„A vulkánt szerette, mert vulkán volt” – A Térey-virrasztás vallomásai

Számos tisztelője rótta le kegyeletét az életének 49. évében, 2019. június 3-án váratlanul elhunyt Térey János József Attila-díjas költő, író műfordító emlékére rendezett virrasztáson a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban szerdán. A rendezvényen közeli barátok mellett távoli ismerősök különböző szövegeket olvastak fel az elhunyt munkásságából: többek között Kemény István, Papp András, Sándor Iván, Poós Zoltán, Peer Krisztián, Schein Gábor, Bazsányi Sándor, Garaczi László olvasott fel; de egy-egy szöveggel emlékezett Hámori Gabriella, illetve Csákányi Eszter színművésznő is, valamint Murányi Sándor Olivér író is, aki tagja volt az asztaltársaságának.

Sok százan próbálták a helyszínen feldolgozni a feldolgozhatatlant, köztük közszereplők és egyszerű emberek is, újságírók és család közeli ismerősei is. Közülük szólaltattunk meg a rendezvényt nem zavarva többeket, hogy meséljenek az elhunyttal kapcsolatos személyes élményeikről és az esetleges közös alkotásról is.

Írók, szinházi emberek, a PEN Club főtitkára – különböző emberek, különböző életutak, de egy mindenképpen közös bennük: szeretik és tisztelik Térey Jánost.

*

Kepes András író

„Ismertem az írásait, a verseit, vele is találkoztam személyesen, nagyon kedveltem őt. Nem csak egy jó költő, író volt, hanem egy hihetetlen, szeretetre méltó kedves ember. A halála engem borzasztóan megérintett, mert egyrészt ugye 49 éves fiatalember volt, ott van két kisgyerek, felfelé ívelő pálya, annyira megrázó.

Éppen most meséltem el a barátomnak, hogy amikor a Libri irodalmi díjátadása volt két évvel ezelőtt, és akkor éppen egymás mellett ültünk a Jánossal, valahogy szóba került a költészet. Azt mondtam neki, hogy szerintem az igazi irodalom a költészet. És akkor rám nézett, és azt mondta, »Viccelsz?« »Nem, nem viccelek.«

A költészet a legmagasabb rendű irodalom, mert az érzelmekről, képekről szól, és lehet, hogy a regényeket többen olvassák, és regényekért lehet inkább irodalmi díjakat kapni, de mégis a legmagasabb rendű irodalom az én szememben a költészet. Lehetett látni, hogy meg van azon lepődve, ha valaki azt gondolja, a költő is fontos lehet.

Valószínűleg ez az oka annak, hogy a költők egy része elkezdett prózát írni. A költészet nem kapja meg azt az elismerést, amit egyébként hagyományosan mindig megkapott. A magyar irodalomban a költők mindig nagyobb súllyal voltak jelen, mint a jelenkorban.

Sok verse van, amit szeretek, de nem vagyok ilyen kedvenc verses típus. Hanem inkább az egésze az életműnek, maga a személyisége, meg ahogy ő rajta folytak át ezek a versek, ez az, ami engem inkább megérintett.”

*

Turczi István, a Magyar PEN Club főtitkára, a Parnasszus főszerkesztője:

„Kifejezetten barátok voltunk. Sőt… itt állunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban, és olyan megdöbbentő és ugyanakkor ünnepélyes és szimbolikus, hogy

Megöleltem feleségét, Artemiszt, akivel ráadásul úgy ismerkedtünk meg, hogy sok évvel ezelőtt, amikor János összejött vele – még nem volt a felesége – eljött hozzám bemutatni. Zuglóban élünk, kertes házban, kiültünk a teraszra és borozgattunk, és akkor ismertem meg – most már mondhatom – feleségét, és két fiának, Zsigmondnak és Ágostonnak az édesanyját.

