Ahogy haladunk előre a The Big Book of Science Fictionnel, úgy sűrűsödik az idő: az első harminc novellával eljutottunk a századfordulótól ötvenes évek közepéig, a következő tízzel viszont épp csak betesszük a lábunkat a hatvanas évekbe, a New Wave indulása környékére. Űrkórház, még több kutya, disztopikus víziók, és egy sor, az aranykor optimizmusát feje tetejére állító írás.
Kézbe vettem, és tényleg nagy. Eredetileg eszem ágában sem volt nekiesni az antológiának, mert nem szeretem hosszú távra elkötelezni magam. Aztán az eredeti ajánló alatt szavazáson kiderült, hogy ez a könyv érdekli legjobban olvasóinkat, és én is meggyőztem magam, hogy csak profitálhatok a dologból, na meg arról, hogy nem kell egyben lenyomni az egészet, lehet szépen, adagolva. Úgyhogy beszereztem az e-könyvet.
A szép adagolásból aztán az lett, hogy három cikk után a következő tíz novella olvasása közben, egészen pontosan az ötödik novella felénél elakadtam, és hónapokig pihentettem a projektet. Az első harminc novella viszont meggyőzött arról, hogy ez egy olyan könyv, ami a polcra való; így azt tűztem ki célul az év elején, hogy megrendelem, és ha megjön, folytatom tovább az olvasást. A könyv maga fizikailag lenyűgöző darab, szép a borítója, a novellák pedig a nagy méret miatt két hasábba vannak szedve. Minden sci-fi rajongó polcára nyugodt szívvel tudom ajánlani.
*
Damon Knight a negyvenes-ötvenes évek amerikai SF-közéletének egyik fontos alakja, ő alapította például az SFWA-t. Ebben az 1956-ban megjelent novellában egy asztronautát követünk, aki egy idegen lénnyel fog találkozni. Az idegenek rendszeres időközönként olyan szérumot adnak ajándékként az emberiségnek, amely meghosszabítja az életüket. A találkozásnak azonban nagy ára van: az emberi kapcsolattartó általában megőrül, és nem lesz képes kommunikálni másokkal. Nem volt rossz a történet, de azért olyan nagyon ütős se. A novella Idegen állomás címmel jelent meg magyarul Tamás Gábor fordításában a Galaktika 2011. októberi számában.
A Vészhelyzet sci-fiben: James White leghíresebb műve a Sector General-sorozat, ami egy olyan kórház életét követi nyomon, ahol az ismert galaxis minden egyes fajának igyekeznek ellátást nyújtani. Ez azt jelenti, hogy a kórház különböző szekciói különféle típusú lényeknek tudnak otthont adni, az orvosok pedig egy gyorstanuló-gép segítségével tudnak felkészülni az adott feladatra. Persze mindennek egy csomó veszélye is van… Megmondom őszintén, hogy ez a felvetés egész tetszetős, nagyon pozitív és pacifista a sztori légköre, elolvasnám a többit is. A történetek egy jó része Kórház a galaktika szélén címmel meg is jelent meg folytatásokban a Galaktikában, 1987-ben, Gálvölgyi Judit fordításában.
A Stalker-történetek orosz szerzőpárosát talán senkinek sem kell bemutatnom, a Metropolis/Galaktika gondozásában a Könyvfesztiválra is jelenik meg tőlük most könyv. Az itt hozott történet egy ásatás tagjait mutatja be nekünk, akik furcsa, idegen jelenségekre lesznek figyelmesek a környezetükben - és egyiküknek egy nagyon komoly döntést kell meghoznia. Jól rávilágít ez az írás szerintem a két Sztrugackij világára. Nem tudom, hogy megjelent-e ez a novella magyarul: gyanítom, hogy igen, de nem sikerült megtalálnom a nyomát a magyar interneteken. (Frissítés: olvasónk jelzése szerint a történet magyarul Borisz Ivanovicz Sztronszkij kalandja címmel jelent meg a romániai Stiinta si Tehnica-sorozatban, majd Kívülről címen a MetaGalaktika 3-ban.)
Itt kezdődött kicsit a mélyrepülésem az antológiával, pedig nem rossz történet ez. VanderMeerék azt írják róla, hogy megjelenésekor sokan úgy gondolták, ez a történet a szépirodalom realizmusának és a sci-finek egy szép házassága. Egy kutya szemszögéből követünk egy vadászatot egy jeges bolygón, a levadászandó lények pedig tudnak beszélni - a kutyával. És megpróbálják rávenni arra, hogy maradjon a bolygón. Tényleg szépen van megírva, viszont én kicsit untam.
