A forradalom lánya

„A verssel beszélgetni kell” – állítja Jordán Tamás a versek tolmácsolásáról. Be kell járni gondolatban vetületeit a versmondó és a hallgatóság minden oldaláról, bele kell bújni a szavak varázslatába. Az idézet többértelműségét kóstolgatva elgondolkodhatunk azon, hogy valóban milyen széles spektruma van az opusok befogadásának és tolmácsolásának. Hol van az a mennyei pont (maga a katarzis), amikor a két látszólag szembenálló folyamat egyesül? Mikor, hogyan és miért következik be a valódi és maradandó műélvezetnek ez a borzongató pillanata? Vers-e a vers, szobor-e a szobor, zene-e a zene, színház-e a színház, film-e a film a közönség bekapcsolódása nélkül?

 

Ezt a folyamatot nem a műfaj határozza meg, és nem is a helyszín. Az ilyen élmények forrása lehet a koncertterem, galéria, színházak vagy mozik zsöllyéje, sőt, a képernyő vagy lehunyt szemmel hallgatott rádió hangszórója. Megérint ilyenkor a pillanat, mint a kósza árnyék játéka a pislákoló gyertya fényében, vagy a szándékaink ellenére, egy vissza-visszatérő dallam.

 

Tálas Tünde dokumentumfilmje, A forradalom lánya, az Új Budapest Filmstúdió produkciója olyan alkotás, amely megakasztja a hétköznapok információáradásának monotóniáját. Pedig dokumentumfilm – ágaskodik bennünk a közhelyes előítélet. Gépies elvárásaink ilyenkor a hajnali külvárosi villamosozásra hajaznak, a tények, a statisztikák, a helyszínek látszólagos sztoriba szövésére. Ez a dokumentumfilm azonban, egy végül is tragikus, emberi ( ezért '56 élményei hatására jellegzetesen magyar történet) szelíd, kései tükörképe. A melodramatikus fordulatok hiánya filmnovellára emlékeztet, mint egy kisregényt, hiszen egy izgalmas élet (életek) történeteit meséli el a film.  Az idő és a távolság tárgyilagossága, a szimbólumok indirekt jelenléte, a montázs eszközei valóban arra késztetik a nézőt, hogy beszélgessen a látottakkal. A szereplők megszólalásai hitelesek, nem betanult, előre megfogalmazott szövegeket tolmácsolnak, olykor kapásból, akár szokatlan, szabálytalan mondatszerkezetekben és dikciókban. A rendező jól válogat, mert a nyelvtani, stilisztikai – sőt a szövegek éppen aktuális hazai nyelvromlásaink hiánya ellenére, optimálisan építi egymásra az olykor még sutaságukban is megkapó párbeszéd-töredékeket, s éppen ennek a montázsnak a hatására értékes (művészi, irodalmi) pillanatokat teremt.

 

A történet egyszerű. Egy belvárosban lakó kilenc éves kisfiú szemtanúja az ötvenhatos szabadságharc eseményeinek, a tüntetéseknek, a temetetlen fiatal halottaknak, az eltiprásnak, a majdnem győzelemnek és a könyörtelenül visszatérő szovjet tankoknak. A család emigrál és Clevelandbe sodródik. Várja a félig magyar zárvány, s a félig a világra nyitott Amerika. Hargitai Péter kamaszos elhatározással Amerikát választja a zárvány számára dohos nyelvi és tudati világa ellenében. Tehát a cserkészet után az amerikai barátnője mellé cabrioletbe ül, a leány bevezeti őt az új életbe és az angol nyelvbe. Értelmiségi karriert fut be az egykori kisfiú, majd felnőttként irodalmat tanít egy floridai egyetemen.

 

A történet valóban egyszerű, de mégsem az. Beleszól a sima amerikai életvitelbe a kilencéves pesti srác, a hajdani kisfiú: Hargitai Péter. Hogy a tanár úr hallgatóinak közelebb hozza ötvenhatos szabadságharcunk üzenetét, ír egy regényt. A regény főszereplője egy elképzelt leány, jelleme össze van szőve az író által a dokumentumokból, elbeszélésekből és saját gyermeki tapasztalataiból gyűjtött eseményekkel. Egy hiteles női szereplőt formál meg (az ismeretlen nő-katonát) a nevezetes és felismerhető pesti srácok közé. Az író-irodalom tanár a hatvanadik évforduló táján hazalátogat. Nem tér ki az ötvenedik évforduló különös eseményeire „zavargásaira” a békés párbeszédet keresi. Hargitai a rokonaival, az ismerőseivel és az akkori srácokkal egykorú diákokkal beszéli meg, villantja fel a ötvenhatos hősi önfeláldozás ma alig értelmezhető motívumait. Mintegy rávilágít arra az elhanyagolt tényre is, hogy mindig csupán pesti srácokat emlegetünk, pedig jelentős számban harcoltak és haltak hősi halált az egri nők akkori reinkarnációi, a pesti lányok is a pesti utcákon. Csak így teljes a kép – üzeni Hargitai Péter és ezt üzeni Tálas Tünde okos, szép dokumentumfilmje. 

 

Ha már a filmmel beszélgetnénk, jó lenne, ha ez a dokumentumfilm bárki által elérhető lenne. Mert beszélgetni eleve jó. Jelenleg a Forradalom lánya külföldi fesztiválokon arat babért, de nem került, ki tudja miért, a hazai mozik műsorára. Valami hasonló történt, történik, mint egy korábbi esetben. Azt a filmet sem láthatja a közönség – írta a Magyar Nemzet. A film címe Látlelet egy kórházról – Tétényi, 1956.  A film azért nem nézhető meg sem a mozikban, sem pedig a tévékben, mert mint utólag kiderült, kizárólag oktatófilm lehet. Ez a Magyar Nemzeti Filmalap döntése. Nem tudhatjuk, mi lapul e haszontalan döntés mögött, csak bámulhatunk a fehér vetítővásznakra, mint az a bizonyos borjú az új kapura.

 

Kár!