Az élet végén

Ahogy öregszem, érezem: mint forr a multba életem, lentebbre váj a gyökerem, a történelmet viselem. Gyerekkorom: tündér, manó; nem volt tévé, se rádió, kocogott sok-száz ló, csacsi, ritkaság volt a gépkocsi, mögötte gyors kölyök-csapat csodálkozón loholt-szaladt. Az ég üres volt, kék mező, még nem csíkozta repülő. Vasút, vagy villany: távoli kis állomások lángjai. Félszáz évem merül tovább: a nagyapát, a dédapát mendemondából hámozom, emlékeimből toldozom, Klapkát, Perczelt rég ösmerém, úgy szólítám: uramöcsém, mert már Rákóczi vagy Drugeth öreg koldusnak nézhetett. Oly vén vagyok hogy borzalom! Láthatott volna már Platon, de voltam fura figura s ő pislogott szebb fiúra. Amikor még ember se volt, páfrány-bokor fölém hajolt, apónak hívott a bokor. Mikor születtem? Semmikor. Két jó marék port könnyedén a teremtésből hoztam én kóválygó senki, a nevem Majtréja, Ámor, Szerelem, ős-kezdet óta itt vagyok, de a lepkével meghalok. - Toccata Mi történt volna: ez volt életem. Csukott szem. Nyílt száj. Állandó csoda. Láthatatlan hegyek. Hab. Lótetem. Rét. Völgy. Posvány. Virágzó laboda. Élet, mi holt. Halál, mi eleven. Nappal homály; éjjel láng. Kaloda. Félálom. Köd-sáv szikla-peremen. Aggály. Közöny. Sejtés. Ide-oda. Nap az alvást, éj az árkust terité. Szőr. Füst. Seb. Alma. Árok széle. Égés. Kebel: Gyanú. Dermedt kaland. A mint B. Álló öröklét. Pillanatnak élés. Nincs gyermek. Férfi. Nincs nő. Aphrodité. Dülöngő évek. Sok mellébeszélés. - Önéletrajz Ajkam, fogsorom elpusztul: de nem hal meg az én nevetésem! homlokom, szemem kiapad: de nem hal meg az én sírásom! mert testrészeim mind különvalók, de nevetésem és sírásom teljes-ugyanegy: nem a kettősségek közül származó, hanem úgy kulcsol mindent magába, mint szigetet a kettészakadt folyó, szűrve és szűrődve csorog át a veszendőn. Nevetésem és sírásom nem én vagyok, ahogy a ruhám nem én vagyok, nem-foszló ruhába az ég miattatok öltöztet engem. Nincs semmi teljes a kezemben - tudnék szomorú lenni, de a földön, hol a bú mindig bút fiadzik: nem akarok szomorú lenni. El bírnék fordulni a forgandótól - tudnék boldog lenni, de a földön, hol minden élő egymást lakomázza: nem akarok boldog lenni. Nem tudom, honnan jöttem, ahogy ti sem tudjátok, honnan jöttetek, de most itt élek a földön és veletek viszem a terhet. Nem tudom, kívántam-e ide jönni, mohóságból, vagy szánalomból, de itt vagyok és minden részemmel vinni akarom a terhet. Jöttem, mint a megrakott szamár, nem kérdi, mit cipel, és mikor elhagylak benneteket, foszlott és fénytelen leszek mint a rongy. De nem foszlik el nevetésem és sírásom, mert örök és ugyanegy e kettő, ápol titeket, míg ledob és összetipor engem. S majd ha átlépitek az idő túlsó küszöbét: egyetlen alakban ott áll és köszönt titeket, mint dolga-végzett ismerős. - Töredék -Weöres Sándor-

Ez egy elkeseredett vers. És nem igaz.

Eljutott a végső igazsághoz: "Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

"Anyagból vagy, igen, azt hazudták..."