A polgármester beszédében hosszasan kitért arra is, hogy a főváros ostroma idején mintegy hatszázan zsúfolódtak össze az Operaház patkó alakú pincéjében, köztük Kodály Zoltán zeneszerző és felesége is. Erről a történetről egy egykori balettnövendék, Erdélyi Hajnal visszaemlékezéseit is idézte a polgármester, aki úgy vélekedett, fontos, hogy ennyi „tragédia, nélkülözés és borzalom” után honnan volt bennük erő a talpra álláshoz, honnan merítettek hitet, bátorságot és erőt ahhoz, hogy mindent újrakezdjenek.
Nagy Gábor Tamás szerint az Operaház pincéjében rekedtek – köztük Kodály Zoltán számára is a múlthoz való ragaszkodásuk jelentette a túlélést. Hangsúlyozta: a valósághoz a múlt is hozzátartozik, s ez a „múlt eseményeihez és valóságához való ragaszkodás” volt, ami hitet és reményt adott az újrakezdéshez Kodály Zoltánnak is, aki később az alkotómunkában és a gyermekek művészeti nevelésében látta annak eszközét, hogy ne lehessen még egyszer ilyen borzalmas pusztulás.
A polgármester beszéde után kegyeleti imát mondott Berta Tibor, a katolikus tábori püspökség általános helynöke, majd megkoszorúzták a Magdolna-toronynál lévő katonai, majd a múzeum udvarán található emléktáblát.