Egy nő ül a rádió mellett. A közeli parkban egy idegen lény szállt le, a parkot elbarikádozták, azt üzenik a lakosságnak, hogy nem kell félni. A nő férje viszont mindig azon a parkon keresztül jár haza, és még nem érkezett meg. A nő elindul, hogy megkeresse a férjét… Itt aztán végképp megálltam az olvasásban, pedig most újraolvasva a francia szerző művével sincs több baj azon kívül, hogy szerintem kicsit unalmas, nagy fordulatokra sem szabad számítani.
Sokféleképpen hatnak az emberre ezek a novellák: van, ami inkább egyfajta múzeumi darabként érdekes; van, ami ma is bőven megállja a helyét; és van köztük olyan is, ami egyszerűen csak szép. Theodore Sturgeon novellájában egy sérült asztronautát látunk, illetve azt, ahogy őt látják valakik, vagy ahogy éppen ő látja a körülötte lévő világot. A végén minden kiderül. A novella Az ember, aki elveszítette a tengert címmel jelent meg a Galaktikában Gálvölgyi Judit fordításában először 1986-ban ,aztán 2010-ben is.
Csak úgy sorakoznak egymás után itt a szép novellák. Silvina Ocampo az argentin irodalom egy ismert alakja, az antológiában szintén feltűnő Jorge Luis Borges barátja, illetve Adolfo Bioy Casares felesége. Ez a novellája az egyetlen kifejezetten SF-története. A történet szerint véletlenül kiderült, hogy az emberek molekulatérképe különböző hullámokat bocsájt ki, így az országok megszűntek, és a passzoló hullámú emberek kezdtek el különféle társadalmakat alkotni. Családok, szerelmespárok szakadtak szét. Az elbeszélőnk egy nő, aki egy ilyen pár tagja, és aki mindent megtenne, hogy visszakapja szerelmét.
Rossz helyen hagytam félbe az antológiát, hiszen sorozatban ez a harmadik remek darab. A rejtélyes Worthington novellájában az emberiség két részre oszlott: az egyik fele a modern városokat hátrahagyva való világban él farmerként, vadászként; a másik fele pedig a városokban, egyfajta szimulált valóságban. Az előbbi csoportból követünk egy apát, aki sokat kérdezősködő fiának mutatja meg, hogy mi is a helyzet a városban.
J. G. Ballardot tavaly fedeztem fel magamnak, és továbbra is tervezem, hogy olvasok tőle majd többet. Ez a hosszabb munka is megerősített abban, hogy érdemes felfedezni a brit szerző disztopikus világait. A novellában egy tudóst ismerünk meg, aki egy biológus kollégája munkáját folytatva igyekszik rájönni egy szoft-posztapokaliptikus világban, hogy vajon megállítható-e az entrópia, ami őt is bekebelezi: az emberiség egy részéhez hasonlóan egyre kevesebbet tud ébren lenni. Álomszerű, furcsa, nagyon jól megírt darab volt, amit minden furcsasága ellenére élveztem.
A szovjet szerző művében egy űrhajókon orvosként dolgozó pszichológus látogat el az archívumba, hogy anyagot gyűjtsön a “tizenkettes szabály” történetéről: a szabály szerint a hosszú csillagközi utakra olyan személyeket kell összeválogatni, akik le tudják foglalni magukat a több hónapos üresjáratokban. Ennek nyomán egy olyan expedíció történetét fedezi fel, amelynek festészettel foglalkozó kapitánya hatalmas áldozatot vállalt magára a legénység megmentése érdekében.
*
Kövess minket Facebookon és Molyon, olvasd el e-könyvünket a hazai fantasztikum helyzetéről, és gyere el a Könyvfesztiválra, ahol főszerkesztőnk moderálja majd a kortárs sci-firől és fantasyről szóló beszélgetést!
Tárik Meszár közel-kelet szakértő új könyvében hét közkeletű sztereotípiát vesz górcső alá az arab világról. És árnyaltabb, tényekre alapozott képet fest a Közel-Keletről, mint amit a nyugati híradások és a közbeszéd sugallnak.
Dolph Lundgren nem véletlen nem lett A kategóriás akciósztár, a rendező pedig soha többet nem készíthetett mozifilmet. Ezért is érthetetlen, miért érkezik június 4-én a He-Man – A világ ura méregdrága remake-je.
A Könyvmolyképző Kiadó arra kéri könyvkereskedő partnereiket, hogy a jövő héttől hagyjanak fel a fóliázás gyakorlatával.
Nagyobb, hosszabb és vágatlan, állt annak idején a South Park mozifilmjének plakátján, és ugyanez igaz az új egész estés Star Wars-kalandra is.
Írókamrám kissé rendetlen asztalán ezúttal egy néhány nappal ezelőtt megjelent verseskötet hever. Szerzője Szijj Ferenc, címe A madarak tudása. Jó cím. Győrffy Ákos recenziója.
A „queerek” sem maradnak műsor nélkül.
A magyar válogatott szövetségi kapitánya elmondta, mi nem tetszett neki a mérkőzésen.