Kifejezetten baráti viszonyban voltunk, de most hadd beszéljek az utolsó találkozásunkról, mert ez a legdöbbenetesebb és mégis, egy kicsit szimbolikus. Elmentünk a RaM-ba ebédelni, közösen: felhívott, hogy menjünk ebédelni. elmentünk, ebédeltünk, és ez a Tandori Dezső halála után volt már jóval; ő is ott volt a Tandori-virrasztáson, beszélgettünk, küldött verset a Parnasszusnak, és részt vett mindenben. És mondja nekem János, mennyire örül, hogy én azt tervezem, hogy az ő 50. születésnapjára csinálok egy nagy centrumot Jánosnak, amelyben ugye nálunk fotók, nagyinterjúk, miniesszék, tanulmányok, nagyon komoly, 60-70-80 oldal, majdnem egy könyvnyi anyag terveződött kettőnk között, és mint a gyerek, úgy örült neki, hogy »Jaj de jó lesz, akkor ezt megcsináljuk, majd Artemisz ad fotókat, én ezt adom, azt adom, írok egy kis esszét«, és így tovább.

Nagyon megterveztük, és akkor mondta nekem »Hú, de Pistikém, Pistám, azt mondta, nekünk kellene megint találkoznunk, mit szólnál, ha kimennénk hozzátok Zuglóba valamelyik vasárnap? És hoznám a srácaimat, nekem már fáj a lábam«, mondta János, »viszont látom, hogy te jó bőrben vagy, és kicsit fociznál a fiaimmal«, 8 és 6 évesek, ezt tudni kell. Mondtam neki, rendben van, hozd őket, örömmel gyertek át, megbeszéljük valamikor a könyvhét után, és akkor egyet focizok a srácokkal. »Te addig iszogatsz egy pohár bort, rosét, ellesztek.«

Múlt héten szombaton délután kimentem a sufniba. Megláttam a két kaput. Fém futballkapuk, hálóval, kisméretűek. Na mondom, pontosan jó a srácoknak, elővettem őket letakarítottam, pókhálóztam, és mondtam a nejemnek, ha jönnek a Jánosék, akkor itt a focikapu, labdát fölfújom, és lehet játszani.

Hétfő reggel jött a hír.

Még volt egy mondata a Jánosnak – amit nem mondtam el sehol, de most igen, ez maradjon meg –, egy póló volt rajta, amin Tandori Dezső képe volt, és azt mondta:

Mindenképpen lesz gyűjtés, a Magyar Pen Club főtitkáraként is elmondhatom, hogy nemcsak gyűjtés, hanem azt tervezzük, hogy a családot mindenképpen támogatni szeretnénk, egyértelmű, hogy a PEN Club ehhez szeretne értelmezhető összeggel hozzájárulni, de úgy tudom, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum is kész erre. Nyilvánvalóan a Libri, a Szépírók Társasága, más olyan szervezetek, akiknek szintén fontos, akiknek János személye és az amit képvisel, fontos, benne lesznek, és tudunk segíteni a családnak érdemben.”

*

Komáromi György, a Radnóti Színház gazdaság igazgatója:

„Egyik oldalon irodalomszerető emberként vagyok itt, másik oldalon pedig személyes kötődésem van Jánoshoz: több darabját mutatta be a Radnóti – Asztalizene, Protokoll –, többet fordított nálunk, munka- és baráti kapcsolatban is voltunk. Én ezért vagyok itt, találkozni szeretnék kollegákkal, beszélgetni Jánosról. Pont említettem a kolleginának, hogy a Radnóti Színház honlapjára felkerült egy megemlékezés Valló Péter tollából, aki nagyon sokat dolgozott Jánossal, Radnótiban, Nemzetiben sok darabját rendezte, nagyon értette Jánosnak az életét, nagyon örülök, hogy a Radnóti irodalmi vonalába nem csak hogy belefért, de fontos szerepet töltött be Térey János.

Fölkerült a honlapukra a Protokoll című darab, utolsó monológja, ami egy költői szöveg, közben drámai erővel bíró nagyszerű, megrendítő szöveg. Számomra nagyon emblematikus, amit a darab főszereplője, Fekete Ernő mond, fontos gondolat. Én Jánosra úgy emlékszem, hogy nagyon szerette hallani a szövegeit a színpadon, gyermeki izgalommal, izgatottsággal járt hozzánk, akár a saját darabjait nézve, vagy a saját szövegéből készült előadásokat nézve.

Minden bemutatónkon ott volt, nagyon izgatta a színház, nagy szenvedély kötötte őt az irodalmi élethez, a színházi élethez, ahhoz, hogyan válik élővé egy szöveg – ez az, amit tényleg fogok őrizni belőle, ezt a nagyon furcsa izgatottságot.

