésztik el. Antonin Bernanos és tucatnyi barátja is köztük van, „puszta kíváncsiságból” érkeztek oda oda – állítja később a bíróságon egyikük.

Az utcában, ahonnan Bernanosék figyelik a tűzvészt, egy szélsőjobboldali, identitárius fiatalokból álló csoport is felbukkan, a két banda pedig között hamar szó- és ütésváltás alakul ki.  A verekedés során megsebeznek és kirabolnak egy identitárius aktivistát, aki feljelentést tesz Bernanos ellen. Antonin négy társával együtt előzetes letartóztatásba kerül, a fiatalember ismét mindent tagad, szülei újfent ártatlan fiuk meghurcolása miatt méltatlankodnak,

Bernanost a nagy médianyilvánossággal járó ügyek szereplőinek járó magánzárkában helyezik el. Augusztus elején aztán úgy dönt a bíróság, hogy az aktivistát szabadlábra kell helyezni, az ügyészség fellebbez a döntés ellen. A hatóságok állítólag olyan befolyást tulajdonítanak neki, amellyel könnyedén meg tudná szervezni, hogy a párizsi antifasiszták megszállják az augusztus végi G7-csúcsnak otthont adó Biarritzot.

A napokban eldől, valóban szabadul-e Georges Bernanos ükunokája.