Ebéd

Aznap a Moszkván a Petró hentesnél 
ebédeltem. A hely egyszerre férfias és otthonos:
a pultosnő édeskémnek szólít, a háta mögött
nyúzott féldisznó lóg. Ráfirkálja egy cetlire, hogy 590-,
(itt ennyiből jól lehet lakni), oda kell adnom
a pénztárt kezelő félsüket, hústorony férjének,
aki egy üvegkalitkában ül, és mint egy nagyra nőtt 
koraszülött, aki hatvan éve az inkubátor foglya
üvölt, hogy ötkilencven,
üvölt e magányos Küklopsz. Visszaad az ezresből,
műanyag villára szúrom a kolbászt,
a tormába tunkolom, rágok. Többnyire egyedül.
(És állva, mint a lovak, nagyapám mondásával élve, 
mondjuk ő Donnál lovat is evett, 
hogy állva-e, azt nem tudom.)
De aznap nem volt hely. A magasított asztaloknál
villany- és vízszerelők, szobafestő-mázolók, 
kőművesek ebédeltek angyali csendben,
ruhájuk festékcseppes volt és poros,
borostás állukon zsír fénylett,
homlokukon a munka nyugalma.
Majdnem kimentem, de egyikük intett,
és arrébb húzta tálcáját. Gesztusa férfias volt
és otthonos, megköszöntem. Bólintott,
ettünk. Végig egy szót se szóltak.

Megszámoltam őket.
Tizenegyen voltak.

(2017)