Nagyon jókat lehetett vele beszélgetni színházról, nagyon egyedi látásmódja volt. És lényeglátó volt. Nem csak irodalmi aspektusból, hanem dramaturgi és színházi oldalról nagyon izgalmas volt beszélni. Kritikákat nem írt, azonban ő válogatott a 18. POSZT-ra. Sokszor futottunk össze, amikor az adott előadásokat nézte, látszott rajta, hogy számára is nagy élmény ez a plusz felelősség, hogy ő most hivatalból jár színházba – abban az évben nem osztotta meg a gondolatait a színházról, mert ugye más volt a pozíciója.

Magánemberként azt tudom mondani:

Én is tartozom ezzel, a Káli holtakat elkezdtem, de még nem fejeztem be… A darabjai, a művei ott vannak, így méltó emlékezni rá, nem hiszem, hogy az emlékesteknek van értelmük. Természetesen szeretnénk segíteni a családján, ha lesz hivatalos formában, akkor szívesen helyt adhatunk ezeknek a kezdeményezéseknek.”

*

Nagy Zsolt, színész:

Gyakorlatilag egy polihisztor volt, aki be volt rakva egy költőbe, egy insomniás emberbe, aki nem tudott aludni soha.

Mi hozzányúltunk a darabjához, a Nibelung-lakóparkhoz, Mundruczó Kornél vezetésével, és azt csináltunk, amit akartunk. Térey megjelent a premieren, de nem szólt semmit sem, a háttérben maradt, egy végtelenül finom emberként kérdezgetett az előadás után.

Egyszer az álmatlanságáról beszélt. Hogy nem tud aludni éjszaka. Rettegett attól, hogy besötétedik éjszaka, és egyszerűen nem tud lefeküdni aludni, és valamit kell csinálni, de tudja, hogy aludni kell, de mégsem tud aludni. Szerintem ez vitte el, a nyugtalanság. Olyan szinten pezsgett szellemileg, ha én fel lennék pörögve…

*

Murányi Sándor Olivér, író:

„Már a Hold utcai gondolkodók nevet viselő asztaltársaságnál láttuk azt, hogy vezéregyéniség – vele együtt találtuk ki ezt a nevet a Csarnokban, ami az ő törzshelye volt, a Pál utcai fiúk mintájára fogalmaztuk meg. Több fellépésünk is volt együtt, és már akkor éreztük az ő nagyságát: vezéregyéniség volt. Én azt gondolom, nem túlzás azt állítani róla, hogy a kortárs magyar irodalom megkerülhetetlen alakja, nemzedéke legnagyobbja.

Ezt mások is látták: 2013 novemberében Esterházy Péter nálam volt erdélyi fellépőkörúton – sajnos nem tudhattam, hogy ez lesz az utolsó útja Erdélyben Péternek –, amikor szóba került János, akkor ő Péter nyilvánosság előtt vele példálózva úgy fogalmazott:

Nagyszerűen ötvözte az urbánus-nagyvárosi és természeti elemeket. Térey költészetében egyformán találkozunk akár a klasszikusok parafrazálásával, akár egy vulkánnak a leírásával. Nagy szeretettel jött hozzám kétszer is fellépni, Erdélybe, fellépő turnéra, most idén szeptemberre volt tervezve a harmadik turnéja, innen 800 kilométerre, úgy volt, hogy ő jön hozzám. Most mégis én jöttem hozzá ide a PIM-be, hogy a szeretet vulkánjaitól hozzam a medvék erejét, hogy az segítsen minket elviselni a ma estét.

Az meg kell említeni még vele kapcsolatban – és ez lejön a munkásságából is –, hogy nem csak a műveltséget szerette, hanem a természetet is. Én a természetközeliségét emelném ki, hiszen közös élményeink is ehhez köthetők: együtt kerestük meg a székelyföldi iszapvulkánt, együtt barangoltunk, nagyon szerette a Gyimeseket, nagyon szeretett Erdélybe járni. Annak ellenére, hogy Budapest volt az ő otthona – lépten-nyomon találkoztunk különféle tereken, amikor én is itt voltam –, én úgy gondolom, hogy

Ő kérte tőlem, hogy »Murányi, vigyél engem vulkánhoz, vulkánt akarok nézni Erdélyben«. Csodálkoztam, hogy miért ez érdekli őt, függetlenül attól, hogy vulkanikus hegység, mint a Madarasi-Hargita, egy kialudt vulkánról beszélünk. Vagy pedig iszapvulkán, ez valamiért nagyon izgatta őt, »A vulkánjaim« – mindig így nevezte – »a vulkánjaim«. 

