„Már az eredeti sorozat vége felé is érezni lehetett, hogy Draco Malfoyt Rowling nem csak amolyan sablonos negatív karakternek szánta (mint például Crackot és Monstrót), akinek annyi a feladata, hogy idegesítse Harryt. Sokkal több volt benne, az egész történet egyik legizgalmasabb karaktere volt és nagyon jó érzékkel nyúltak vissza hozzá. Pont ilyen jó érzékkel hagyták ki Ront a történetből, akiben már az eredeti sorozatban sem volt különösebben érdekes, a fölösleg kiszórásával pedig minden adott volt egy jó drámához.
A Harry Potter és az elátkozott gyermek nagyon komoly témákat dolgoz fel. Senkit nem érdekel a világ klisés megmentése, mindenkit az köt le, hogy az önmagát rossz apának tartó apa hogyan jön ki a helyét a világban nem találó fiával; milyen nehéz kamasznak lenni, milyen nehéz gyereket nevelni, leküzdeni a múltat, mennyire bonyolultak az emberi kapcsolatok. Mélyebben megértjük az egyes karakterek motivációit, emellett sokkal valóságosabbnak és érhetőbbnek tűnik az alap sorozat is. Ráadásul mindezt úgy, hogy nem látunk bele a szereplők gondolataiba, mint egy átlagos könyv esetén, és nem is tapasztaljuk meg a színészi játékot: pusztán a párbeszédekkel képesek megteremteni az ehhez szükséges légkört.