Most jöttem rá arra, hogy neki úgy volt nagy az öntudata, az éntudata, úgy látta önmagát, úgy tudta önmagáról, hogy nagy, hogy nem kicsinylett le mást. Ez volt a fantasztikus benne, hogy nem éreztük soha a társaságában azt, hogy ő éreztetné velünk, kisebb szerzők vagyunk, pályán lévő többi focista, de nem a csatár, ezt egyáltalán nem éreztük. Mindenkinek megadta a tiszteletet, és ez a tisztelet a részéről egy belső tisztelet volt, a szívéből, a lelkéből jött – azokat a szerzőket, akiket szeretet, elfogadott, azokat ő tényleg a lelkéből, szívéből tisztelte –, tudtam, hogy ha  szól a mobiltelefonom és Térey Jánost ír, akkor az nem egy illembeszélgetés lesz.

***

Ugyan személyesen nem volt jelen, de elértem Farkas Wellmann Éva írónőt, aki a Bárka Online folyóirat szerkesztőjeként szintén ismerte Térey Jánost. Így válaszolt megkeresésemre:

„Térey János az egyik legfényesebb csillag a magyar kortárs irodalom egén. Jelen időben. Az egyik legnagyobb műveltségű, költőnk, írónk, akinek fiatal kora ellenére hatalmas életműve van mind mennyiségileg, mind minőségileg. Legutóbb tavaly találkoztunk Gyulán. A Shakespeare Fesztiválra érkezett, ahol Elek Tiborral beszélgetett, főként a nagy klasszikushoz fűződő viszonyáról. A családjával érkezett, idilli szeretet fűzte őket egymáshoz – öröm volt velük tölteni egy kis időt. Úgy alakult, hogy lejegyeztem azt a beszélgetést, így néhány napig még velem maradtak a mondatai: beleborzongok, hogy az a találkozás volt az utolsó.”

*

Egy interjúban Térey János így vall Shakespeare, Trianon és az ő közte lévő hármas egységről:

„Legelső Shakespeare-élményem egy könyv, Charles és Mary Lamb könyve, a Shakespeare mesék, fekete alapon Szántó Piroska-grafikával, és a te kedvedért néztem meg az évszámot, honnan datálható nálam Shakespeare: 1978. Ez a kiadás akkor jelent meg, Mikulásra kaptam a nagynénéméktől. Olvasó ember voltam akkor is, de az első pillanatban megijedtem, teljesen idegen volt és zegzugos, titokzatos. Magasságos. Beszippantott. Örökre, csak akkor még nem tudtam. Eltelt néhány hét vagy hónap, de megmaradtak rejtélyes figurák: Macbeth, Hamlet, Lear és társaik, és tudtam, hogy valami közöm még egyszer lesz hozzájuk, de hogy mi és hogyan… Például azt is tudtam mindig, amikor még író sem szerettem volna lenni, hogy nagyon jó lenne egyszer egy Balatonon játszódó, mai könyvet – írni? Olvasni? Élni? Nem volt tudatos, hiszen húszéves koromig nem készültem az írói pályafutásra sem. (...)

Visszatérve a Nibelungra, ezek a bizonyos Hagen-monológok (Hagen, avagy a gyűlöletbeszéd, ez a záróepizód) egyértelműen innen táplálkoznak. Amit véghezvisz Hagen és amilyen ideológiát, szellemiséget képvisel, az be van oltva nemcsak Shakespeare-rel, de Ben Jonson-nal, John Fletcher-rel és Francis Beaumont-nal. Van egy nagyszerű válogatás a hatvanas évekből, Az angol reneszánsz dráma, melyet annak idején az Írószövetség könyvtárából kölcsönöztem, mert beszerezhetetlen volt. Ezek a művek hatottak tehát rám. De a gettó-rap ugyanúgy, mint Shakespeare.

Trianon rengeteg szépirodalmi munkában megjelenik Tamási Árontól Szőcs Gézáig. De például 1956-tal is »az a baj«, hogy mindenki tudni véli: nincs »univerzális« ötvenhatos nagyregény. Ottlik Gézától az Iskola a határont a felnövés, a beiskolázódás, a férfivá válás enciklopédiájának mondják, beszűkítve ezzel az értelmezését. 1956-ról legutóbb Száraz György regényét olvastam. S hogy miért nem ment át úgy a köztudatba, miért nem lett ez sem »maga az irodalmi 1956«, jó kérdés. Ahogy, teszem azt, Jókai könyvei vagy A nyomorultak Victor Hugótól a vizsgált történelmi korszak látleletei is. Ma más poétikák tarolnak, nincs már olyan, hogy vegytisztán „történelmi regény”, csak lektűrként. Ha arra gondolunk, hogy százötven év török uralom, akkor az Egri csillagok jut eszünkbe, és csak jóval utána Horváth Viktor néhány éve megjelent, Török tükör című könyve, amelyet a szakma ismer, és le is fordították jó néhány nyelvre, de azért a közvélemény továbbra is Gárdonyival köti össze a témát. Értékelem Horváth Viktor teljesítményét, sőt a Kazamatákkal magam is valami hasonlóra törekedtem. Ezúttal pedig valamiért Trianonról akartam írni, függetlenül a politika gyártotta vízióktól. Létezik a Kezdetben volt a kert című nagyregény Lesznai Annától, rendkívül terjedelmes mű, s hogy az itt jelenlevők közül senki sem olvasta, az valamit elárul. Mindannyiunkról. És Lesznairól nemkülönben. Vida Gábort emelném ki az utóbbi pár év irodalmából: az Ahol az ő lelke, ha nem is hibátlan regény, mégis talán a legjobb regény, amit Trianonnal kapcsolatban olvastam. Vida önéletírása – mondják regénynek is, de szerintem egyértelműen memoár – tavaly jelent meg. Egy hatvanas években, Arad környékén kezdődő életút az Egy dadogás története: román iskola, keserves beiskolázódás és traumák, családi sérülések, saját begyűjtésűek… Nem a régi sebek nyalogatásáról és nem is a személyes, illetve a közös fájdalom bagatellizálásáról van szó. (...)

Most jön a századik évforduló, ez a teljesítménykényszer miatt különösen nehéz helyzet. Mi a Kazamatákat nem évfordulóra írtuk, de Zsámbéki Gábor úgy döntött, hogy évfordulón mutatja be. Szerencsésebb lett volna nem akkor, hiszen nem ünnepi mű, és ezzel a befogadást is befolyásolta. De harminc-egynéhány évesen másképp gondolkodtam a színházról, mint manapság. Nagyon szerette volna ezt is megrendezni Mundruczó Kornél, ugyanakkor érkezett Zsámbékiék ajánlata. És az ember, ha arra gondol ebben a korban, bő harmincévesen, hogy „a Katona”, akkor azért egy kicsit elgyöngül, akkor is, ha már érték csalódások a Katonában, nem is egy, és nem is kettő. Éles helyzet volt, őrlődtünk. Hogy a Krétakörrel még egyszer, vagy a Katonában először?… Mert ha a Katonában nem, akkor lehet, hogy soha többé. A Krétakör úgyis lesz mindig, és még dolgozhatunk velük. Ez nem jött be. A mostani eszemmel másképp döntenék.

Inkább jellemezném a rendezői koncepciót – játéknak szántam. Nemes, komoly, véres játéknak Trianon máig ható botrányáról. Még sohasem találtam ki színházi rendezést, de ezt az egyet az elejétől a végéig ki kellett gondolnom. Egyetlenegy betűt sem változtat Shakespeare szövegén, a Nádasdy-féle fordítást használja. Csupán a nagymonológot keveri össze Ady Endrének híres versével, az Intés az őrzőkhöz cíművel, erről a római vendégszereplés krónikája beszél. Az előadást később meghívják Athénba és Szentpétervárra, aztán a regény vége felé jár Kolozsváron – Bukarestbe nem jut el, mert lefújja a román kultuszminisztérium, ki tudja, miért.”